30 nap Gothoknak - 25. rész

Gondoltál rá valaha, hogy elhagyod a szubkultúrát?


A válasz sajnos igen. Ahogy elnézegettem ezt a goth kihívást mások blogjában azt vettem észre, hogy erre a kérdésre mindenki igennel válaszol, de mély megbánással. Azt hiszem a társadalom által felállított általános viselkedésbeli és kinézetbeli normák mindenkit megpróbálnak elnyomni egyszer, hiszen akik kilógnak a nagy tömegből, azt a többiek kitúrják a közösségből, egy társadalmi peremre kerülnek, mint valami kitaszított és ezt sokan nehezen viselik. Nagyon erős nyomás nehezedik ránk, sok a felénk támasztott elvárás, hogy legyünk normálisak, nézzünk ki hétköznapian, képviseljünk hétköznapi értékeket, legyünk részei a rendszernek. A goth stílus kedvelői nyilván ez ellen lázadnak mind a kinézetük, mind a felfogásuk szintjén, de sajnos előbb-utóbb mindenkinél elérkezik egy olyan időszak, amikor a nyomás legyűr minket és egy kicsit asszimilálódunk a többség elvárása felé. Habár régebben írtam már erről, azért a formaiság kedvéért most is összefoglalom pár szóban mindazt, hogy én miként éltem meg a goth stílusból való kiválást. Nem önszántamból akartam átlagos, hétköznapi ember lenni, én nagyon jól éreztem magam talpig feketében és kissé morbid ízléssel, de a környezetem, miután látta, hogy a rajongásom évek múltán nem hogy csillapodik, de erősödik megpróbált rávenni arra, hogy változtassak. Azzal érveltek, hogy még előttem az egész élet, élvezzem egy kicsit, ne kategorizáljam be magam egy ilyen sötét, szenvelgős szubkultúrába, hiszen most vagyok a legszebb éveimben, mosolyogjak inkább és legyek kicsit színesebb, ráérek még magamba fordulni és sötét ruhákat hordani. Sokáig mondogatták ezeket, s én egy darabig kitartóan ellen álltam, hiszen nem éreztem úgy, hogy a goth stílus depresszióba hajszolt volna, vagy hogy öregítene. Ám a szeretteim, akik aggódtak értem, féltettek (nyilván azért, mert nem ismerték ezt a stílust úgy igazán) továbbra is unszoltak, s végül szép lassan beadtam a derekam. Úgy gondoltam, hogy egy próbát megér kipróbálni azt az életet, amit ők javasolnak nekem, elvégre a lelkem egy része rendkívül naiv, romantikus, gyermeki, és a színek sem állnak távol tőlem. Eltettem a fekete ruhákat és megpróbáltam kiszínesedni. Nem volt rossz. Tetszett, hogy amolyan tündéres lettem, hogy a lelkemben lévő szentimentális romantikát külsőleg is megmutathatom, de persze a viselkedésemben nem változott semmi. Ez az, amit ők nem értettek, mert azt hitték, hogy a fekete ruháktól én egy komor, zárkózott, életunt ember leszek, holott mindvégig vidám, mosolygós, kedves lány voltam, csupán a külsőm és a művészetbeli ízlésem volt egy kicsit más, mint a többieké, no meg az életfelfogásom, de az a ruhák leváltása után sem változott meg bennem. Sok olyan ruhát vásároltam magamnak, amikre régebben talán rá se néztem volna csak azért, mert nem volt fekete. Régen valahogy olyan voltam, mintha beépítettek volna az agyamba egy radart, és csak azokat a ruhákat méltattam figyelemre, amik feketék voltak. A stílusváltás alkalmával is éreztem, hogy a tekintetem automatikusan a sötét ruhákat keresi, de végül rákényszerítettem magam, hogy a színesek közül válogassak, és legnagyobb meglepetésemre találtam is hozzám illő darabokat. Jól éreztem magam bennük, igazán. Csak aztán bekúszott a szívembe ez a fura érzés, ez a hiányérzet. Hogy ez az állandóan színes, állandóan mosolygós ember nem teljesen én vagyok, csak egy részem. Hiányoztak a fekete ruhák, hiányzott az a kellemesen borongós lelki hangulat, ami a goth szubkultúrát annyira jellemzi, és hiányzott a lelkem egy része. Ott álltam színesen, de egy idő után már nem tudtam mosolyogni. Hiába változott meg a külsőm olyanná, amiről az ember pozitív felfogást remél, én boldogtalan voltam. Nem voltam teljesen önmagam, csak a lelkem egy részét élhettem ki és akkor jöttem rá, hogy ez így nem mehet tovább. Nem tagadhatom meg azt, aki vagyok csak azért, mert másoknak ez nem tetszik. Szép lassan visszatértek az életembe a régi dolgok, és én újra boldog voltam. Természetesen a bájos, színes ruháimat is megtartottam és mai napig hordom őket, hiszen ezek is hozzám tartoznak, de felváltva hordom őket annak függvényében, hogy épp milyen hangulatom van. Ettől szerintem nem leszek kevésbé goth, vagy ha valaki mégis így gondolná, hát gondolja így. Én így érzem jól magam, néha talpig feketében, néha színesben, de lelkiekben változatlanul.