Segítsünk, vagy sem?

Vannak emberek, akik ösztönös késztetés éreznek arra, hogy segítsenek másokon. Jobbá akarják tenni mások életét, számukra ez okoz örömöt. Én is ezen emberek közé tartozom, de rá kellett jönnöm, hogy ilyennek lenni borzasztó hálátlan feladat. Sokféle embert sodort mellém az élet, akik mind valamilyen módon rászorultak a segítségemre - ki ezért, ki azért, nem volt két egyforma. És én segítettem nekik, ahol csak tudtam, sokszor a saját magánéletemet háttérbe szorítva. Könnyedén tudtam nekik adni magamból, mert alapjáraton túl vagyok telítődve pozitív energiákkal, és jól esett átadni valamennyit azoknak, akiknek kevés van belőlük. Jó lett volna látni és érezni, hogy az a pár kedves, őszinte szó, jó tanács, segítő szándék milyen jó hatással tud lenni egy beteg lélekre, de ez valamiért mindig elmaradt. Ezek az emberek - némelyiküket még barátnak is tekintettem - csak elvettek tőlem, de vissza nem adtak semmit. Nem energiára vágytam volna, csak egy kis megerősítésre, hogy lássam, van értelme küszködnöm és nem csak dobálom ki az ablakon a jó tanácsaimat. Ám sajnos hiába vártam. Olyan ez, mikor az ember befűti a szobát, de közben szélesre tárja az ablakot. Biztos vagyok benne, hogy fogok még segítségre szoruló emberekkel találkozni, mert ilyen a természetem, ilyen a kisugárzásom, vonzom őket magam mellé. A kérdés csupán az, hogy megéri-e nekem ezzel foglalkoznom? Eddig akárkinek nyújtottam segítő kezet, mind kihasználtak. Nem törődtek azzal, hogy én is érző, sokszor problémákkal küszködő emberi lény volnék, és néha nekem is járna egy kis törődés. Csupán az volt természetes számukra, hogy ők megkapják a napi pozitív energia adagjukat, kipanaszkodhatják magukat nekem (mindenki számára ismerős lelki szemetesláda effektus), majd mikor rám került volna a sor, magamra maradtam. Naplónak tekintettek, aki mindig mindent meghallgat, de törődni már nem kell vele. És a legszomorúbb ebben az, hogy apró vágyamért még én voltam beállítva hisztis, problémás, sok időt igénylő koloncnak, akivel csak azért tartották fent a kapcsolatot, hogy ne nyavalyogjon. Velem van a gond, hogy szerintem egy barátságban ennek nem kéne nyűgnek lennie? Mert ha magukkal kellett foglalkozni, az természetes volt, az nekik JÁRT. De mikor rajtam lett volna a sor, valahogy megállt a tudomány. Komolyan ott tartanánk, hogy az emberek nem tudnak hálásak lenni? Nem tudnak kölcsönösen viselkedni? Nem tudnak törődni a másikkal? Én tényleg nagyon szeretek segíteni másokon, de nem minden áron. Mert bármily hihetetlen, néha a segítséget nyújtó embernek is szüksége lehet valakire, akivel megbeszéli a problémáit, aki foglalkozik vele, akit érdekel, hogy miként telnek a napjai. Szerencsére néhány régi, jó barátom még most is akad, és az ő esetükben nem élősködőként zabáljuk fel egymástól a jókedvet, hanem oda-vissza számíthatunk egymásra. Csakhogy a mai emberek már nem tudnak kölcsönösek lenni. Annyira lefoglalja őket a maguk világa, a maguk problémája és a maguk élete, hogy másra már nem is tudnak figyelni. Nem szeretném újra megégetni magam, és nyilván óvatosabbnak kell lennem, de félő, hogy az alap jóhiszemű, segítő szándékú, anyáskodó természetemen nem tudok változtatni. Szeretek segíteni másokon, és szeretek barátkozni, csakhogy eddig mindenkit elveszítettem, akinek lelki támaszt nyújtottam, mert egy idő után teljesen lemerítettek. És talán az a legrosszabb az egészben, hogy többségük nyomtalanul felszívódik az életemből, miközben egy csepp megbánást sem mutatnak. Dolguk végeztével odébb állnak, mintha az együtt töltött hetek-hónapok-évek meg sem történtek volna. És ez fáj. Az az egy szerencsém, hogy akadnak még olyan emberek is az életemben, akik úgy gondolkodnak erről az egészről, mint én. Ők nem érzik nyűgnek, ha beszélgetni "kell" velem, szívesen érdeklődnek, és ha magamtól elfelejtenék mesélni, hát ők kérdeznek rá a mindennapjaimra. Nem traktálnak olyasmivel, ami már lerágott csont, és nem csak magukkal foglalkoznak. Számukra fontos a barátság és fontos vagyok én is. Őket nagyon nagyra becsülöm és igyekszem megőrizni becses barátságukat egy életen át, mert sajnos mint látható, ritka az ilyen. És hogy mi a tervem ezzel kapcsolatban a jövőre? Leginkább az, hogy sokkal óvatosabb leszek másokkal, hogy kit mennyire engedek magamhoz közel, mert nem hiányzik még több égési sérülés. Továbbra is meg lesz bennem a segítő szándék, de már nem fogom boldog-boldogtalannak osztogatni - csak annak, aki igazán megérdemli.