Másoknak természetes, nekem ellenszenves

Mindig is tisztában voltam vele, hogy kissé kilógok az átlag emberek sorából. Az "átlag" szó alatt nem egy negatív jelzőt kell érteni, csupán azt szeretném vele kifejezni, hogy sosem tudtam beleolvadni a hétköznapi emberek sorába. Rengeteg olyan dolog távol áll tőlem, ami a 21. századi emberek számára teljesen elfogadott. Sok mindenben más az értékrendem és a viselkedésem is, ezek miatt jó párszor értek atrocitások, de az ember nem tagadhatja le önmagát - legalábbis azok nem, akik az önmegvalósításukat előbbre helyezik a csordaszellem követésénél, vagy a másoknak való megfelelésnél. A minap elgondolkodtam azon, hogy mik azok a pontok, amik a többség számára teljesen természetesek és hétköznaposak, de számomra már nem. Mielőtt a kedves olvasó belekezdene a böngészésbe szeretném előre bocsátani, hogy az összes lentebb látható vélemény nyilvánítás csakis és kizárólag az én ízlésemet takarja, nem szeretnék vele általánosítani, sem pedig megbántani másokat. Tisztában vagyok vele, hogy furcsa, kifejezetten ritka értékrendem van, és hogy lesznek olyanok, akik nem fogják tudni mire vélni a meglátásaimat bizonyos témák fölött. Ezt a bejegyzést nem támadásnak szánom azoknak, akik nem úgy gondolkodnak, mint én, csupán érdekesnek tartom, hogy mennyire elütök azoktól az átlag emberi szokásoktól, ami a mai világunkat jellemzi. Ez az egész bejegyzés inkább afféle elmélkedés csupán. Hát akkor lássuk, hogy mik azok, amik másoknak természetesek, számomra viszont ellenszenvesek.

1; Divat követése

Rögtön egy olyan témával kezdek, amit nagyon sokféleképpen lehet értelmezni. A divat alatt most elsősorban azt értem, ami éppen a nagy áruházak, plázák, butikok polcain megtalálható, és amit minden második ember visel. Sosem érdekelt az éppen aktuális trend, az éppen aktuális divatszín, szabás stílus, sem pedig a népszerű motívumok. Mindig is azt hordtam, ami tetszik, mert a hétköznapok divatja számomra túlontúl kommersz és a legtöbb elemével nem tudok azonosulni, nem illik a személyiségemhez, vagy csak szimplán nem tetszik. Volt pl. egy időszak, mikor a gumicsizma, meg a baglyos kiegészítők voltak népszerűek, és tényleg minden második emberen ilyen holmikat láttam. Nem azért nem hordtam őket, mert annyira sznob vagyok, hogy ha máson látok olyasmit, ami nekem is tetszik, akkor már fel sem veszem (nem hajkurászom az egyediséget, az amúgy is természetesen fakad belőlem), hanem mert szimplán nem éreztem hozzám illőnek őket. Nem tudom miért, de eddig nem is nagyon volt olyan divathullám, ami egy kicsit is megfogott volna...

2; Koncertekre járás

Ha az ember a keményebb zene szerelmese, akkor szinte adja magát a tény, hogy az illető szeret koncertekre járni. Nos, erre én vagyok az élő ellenpélda. Anno gimnazista koromban - próbáljuk ki-alapon - elmentem pár koncertre barátokkal, haverokkal, mert nyilván érdekelt ez az élmény, ami másokat is úgy megmozgatott, de az a kevéske koncert, amin részt vettem épp elég rossz élménnyel "gazdagított" ahhoz, hogy egy életre elmenjen tőle a kedvem. Félreértés ne essék, a zenét élveztem, és tetszett az az intenzív energia is, amit az előadók sugároztak magukból. Hihetetlen egység-élményt tud nyújtani egy jó koncert, de sajnos vannak bizonyos tényezők, amik nekem állandó jelleggel elrontották a hangulatomat (és erről sosem a zenekar tehetett). Először is, iszonyatos tömeg van. Ez persze természetes, hiszen sokan tömörülnek össze ilyenkor, de ez az én távolságtartó, zárkózott lényemnek borzasztó rosszul esett. Nehezen viselem, ha vadidegen emberek betolakodnak az intim szférámba. Mindenütt tumultus, lökdösődés, megy mindenki, mint a tank és nincsenek tekintettel másokra. Igen, egy koncert zsúfolt dolog, de nem hiszem, hogy pusztán emiatt félre kéne dobni az alapvető viselkedésformákat, mint például hogy nem taposom agyon az utamban álló embert, hanem megkérem, hogy álljon arrébb. Ezt tapasztalataim alapján a legtöbb koncertező a nagy bulizásban elfelejti. A másik, ami nagyon zavar a borzasztó hangos zene. Most mondhatnánk azt, hogy egy nagy helyiséghez muszáj erősen kihangosítani a zenészeket, de én mindig úgy éreztem, hogy a technikusok a "bőven elég" határát megtoldották még néhány ezer decibellel, csak hogy biztosra vegyék, hogy a szomszédos megyében is hallani lehessen a fellépőket. Nem értem miért kell dobhártyaszaggató erősséggel hallgatni kedvenc zenekarjainkat, hogy aztán két hétre megsüketüljünk. Kell a hangosítás, de mértékkel. Ezeket leszámítva - habár a fentiek számoma nagyon fontos zavaró tényezők - nem lenne gondom a koncertre járással. Én is szívesen meghallgatnám a kedvenceimet élőben, tombolnék rájuk, de sajnos a tömeg és az irdatlan hangzavar minden alkalommal visszatart ettől. És nem, nem hiszem, hogy ez csak bizonyos stílusú zenekarok koncertjeire jellemző. Voltam én light-osabb koncerteken is, ahol a jó nép ugyanúgy elvesztette az eszét és úgy randalírozott, mint egy ámokfutó. Lehet, hogy mindenki itt akarja kiadni magából a felgyülemlett feszültségét, de ha ez valóban igaz, inkább béreljenek maguknak gumiszobát...

3; Tanga viselete

Véleményem szerint a tanga a modern ruhaneműk legrosszabb kreációja. Egyetlen okát látom annak, hogy egy nő ilyet hordjon - a párja kedvében szeretne ezzel járni. Nyilván egy csinos hölgy nagyon jól mutat ebben a falatnyi fehérneműben, de az én véleményem az, hogy ez egy borzasztóan kényelmetlen, ráadásul egészségtelen ruhadarab. Volt egy rövid időszak, mikor én is hordtam tangát, de tényleg csak azért, mert Viktornak akartam kedveskedni vele. Meg is tette a hatását, Viktor imádta, de pár hónap szenvedés után úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó tovább macerázni ezzel a förmedvénnyel. Nagyon kényelmetlen volt, állandóan zavart a viselete, ráadásul nem hagyott nyugodni a tudat, hogy olyan fehérneműt hordok, ami komoly problémákat okozhat az intim területeimen. Én elhiszem, hogy sokaknak kényelmes a tanga és hogy nincs tőle bajuk, nekem viszont nagyon nem vált be, és csak azért nem fogok ilyet hordani, mert ma ez az általánosan elfogadott dolog egy nőnél. Klasszikus fazonú bugyikat hordok, amikben semmi szégyellni valót nem látok. Kényelmesek, komfortosak és ami a legfontosabb - nem tesznek bennem kárt. Ha valaki megszól emiatt, nem szoktam vele foglalkozni. Nem vagyok kevésbé nőies, csak mert nem hordok tangát, egyszerűen nem vagyok hajlandó olyan divatirányzatot követni, ami számomra elviselhetetlen és ami kárt tehet az egészségemben. Ha valakinek kellemes viselet a tanga és nincs tőle egészségügyi problémája, lelke rajta, hordja bátran. Én viszont a saját megítélésem alapján öltözködöm, ahol a tanga mindenképpen a tiltólistám élén helyezkedik el.

4; Görbe, laza tartás

Manapság népbetegségnek számít a gerincferdülés. Az utcán mindenütt csapott vállú, görbe hátú embereket látni, akiknek aztán később komoly problémájuk lesz a tartásuk miatt. Na már most én azon a véleményen vagyok, hogy nem azért másztam le a fáról és egyenesedtem ki, hogy aztán a földön járva ismét majom módjára begörbüljek. Sajnos anno engem is elkapott ez a hullám, szörnyen hanyag volt a tartásom, ami az egyik oka volt annak, hogy gyógytornára kellett járnom (az asztma mellett). Akkor ez tűnt kényelmesnek, mivel lusta voltam rendesen kihúzni magam és figyelni arra, hogy ne hagyjam el a tartásom. Meg is lett az eredménye, évekig fájós vállakkal és háttal közlekedtem, de egy idő után megelégeltem. Egyrészt a fájdalom ébresztett rá arra, hogy valamit rosszul csinálok, másrészt a hiúságom. Megláttam magam egy áruház tükrében, és elszörnyedtem magamtól. Mindig is eleganciára, nőiességre törekedtem, de a tükörképem egy lusta, slampos nőt mutatott, aki nem figyelt eléggé önmagára. Hihetetlen egyébként, hogy mennyit tud rontani az egész összképünkön egy hanyag tartás. Az ember felveheti a legszebb ruháját, kicsinosíthatja magát a legjobb termékekkel, akkor is elkeserítő látványt nyújt görbe gerinccel és lógó vállakkal. Több éve tudatosan figyelek a tartásomra, és még a mai napig is tart ez a harc, mert a rossz nagyon mélyen belém vésődött. Ha nem fókuszálok állandó jelleggel, akkor a vállaim hamar feladják a szolgálatot és fáradtan ernyednek előre. Sajnos a kárt, amit magamnak okoztam már nem tudom helyrehozni, legalábbis úgy érzem, hogy a szép tartásért mindig küzdenem kell majd. De bennem legalább meg van a szándék és az akaraterő, míg másokon azt látom, hogy nem nagyon érdekli őket ez a probléma, sőt, ettől lazábbnak, "menőbbnek" érzik magukat. Nem vicc, komolyan volt olyan ismerősöm, aki a görbe hátával úgy gondolta, hogy így vagányabbnak tarják az emberek. Nos, meglehet, hogy bizonyos körökben mindez nagyon menő, de vajon akkor is ez lesz-e a véleményük, mikor recsegni-ropogni fognak az ízületeik, tönkremegy a lapockájuk és fájni fog a derekuk? Most még nem érzik át a szép tartás fontosságát - ez nem csak esztétikai tényező, hanem egészségügyi szempont is. Sajnálatos, hogy a legtöbb ember - engem is beleértve - csak akkor veszi észre a bajt, mikor már nyakig ül benne. Az viszont már mindenkinek a saját döntése, hogy ezen felfedezés tudatában miként cselekszik.

5; Szolizott bőr

Szerencsére úgy látom, hogy a szoláriumozás népszerűsége kissé megcsappant, de azért még mindig elég sokan használják ezt a barnító módszert. Nos, azt hiszem már mondanom sem kell, hogy mennyire ellenzem ezt az egészet annak egészségtelen volta miatt. A szoláriumok káros hatásairól olvashattunk már eleget, nem is szeretnék ezekre most kitérni - aki akar, az utána néz. Én elsősorban most az esztétikai részéről szeretnék beszélni, ami véleményem szerint legalább annyira elrettentő, mint a károsító hatása. Mai napig élénken él bennem az az eset, mikor édesanyámmal és Viktorral az Ázsia Centerben vásárolgattunk, majd leültünk ebédelni. A mellettünk lévő asztalnál két fiatal lány ült, akikkel eleinte nem is foglalkoztunk, majd Viktor oldalba bökött, felhívva ezzel a figyelmemet rájuk. Hát, amit láttam, attól elkerekedtek a szemeim. Az egyik lány olyan szinten nem tudott mértéket tartani a szoláriumozásban, hogy konkrétan csokibarnára süttette magát. Ehhez hozzá társult még a fehérszőke haja és az, hogy átmenetesen barnult le, azaz az arca és a felsőteste szinte sötétbarna volt, a lábai viszont világítottak a fehérségtől. Nem vagyok egy nagy szakértő a témában, így fogalmam sincs hogy sülhetett le ilyen felemásan, de a látvány több volt, mint undorító. Egy láthatóan kaukázusi vonásokkal rendelkező fiatal - amúgy csinos és szép arcú - lány szinte négernek tűnt a sok szoláriumozástól, ráadásul több seb és durván megnagyobbodott anyajegy is borította a bőrét. Őt ez mondjuk cseppet sem zavarta, a létező legkivágottabb felsőjét és legrövidebb szoknyáját hordta. Számomra ez a lány a legelrettentőbb példa arra, hogy a szoli használata mennyire el tud durvulni. Persze aki mindenképpen barna bőrt szeretne és tud mértéket tartani, azzal nincs bajom, elvégre mindenki saját felelősségére vállal be egy ilyen procedúrát. Én amúgy is a barokk nőideál, azaz hófehér bőr híve vagyok, és nyaranta csak egyszer süttetem le magam azt is csak azért, hogy egy kis D-vitamint juttassak a szervezetembe.

6; Tetoválások, piercingek

Mind a két dolog nagyon népszerű, ennek ellenére én egyiket sem találom esztétikusnak. Ez természetesen ízlés kérdése, de mivel én rendkívül konzervatív vagyok és egy rég letűnt ideált tartok szépnek, ezért nem tudok szó nélkül elmenni mellette. Nem tudom miért taszít annyira ez a két testmódosítás. Valamiért úgy érzem, hogy szinte bűn elrontani egy tökéletes, szép bőrt fölösleges lyuggatásokkal, tetoválásokkal, meg kellene hagyni úgy, ahogy van. Természetesen elfogadom, hogy sok embernek tetszik - a baráti körömben nagyon sokaknak van valamilyen testmódosítása, de még a kedvenc táncosaim is extrém módon néznek ki. Sosem szoktam leszólni azokat, akik kedvelik ezeket a díszítő elemeket, de ha megkérdezik a véleményem, minden szépítgetés nélkül elmondom azt, amit gondolok erről. A magam részéről egyetlen egy piercinget tudok jónak találni, ez pedig nem más, mint a fül átlövése, hogy a hölgyek csinos fülbevalókat tudjanak hordani. Ám ami ezen túl történik az részemről már nem tetszetős. A tetoválásokkal is csupán az a bajom, hogy - véleményem szerint - elrontják a bőr összképét. Nekem nem lenne szívem egy makulátlan, hibátlan bőrt megfesteni. A hennával semmi problémám nincs, mivel rövid idő alatt kikopik a bőrből, na de hogy egy életre magamra varrassak valami ábrát, semmiképpen nem tudom elképzelni. Itt jön egy fontos rész, amit mindenképpen meg kell jegyeznem. Ért már néhány attrocitás amiatt, hogy hiteltelen vagyok ezen állításommal, ugyanis a szemöldököm ki van tetoválva. Most szeretném megmagyarázni ezt a dolgot. Azért döntöttem úgy, hogy sminktetoválást készíttetek, mert finoman szólva nincs szemöldököm, és nem akartam úgy kinézni az esti sminklemosás után, mint a női Manson. Rengeteg időt vett el az életemből az, hogy állandóan rajzolgatnom kellett, így aztán meghoztam ezt a döntést, és nem bántam meg. Ez a tetoválás azért elfogadható számomra, mert semmi olyasmit nem varrattam magamra, ami amúgy nem lenne ott (vagyis hát esetemben nem volt, de értitek). Szóval ugyebár jó esetben szemöldöke mindenkinek van, tehát semmilyen újdonságot nem rajzoltattam magamra. Viszont azok a tetoválások, amik valami teljesen új dolgot jelentenek a megjelenésünkben, azok számomra nem esztétikusak. Nem azt mondom, hogy ezen művészi munkák ne lennének mutatósak - nagyon is elismerésre méltó, hogy egy-egy tetováló művész mi mindenre képes, és biztos nehéz lehet a bőrre rávarázsolni azokat a szép rajzokat, de a magam részéről szívesebben nézegetem őket papíron, semmint az emberi bőrön. Véleményem szerint nem oda való, de mint mondtam nem ítélem el a viselőiket. Ez csupán az én ízlésem.

7; Alkohol

Szomorú, de ez is mindennapos, elfogadott dologgá nőtte ki magát. Napjainkban elképzelhetetlen egy buli alkohol nélkül, sőt, sokan csak annak hatására képesek feloldódni és jól érezni magukat. Nem fogok itt most szentbeszédet tartani, hogy az alkohol bűnös dolog, és teljes mértékig tartózkodnunk kell a fogyasztásától. Én is megiszom néha egy pohárka vörösbort, pezsgőt, vagy nagyon ritkán egy kis pálinkát. Alkalmakkor sosem utasítom vissza, ugyanis a társasági események egyik központi része tud lenni a koccintás, tószt mondás, aminek meg kell hagyni a hangulatát, ám ennél többet sosem fogyasztok. Ennek két oka van - olyan szinten nem bírom az italt, hogy képes vagyok egy szem konyakos meggytől berúgni. A másik ok pedig nem más, minthogy közvetlen közelről nézhettem végig miként képes az alkohol tönkretenni egy családot. A részletekbe nem szeretnék belemenni, de szerintem mindenki kitalálhatja mi történt velünk. Volt néhány mélypontunk, néha nekem is sikerült a kelleténél többet inni, és látva a pusztítást, amit a szeretteimmel és még velem is művelt a túlzott mennyiségű alkohol megfogadtam, hogy soha, de soha többet nem fogom átlépni azt a határvonalat, amit magamnak szabtam. Ezt valószínűleg az tudja leginkább megértni, aki átélt ehhez hasonló szörnyűségeket. Nem lettem az alkohol ellenes liga tagja és nem prédikálok senkinek arról, micsoda károkat tud okozni a túlzásba vitt ivászat, mert ezt úgy is mindenki megtapasztalja a saját bőrén. Egyszerűen csak arról van szó, hogy én olyan életet választottam, amiben nincs szükségem italra. Jókedvű és vidám vagyok anélkül is, és direkt lerészegedni sem fogok csak azért, hogy enyhítsem a bánatomat. Nőknél még visszataszítóbb tud lenni a látvány, ugyanis ilyenkor elveszítjük minden gátlásunkat, minden méltóságunkat, minden tartásunkat. Én nem akarok ilyen állapotba kerülni. Nem szeretnék szégyenkezve visszagondolni egy-egy görbe estére, mert valószínűleg utána nem tudnék tükörbe nézni. Ennek ellenére az alkohol nem rossz dolog. Kis mennyiségben azt mondják még jó hatása is van, főleg a vörösbornak, és ha náthás vagyok az első dolgom az, hogy igyak egy kupica pálinkát, mert nincs az a gyógytea, ami jobban kigyógyít. Ám a muszájon és a kötelezőn túl nem fogyasztok alkoholt, és nem érdekel, ha ezért egyesek furcsán néznek rám. Nincs szükségem rá és az ízét sem kívánom különösebben. Az én napi italom a citromos fekete tea és az ásványvíz, ennél jobbat nem is találhatnék.

8; Nagyvárosi, nyüzsgő életmód

Észrevettem, hogy egyre több ismerősöm vágyik a fővárosba, akik pedig már eleve ott élnek el vannak tőle ájulva. Én bevallom őszintén, nem tudom mi olyan remek a nagyvárosi életmódban. Habár Budapestre járok dolgozni és a legtöbb tennivalómat ott intézem, minden nap végén visszavágyok az én csendes kis városkámba. Vagyis inkább menekülök. A kosz, a bűz, a hangzavar és a sok tuskó ember ellenszenvessé tette számomra a városi életet, el sem tudnám képzelni, hogy ott lakjak. Annyi előnye lenne csupán, hogy nem kellene napi 4 órát utaznom a munkába és vissza, de mindazért, amit el kellene ott szenvednem, nem érné meg. Sosem voltam az a nyüzsis, mászkálós fajta, így a fővárosi élet sem vonz. Jó Rák módjára jobb szeretem a csöndes, békés, zajtól és kosztól mentes helyeket, ahol inkább a pihenésé és a relaxálásé a főszerep. Borzasztóan érzékeny vagyok a zajra, nagyon nagy igényem van a csendre és a békességre magam körül, mert szeretek elmélkedni, filozofálgatni az élet dolgairól, ezt pedig egy nyüzsgő város nem tenné lehetővé. Én tipikusan az az otthon ülős, főzögetős, családközpontú ember vagyok, aki közel akar lenni a természethez és távol akar tartani magától mindent, ami felbojdítja a békés lelki világát. Persze nem mondom, néha nekem is szükségem van egy kis kimozdulásra, és olyankor nyakunkba vesszük a várost Viktorral, de ez tényleg ritkán fordul elő - pont annyiszor, hogy ne dilizzünk be otthon :D Szerencsére Viktor is olyan, mint én; utálja a fővárosi életet és ha csak teheti távol tartja magát tőle, így nem ütköznek a vágyaink. Tökéletesen elégedettek vagyunk a magunk kis világában, ahol nincsen zaj, szmog és tömeg. Persze aki pont a nyüzsgő életmódot szereti, annak tökéletes választás a főváros, de a magunk részéről mi jobban szeretjük a kisvárosi életmódot.

9; Futás

Nagyon sok embertől hallom azt, hogy a futás milyen jót tesz a szervezetnek. Én ezt nem is vonom kétségbe, bizonyára így van, hiszen sok tudós is alátámasztja ezen mozgás jótékony hatásait. Csakhogy én olyan ember vagyok, aki csak akkor csinál valamit, ha az kedvére való, márpedig a futás nem az én műfajom. Fusson az, akit kergetnek :D Én egyszerűen nem látok a futásban fantáziát, nem motivál eléggé ahhoz, hogy most akkor sportcipőt húzzak és nekiálljak lezúzni a kilómétereket. Az a monotonitás, ami a futással jár megölné bennem a lelkesedést, viszont valamiféle mozgásra minden embernek szüksége van. Én a táncban találtam meg önmagam, és állítom, hogy legalább olyan jól megmozgat, mintha lefutnék pár kilómétert. Egynémely óra után úgy érzem, hogy lángol minden izmom, szanaszét izzadtam magam, másnap pedig meg sem tudok mozdulni. Minden porcikám szépen át van mozgatva, de olyan mozgást végezhetek, ami a kreativitásomnak is teret enged. A repetitív mozgásoktól hamar elmenne a kedvem, de a tánc sok lehetőséget rejt magában; segíti az önkifejezésemet,  formában tart, de még az általános mozgáskultúrámat is fejleszti, no meg a képzelőerőmet és a nőiességemet is. Állandóan gondolkodásra késztet, mert mindig tovább kell fejlődni benne, haladni a lépésekkel és a mozdulatokkal, mert ez motiválja az embert arra, hogy még jobb legyen. Persze mint mondtam, mindenkinek más tetszik, más válik be. Én a táncban találtam meg a tökéletes mozgásformát, aki meg futni akar, fusson csak nyugodtan :)

10; Káromkodás

Hát igen, ez is bekerült azon dolgok közé, ami ma már teljesen elfogadottnak számít. Lépten-nyomon hallani a cifra káromkodásokat, nem egyszer egészen kicsi gyerekek szájából. Sokan a szitokszavakat afféle tölteléknek, nyomatékosítónak használják kommunikációjuk során, és ez elszomorító. Odáig jutottunk, hogy a káromkodás szerves része lett a mindennapos beszédünknek, szinte észre sem vesszük, ha belekeveredik néhány mocskolódás a közlendőnkbe. Sőt, egyes emberek azt hiszik, hogy ha minél "választékosabb" és "gazdagabb" káromkodás-készlettel rendelkeznek, annál vagányabbak. Lehet, hogy egyedül vagyok a véleményemmel, de számomra borzasztóan taszító az olyan ember - legyen akár férfi, akár nő -, aki állandóan káromkodik. Ahogy édesanyám szokott néha fogalmazni, "szappannal kéne kimosni az olyanok száját, akik mocskosan beszélnek". Kétségbeejtőnek találom, hogy manapság alig van olyan ember, aki képes választékosan kifejezni magát, viszont szitkozódni annál jobban tud. Sajnos ezek a dolgok jobban ragadnak az emberre, mint a szép beszéd. Néha az az érzésem, hogy az embereknek nincs igénye arra, hogy kifinomultan fejezzék ki magukat, mert néhány töltelék szó, káromkodás, meg gusztustalan jelző tökéletesen megfelel nekik. Szomorú, hogy ennyire elfogadott lett a szitkozódás, és hogy észre sem vesszük, ha beleszövődnek hétköznapi gondolatainkba ezek a ronda kifejezések. Remélem egyszer megváltozik mindez.