2012. november 13., kedd

Kórházas kiruccanás

Bevallom nektek őszintén, a mostani egészségi állapotomból kiindulva előbb hittem azt, hogy a pulmonológián fogok kikötni a tüdőproblémámmal, semmint hogy az történjen velem, amit átéltem. Még eléggé kába és alélt vagyok, meg persze fáradt, de úgy voltam vele, hogy egy beszámolóval tartozom a barátaimnak, akiket így tudok értesíteni a közelmúlt eseményeiről. Sajnos arra még nincs erőm, hogy mindenkinek egyenként részletes levelet írjak, de addig talán ez is megteszi.
Szóval, kezdődött ez az egész ott, hogy pénteken borzasztó rosszul lettem Barbi barátnőmnél. Mivel sok a vírus a levegőben és a gyerekektől is simán összeszedhettem valamit, csak erre gyanakodtam. Mikor hazaértem Viktorral abban reménykedtem, hogy ha alszom rá egyet elmúlnak a panaszaim, így be is bújtam az ágyba mit sem sejtve. Este 9 óra környékén ébredtem arra, hogy irdatlanul rosszul vagyok, hányingerem van és a hasam sincsen rendjén. Mivel már majd megőrültem a fájdalomtól kaptam egy kis gyomorkeserűt Viktortól, hogy beindítsuk a dolgot - na az kipucolt rendesen! Ha annyit mondok, hogy alul is, fölül is, akkor szerintem elég informatív voltam anélkül, hogy senkinek a gusztusával nem játszadozom. Másfél órán át szenvedtem a mosdóban, majd ezek után éreztem, hogy túl sok volt ez nekem. Kezdett összefolyni a kép, majd innentől kezdve képszakadás. Az eseményeket innentől kezdve édesanyám és Viktor beszámolói alapján mesélem el, mert én nem voltam tudatomnál. Szóval elájultam, Viktor pedig pánikszerűen próbált észhez téríteni. Sajnos ez nem volt könnyű feladat, mert közben meg kellett tartania, és végül olyan szerencsétlenül alakult a dolog, hogy egy óvatlan pillanatban kicsúsztam a kezei közül és egy hatalmas koppanással elterültem a padlón a saját gyomortartalmamban... Végül csak sikerült becibálnia az ágyba, áöltöztetett, aztán áthívta anyut, de vele együtt sem tudtak velem mit kezdeni, ugyanis állandó jelleggel elvesztettem az eszméletemet. Végül rám hívták az ügyeletet, akiktől kaptam egy intravénás mini-infúziót gyógyszerkoktéllal, hogy lemenjen a lázam és valami meg is maradjon bennem. Ugyanis próbáltak itatni, de még a kis korty vizet is kihánytam. Mikor elkezdett hatni a gyógyszer akkortól vannak emlékeim, hogy ott áll fölöttem a doktornő, méri a vérnyomásom, Viktor az idegösszeomlás szélén, anyu pedig tettetett nyugalommal simogatott. Átmenetileg jobban is lettem, legalábbis a nagyon durva hányós-hasmenéses dolgon már túl voltam. Szombat-vasárnap igyekeztem magam kúrálni, de állandóan szédelegtem, émelyegtem és még a gyomrom sem volt rendben. Hétfőn irány a háziorvos, aki egy alaposabb vizsgálat után pánikszerűen rám hívta a mentőket. Ennek oka az volt, hogy úgy érezte hasnyálmirigy gyulladásom van. A mentő kb. fél óra alatt ideért, becipeltek, majd jött a sorozatos vizsgálatok ideje. A létező összes nyavalyát elvégezték rajtam, miközben én még mindig támolyogtam és szédelegtem, egyedül anyu tartotta bennem a lelket, aki elkísért. Szerencsére kiderült, hogy nincs hasnyálmirigy gyulladásom, viszont csúnyán kiszáradtam és közepes erejű agyrázkódásom lett, így szigorú ágy-fogságra ítéltek, majd kaptam újabb infúziót. Ezúttal 2 litert csepegtettek le nekem, de már maga a szúrás sem volt kis művelet. Sajnos nem vagyok éppen csodás vénákkal megáldva, iszonyatosan mélyen vannak és állandóan félreugrálnak, ráadásul borzasztó érzékenyek is. Egy konzulens doktornő szúrta nekem az infúziót, de úgy érzem bár inkább a nővér tette volna. Mellettem egy nyugdíjas nővér feküdt és még ő sem bírta nézni, amit ez a fiatal doktornő művelt a karommal. Ki-be húzgálta a branült az ereimben, forgatta, csavargatta, én meg kábé csillagokat láttam a fájdalomtól. Végül sikerült bekötni az infúziót, de már akkor éreztem, hogy valami nem stimmel. Az esti látogatás alkalmával már nem ment az infúzió, viszont pokolian fájt a kézfejem. Kiderült, hogy az infúzió, amit a dokinő szúrt már az elején vacak volt, szétdurrant az erem és a végén a sós oldat már nem a vérembe ment, hanem a szöveteimbe, azaz az eleven húsomba. Nem tudom járt-e már így valaki, de aki nem tudná elmondom, kegyetlenül fáj. A sós oldat marja és feszíti a bőrödet-húsodat, most konkrétan fél kézzel pötyögöm ezt a bejegyzést kb. másfél órája, mert a bal kezemet nem tudom használni. A jobbat se nagyon, mert azt is szétszúrkálták. Szóval ugye a bal kézfejemen a branül megadta magát, így aztán keresni kellett másik vénát. A nővérke, aki ezúttal szúrt nagyon ügyes volt és aranyos, de sajnos az én érhálózatom olyan szinten szar, hogy még az ő ügyes keze is sokszor mellényúlt. Aznap este összesen 6 alkalommal szúrtak nekem infúziót, amik közül természetesen mind a 6 erem ugyanúgy szétdurrant, úgyhogy most mindkét karom úgy néz ki, mintha alaposan szétvertek volna. A fájdalomról inkább nem is beszélek, konkrétan végigzokogtam az egész procedúrát. Végül a bal köyökhajlatomba tették az infúziót, ami a létező legrosszabb hely, mert baromi kényelmetlen. Nem tudtam tőle mozogni, és mikor már le is ment a lötyi, akkor sem vették ki belőlem a branült, mondván "ki tudja mire kellhet még". Hát én azt hittem ott helyben felrúgom azt a doktornőt. Az egész éjszakát végig szenvedtem, mert a tűtől és a csőtől nem tudtam aludni, iszonytatóan fájt és lüktetett a kézfejem, hiába tett rá anyu borogatást, és a tetejébe az egyik néninek is este kellett nekiállni járkálnia. Szóval nagyon sokat pihentem. Ma reggel elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, én hazamegyek saját felelősségre. Sok órás várakozás után megkaptam a papírjaimat, kiszedték belőlem a csöveket, és most végre itthon vagyok. Igaz, az agyrázkódásom miatt még nem látok rendesen és a karjaimat mozdítani sem tudom, mert ha megpróbálom, bepisilek a fájdalomtól. Viktornak kell öltöztetnie és fürdetnie, egyedül az evés megy önállóan, mert a jobb kezemet fel tudom annyira emelni. Ám sajnos továbbra sem vagyok éppenséggel jól. A szemem káprázik, folyton összefolyik a kép, mintha állandóan egy rázkódó kocsiban ülnék, a karjaimról meg nem is mondok semmit, Nagyon bízom benne, hogy a héten valamennyire rendbe jövök, vagy ha mást nem, akkor jövő hétre. Azt hiszem ezt most alaposan kifogtam. Soha többet kórházat. Ja, és ez a bejegyzés röpke két és fél óra alatt született meg. Éljen.

13 megjegyzés:

  1. Húúú, jobbulást, ezt még olvasni is rémes volt :(

    VálaszTörlés
  2. Ahhoz képest elég nyugodt voltál telefonban :D Gyógyulgass te nő!!! :)

    VálaszTörlés
  3. Kedves Ani, köszönöm a jókívánságokat, igyekszem hamar rendbe jönni!
    Barbikám, hát csak nem képzeled, hogy majd panaszkodni fogok neked, mikor úgy aggódtál? :) De ne aggódj, azért nem vagyok a halálomon, csak fájok. Az mondjuk bőven elég rossz, de idővel úgy is el fog múlni :)

    VálaszTörlés
  4. Ez szörnyű =( Mitől volt ez a nagy ájulás,meg rosszul lét? =((
    Pihenj sokat,aztán majd ha rendbe jöttél beszélünk. Jobbulást,és kitartást!! Puszillak!

    VálaszTörlés
  5. Valami vírust kaphattam el, és még nem jöttem ki belőle rendesen, úgyhogy nem is kell kétszer mondani a pihenést, Zsófikám. Köszönöm, hogy te is aggódsz értem, igyekszem gyógyulgatni.

    VálaszTörlés
  6. Jaj :((
    Azt nem értem miért nem mondták el egyébként, hogy a branülben nincs tű és lehet mozgatni a kart, kényelmesebb lett volna neked is ha nem félsz folyamatosan attól, hogy átszúrod magad tűvel.
    Sajnálom hogy ennyit maceráltak, a branül kurvára tud fájni. :(

    Remélem most már jobban vagy, feküdj sokat és pihenj! Jobbulást!

    VálaszTörlés
  7. Az a helyzet, hogy még úgy sem tudtam volna mozgatni, hiszen pont a könyökhajlatban volt, és még ha tű nem is, de műanyag cső azért volt benne. Ráadásul nagyon mélyre kellett szúrni, hogy bennem is maradjon :S Na mindegy, már túl vagyok rajta és igyekszem pihengetni. Köszönöm az együttérzésedet :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezekkel az a baj hogy muszáj bent hagyni. Képzeld el,ha mindig szúrkálnának 4×- 5× hogy újra betegyék. =(

      Törlés
  8. Hát sajnos én így sem úsztam meg a sokszori szúrkálást :S

    VálaszTörlés