Akit a világon a legjobban szeretek

Régebben írtam már ehhez hasonló postot, de most ismét késztetést érzek arra, hogy megtegyem, úgyhogy kedves olvasók, ha rosszul tűritek a szirupos, romantikus ömlengést és áradozást, ne olvassatok tovább. Nekem most muszáj kiadnom magamból az érzelmeimet. Szóval. Van nekem Viktor. Már lassan 8 éve boldogítjuk egymást és az, hogy ő van nekem kezd természetessé válni számomra, ami nem jó. Mert ő egy kincs, akiért minden nap hálát kéne adnom az égieknek. Mert ilyen férfi nem terem minden fán és nekem minden nap meg kell becsülnöm őt. Mondhatnám, hogy az elmúlt napok eseményei döbbentettek rá nagy igazságokra, de ha jobban belegondolok már a kapcsolatunk eleje óta hihetetlen lelki erővel támogatott engem a maga szelíd, óvatos módján. Ezen kívül rájöttem néhány nagyon érdekes dologra vele kapcsolatban. Tudni kell rólam, hogy Viktorra kb. úgy tekintek, mint egy istenre. Tudom-tudom, giccses és eltúlzott, de valamiért akkor is így van. Felnézek rá, becsülöm, imádom, úgy szeretem, mint senkit ezen a földön. Bármire képes lennék érte. Olyan ő nekem, mint a mesebeli szuperhős, aki sebezhetetlen, erős és kemény, érzelmileg kikezdhetetlen és állja a sarat, történjék bármi. Azt hittem róla, hogy rettenthetetlen és nem ismer félelmet, hogy mindig higgadt és hűvös, távolságtartó és misztikus. Aztán szép lassan ráeszméltem arra, hogy hiba van az elképzelésemben. Mert Viktor fél. Fél attól, hogy bajom esik, hogy elveszít, hogy összeroppanok, vagy hogy olyasmi történik velem, amitől tönkre megyek. Az a szoborszerű, tökéletes márványfigura, amit kifaragtam szép lassan felrepedezett és alatta megláttam az érző embert. Ő sem sebezhetetlen. Kívül persze annak mutatja magát, mert büszke és méltóságteljes, de belül rengeteg aggodalom gyötri és ez azért van, mert tényleg őszintén, tiszta szívéből szerelmes belém. Tudom, most sokan biztosan mosolyogtok, hiszen ha 8 éve együtt vagyunk, akkor talán nem most kéne erre rájönnöm, de ez az érzés most valahogy más. Az utóbbi megpróbáltatásaim olyan kiszolgáltatottá tették őt, hogy egészen a lelke mélyéig láttam és teljesen ledöbbentem azon, amit ott felfedeztem. Hogy valójában mennyire érzelmes, érzékeny és törődő ember az én férjem. A kemény férfi álarca mögött egy sebezhető valaki van, aki retteg, ha a szerelmével történik valami. Most, hogy annyi mindenen keresztül mentünk, teljes mértékig nyitott könyvvé vált számomra. Megláttam, hogy belül mennyire sérülékeny és hogy én vagyok az egyetlen gyenge pontja. Viktor zárkózott ember. Ő nem beszél nyíltan az érzéseiről, mert nem szereti kiszolgáltatni magát, de eddig mindig megtalálta a módját, hogy éreztesse velem mennyire fontos vagyok neki. Ő nem az a típus, aki hosszas szerelmi vallomásokat mond, aki pengeti a lantot az erkélyem alatt. És őszintén szólva nincs is szükségem erre. Az emberek mostanság mondanak mindent, csak hogy elérjék a kívánt lelki hatást másoknál, így a szavakban már rég nem hiszek. Ellenben a tett, a cselekvés olyasmi, ami sokkal többet jelent számomra. Viktor olyan hűségről, igaz szerelemről és elkötelezettségről tett tanúbizonyságot ez alatt a hosszú idő alatt, amit soha nem mertem remélni. Nem sokaknak adatik meg, hogy rátaláljanak az igaz szerelmükre, úgyhogy emiatt még inkább meg kell becsülnöm őt. A minap egyébként a valaha volt legszebb vallomást kaptam tőle. Azt mondta, hogy élete legszebb pillanata az volt, mikor először megcsókolt engem, a második legszebb, mikor elvett feleségül, a harmadik pedig az lesz, mikor lesz egy közös gyerkőcünk. És én ettől végletekig elérzékenyültem. Lehetett volna ezt a vallomást így, meg úgy köríteni, nyújtani, mint a rétest, de igazából ebben a pár szóban benne van minden, amire egy magam fajta nő vágyik. Őszinte volt és minden szavát komolyan gondolta. Belenéztem a szemébe és azt a rajongást láttam visszatükröződni benne, amit ő szokott látni az én szememben. Néha napján eszembe szokott jutni, hogy az a boldogság, amiben élek nem jog, hanem kiváltság. Megküzdöttünk érte mindketten, és ezért nagyon meg kell becsülnünk egymást. És nem baj, ha a másikról alkotott gyermeki álomkép összeomlik, mert az alatta lévő valóság sokkal csodálatosabb. Nagyon szép életünk van együtt, amit nem cserélnék el másra és nem is változtatnék meg. Imádok minden percet, amit vele tölthetek. Imádom, mikor reggel a kocsiban bújunk a piros lámpáknál, közben pedig bömböl a jóféle fémzene. Imádom, mikor Shreket és Fionát játszva belökdössük egymást a bokrokba. Imádom, mikor órákon keresztül mást sem csinálunk, csak bámuljuk a másik arcát, miközben néhány kósza hajszálat félresimítunk. Imádom, mikor jön a fárasztó vicceivel, amitől teljesen leépülök agyilag. Imádom, mikor zavarba jön a romantikázástól, és hogy egy zsák krumplit szívesebben cipelne végig a fél városon, mint egy szál vörös rózsát. Imádom, hogy sokszor még olyan gyermeki. Imádom, hogy suttyomban mindig belekóstol a készülő ebédbe és még csak nem is próbálja leplezni a torkosságát. Imádom, hogy miattam még a zöldbabot, a brokkolit és a cukkinit is megeszi. Imádok benne mindent. Mindent.