Férjhez mentem!

Kedves Mindenki!



Adósotok vagyok egy élménybeszámolóval, amit most szeretnék törleszteni.

Immáron férjes asszonyként írom a bejegyzéseimet, ami be kell valljam, még elég fura :) Kicsit szokni kell, hogy most már nem Csongrádi vagyok, hanem Körmendi, és hogy ha be kell mutatnom Viktort, akkor már nem a párom, hanem a férjem. Szombaton lettünk egy hetes házasok, gondoltam emiatt a hétvége tökéletes időpont élménybeszámolót írni, no meg szükségem volt arra is, hogy kipihenjem magam. Ez mondjuk hosszú folyamat lesz, de már most sokkal kipihentebbnek érzem magam, mint a hét elején. Nagyon nehéz volt az esküvő után szinte rögtön dolgozni menni, ráadásul olyan hét áll mögöttem, hogy húha, de megfogadtam, hogy ez a hétvége csakis a pihenésé és a punnyadásé lesz. Azért persze a nagy pihenésbe még bőven belefér egy kis mesélés is :)

Szeptember elsején volt az esküvőnk Viktorral. A délelőttünk egész kellemesen telt, próbáltunk nem pattogni, mint a nikkelbolha, igyekeztünk kipihentek és összeszedettek lenni. Az egyetlen, ami kicsit legörbítette a mosolyunkat az a zuhogó eső volt. Kinéztem az ablakon és azt láttam, hogy hatalmas cseppekben, függönyszerű sűrűséggel esik az eső. Na mondom, ilyen is csak velem történhet! Alapjáraton imádom az esőt, de az esküvőm napjára inkább napsütéses, langyos időt képzeltem el. Persze igyekeztem nem felhúzni magam a dolgon, hiszen azzal semmi sem lesz jobb, ha hőbörgök, próbáltam optimista lenni és hát természetesen izgatottan vártam az előkészületeket. Dél környékén mentem a fodrászhoz, Petra barátnőm előző csütörtökön csodás körmöket pingált nekem, a sminkemet pedig már magam készítettem itthon. Nagyon elégedett voltam az összhatással, szép és szolid lett minden, pont, ahogy elképzeltem. Igaz, a műszempilla ragasztás egy kicsit körülményes volt az elején, de egész jól belejöttem és a végére nagyon szép lett minden.
Fél kettő környékén jött át anyu, aki segített átöltözni. Szerencsére nem volt egy bonyolult ruhám, egyszerű és kényelmes volt, így a várakozás sem jelentett benne problémát. Mondjuk az abroncs nem hétköznapi viselet, és a benne való ücsörgés egy kicsit körülményes volt (no meg a mosdólátogatás is), de egy napig simán elviselhető. Ezután átjött értünk a testvérem, aki levitt minket kocsival Szigethalomra, ahol a ceremónia zajlott. A kocsidíszünk és a csokrom csodásra sikeredtek, pont ilyeneket képzeltem el ezzel a színvilággal. Nagyon eltalálták az ízlésemet. Egyedül a hajdíszemet kellett kicsit megbuherálni, mert túl feltűnőnek és puccosnak éreztem a sok kilógó vicik-vacakkal. Legnagyobb meglepetésemre a régi színjátszós barátaim már mind ott vártak a parkolóban, és sorra jöttek oda hozzám gratulálni, meg puszit adni. Én sajnos nem szállhattam ki hozzájuk a kocsiból, ugyanis tényleg nem akartam, hogy Viktor meglásson, de végülis így is egész jól elbeszélgettünk. Nagyon jó volt a régi arcokat ismét látni, és egészen meglepődtem, hogy hányan jöttek el ilyen-olyan messziről. Aztán szép lassan megérkeztek a rokonok is, így a tömeg lassacskán bevonult Viktor nővéréék kertjébe, ugyanis ott tartottuk a fogadást. Az ő házuk kb. a polgármesteri hivatallal szemben van, úgyhogy praktikus volt ott tartani a gyülekezőt. Kicsit féltünk attól, hogy a kutyusaik hogy fogják bírni a sok idegen embert, főleg Kátya, aki egy moszkvai őrkutya (és hét hetesen akkora, mint egy nagyobb fajta borjú), de nem volt semmi probléma, jól viselkedtek, bezsebeltek sok-sok simogatást és dédelgetést, mi pedig megnyugodhattunk. Én persze a benti életből semmit nem érzékeltem, mert ott kellett kuksolnom a kocsiban, ahol borzasztó meleg volt még nyitott ablakoknál is, és közben szemerkélt az eső, de szerencsére édesanyám és a közben megérkezett kolléganőim elszórakoztattak. Aztán az égiek végül megszántak minket és eső helyett napsütést kaptunk 16 órára, amikor is az egész násznép átvonult a ceremónia terembe. Mi is átgördültünk kocsival, majd mikor Viktor az édesanyjával bevonult, végre én is kinyújtóztathattam a végtagjaimat. Hűséges koszorúslányaim ügyesen takargattak a kíváncsi szemek elől, amikor is oda kellett állniuk a kapuhoz, mert ők következtek. Én egészen idáig baromi jól éreztem magam, kicsit sem voltam ideges, nem féltem, nem aggódtam, jól éreztem magam. Aztán mikor ránéztem a lányokra, közülük is Petrára, aki utolsóként állt a sorban, eltörött a mécses. Láttam, hogy engem néz, majd a násznépet, aztán elkezd vörösödni az orra és a szeme, megremeg az ajka, és már pityereg is. Hát persze, hogy rám is átragadt a dolog! Ahogy ők bevonultak, akkor kezdett el összeszorulni a gyomrom, elakadni a lélegzetem. Ez nem az a fajta lámpaláz, amit a nagy tömegek előtt érez az ember - álltam én már nagyobb közönség előtt is, ami egyáltalán nem jelentett gondot, most mégis úgy éreztem, hogy a lábaim cserben hagynak. Meg is kértem aput, hogy fogjon erősen, mert nem akarok elesni. Aztán egyszer csak felcsendült a jól ismert dallam, amire be kellett vonulnom. Éreztem, hogy itt a nagy pillanat, hamarosan belépek azon az ajtón, és az életem egy teljesen új szakaszba fog átlépni. Az utolsó bevezető taktusok után elindultunk apuval az anyakönyvvezető elé. Bevallom őszintén, nem sok mindent fogtam fel a történtekből. Olyan izgatottság és meghatottság lett rajtam úrrá, hogy csak elmosódott arcokat, rengeteg ácsorgó embert és sok-sok mosolyt láttam, de konkrétabb dolgokat már nem tudtam kivenni. Arra emlékszem, hogy végig vigyorogtam, mint a vadalma, és próbáltam nem hasra esni a saját lábamban. Aztán megláttam Viktort az út végén, és akkor tudatosult bennem, hogy mire is készülünk. Néztem a férfit, akit szeretek, hogy milyen édesen és szívdöglesztően mosolyog, hogy rám vár, hogy a szemei csillognak és csak engem néznek. Úgy lépkedtem oda hozzá, hogy tudtam, én már örökkön örökké csak hozzá fogok tartozni, és nincs az a vihar, ami minket szétválasztana. Elköszöntem édesapámtól, majd helyet foglaltam Viktor mellett. Ezután a ceremónia a szokásos mederben zajlott - az anyakönyvvezetőnk egy bűbájos fiatal hölgy volt, aki 7 hónapos terhesen vezette végig a szertartást, és kellemes, lágy hangjával mindenkiben kellemes emléket hagyott. Sajnos sok anyakönyvvezető tud monoton vagy éppen idegesítő hanghordozású lenni, de vele maximálisan meg voltunk elégedve. A hivatalos aláírás után gyűrűhúzás következett, majd gyertyagyújtás, végül szülőköszöntés (ahol sikerült végérvényesen elvesztenem minden méltóságomat és zokogásban törtem ki anyukám nyakába borulva), majd pityeregve visszaálltam Viktor mellé. Az anyakönyvvezető ekkor megkért minket, hogy váltsuk meg az első hitvesi csókunkat. Én félénken, kissé tántorogva, de nagyon boldogan hajoltam Viktor felé, mire egyszercsak úgy magához ragadott, hogy azt hittem leesek a cipőimről! Olyan szenvedélyes, szerelmes csókot kaptam tőle, mint még soha eddigi életemben! Percekig egymásba feledkezve csókolóztunk, miközben tombolt a hátunk mögött a tapsvihar, majd nevetve összeölelkeztünk, immáron férjként és feleségként :) Egyébként Viktor apukája (vagyis most már ugye apósom) megjegyezte, hogy az a csók már igen erősen súrolta a soft pornó határait :DDD Hát igen, nem hazudtoltuk meg magunkat :D Ezután pezsgőztünk, majd mindenki odajött hozzánk gratulálni, ami szintén nagyon érzelmesre sikeredett, hiszen mindenkinek volt hozzánk egy kedves szava, jókívánsága. Végül már csak mi ketten voltunk bent a teremben, a többiek kimentek, mi pedig gyanútlanul lépkedtünk kifelé. Arról ugyan tudtam, hogy lesz virágszórás, de én szirmokra számítottam, ehelyett azonban egészen apró lila-fehér virágok záporoztak a nyakunkba. Ahogy kitettük a lábunkat (én gonosz módon Viktort küldtem előre) telibe kaptuk a virágokat, mindenki tapsolt, éljenzett, és csak szórták, szórták azt az átkozott virágot :D Természetesen sikerült vagy fél kilónak beleragadnia az agyonlakkozott hajamba, a többi öt kiló pedig a dekoltázsomba hullott, nem győztem bányászgatni. Persze Viktor egyből lelkesen vállalkozott a nemes feladatra, de hasztalannak bizonyult, ugyanis ahogy kiszedtem pár marékkal, újabb adagot kaptam vissza. Az egész esemény végén közös fotózkodás következett szinte mindenkivel - a színjátszós csapattal, a kolléganőimmel, a koszorúslányaimmal, no meg az egész násznéppel. Szerencsére sok jó fotós is volt ott velünk, kettő kifejezetten profi. Az egyik Viktor unokatestvére, Gabi volt, a másik pedig Petra barátnőm párja, Suba. Tőlük sajnos még nem kaptuk meg a képeket, de lentebb már kaphattok ízelítőt mindenből Barbinak és Zsuzsinak köszönhetően. Szóval meg volt a nagy gratuláció, fényképezkedés, majd jött a csokordobás. Nekem három kisebb csokorból állt össze a dobócsokrom, egy lila szalagot kellett meghúznom, hogy különváljanak. Nagy volt a meglepetés a hajadon lányok körében, mikor három esélyt is láttak a nagy fogásra - végül két színjátszós barátnőm, Magdi és Annamari kapott el egy-egy csokrot, a harmadikat pedig Petra barátnőm csípte el. Ezután indultunk is le az étterembe. Nagyon szerencsésen megoldódott mindenkinek a leszállítása, senkinek nem kellett két kört mennie, mindenki elfért, mindenki lejutott. Azért kicsit aggódtam, mert habár minden elképzelésemet és vágyamat elmondtam a dekoratőr hölgynek (aki az étterem tulajdonos felesége volt), azért mégis csak meglepetés volt maga a díszítés, senki sem tudta, hogy milyen lesz. A félelmeim azonban alaptalannak bizonyultak, mert tökéletesen eltalálták az ízlésünket, minden maga volt a megtestesült tökély! Miután kigyönyörködtük magunkat mentünk is fotózkodni, a két profi fotósunk összesen kb. 1600 képet készített, úgyhogy fogok még rakosgatni a lentebb láthatókon kívül, ne aggódjatok :) Eztán letelepedtünk vacsorázni végre, mert bizony se Viktor, se én nem ettünk egy falatot sem előző este óta. Az össz tápérték, ami bennünk volt a ceremónia alatt elkortyolgatott gyerekpezsgő volt, úgyhogy már nagyon ránk fért egy kis energia. A leves hibátlan volt, érezni lehetett rajta, hogy ez bizony házi jellegű és nagyon gazdag, sokan kétszer is szedtek belőle. Újházi tyúkhúsleves volt egyébként, amit életemben először ettem gombával, de édesanyám szerint az eredeti receptben tényleg így van. Én nem problémáztam rajta, mert nagyon finom volt, a másodikról nem is beszélve. Hatalmas fatálcákon hozták ki a sültestálakat, mindegyik rogyásig pakolva, az ember azt sem tudta mit vegyen le róla, mit kóstoljon először. Kis pihenő után előadtuk a nyitótáncunkat, amit természetesen elrontottunk, de ezt rajtunk kívül úgy sem tudta senki, úgyhogy utána bőszen jött hozzánk mindenki gratulálni, hogy milyen ügyesek voltunk. Senki nem számított arra, hogy koreográfiával készültünk, mindenki azt hitte, hogy csak ide-oda billegünk majd egyik lábunkról a másikra, ráadásul hatalmas elismerés volt számomra, hogy többen rákérdeztek ki volt a tánctanárunk, mert csodaszép lett a koreográfia. Én ilyenkor félénken, de belül nagyon is büszkén vallottam be, hogy én voltam a koreográfus, de persze nem sikerülhetett volna semmi ilyen szépen, ha nem lett volna hozzá tökéletes partnerem :) Aztán elég sokan táncra perdültek velünk együtt, aminek nagyon örültem, mert Viktor családja nem kifejezetten bulizós alkat (később már inkább csak mi, a fiatalabb korosztály táncoltunk). Viktor is elég sokat táncolt velem meg a rokonaival, pedig eleinte rettegett a tánctól, idegennek érezte a személyiségétől, ennek ellenére nagyon ügyes benne. Jó érzés volt lassúzni, vagy éppen rokizni vele :) A csajokkal persze aztán jól belelendültünk a dolgokba, körben állva táncoltunk, egy valaki meg középen, aztán a gyepet sem kíméltük, ledobáltuk a kényelmetlen magas sarkú cipőinket és belehuppantunk a puha, vizes fűbe. A nagy szórakozás után felszolgálták a tortát, amit közösen vágtunk fel Viktorral, de csak az első szeletet, mert nem akartuk széttrancsírozni az egészet :D Gyönyörű volt egyébként, lila-fehér, mint minden más is, csak az ottani fényviszonyokkal ez nem érvényesült annyira. Az íze is pompás volt, én legalábbis meg voltam vele elégedve, s úgy hallottam, hogy mások is. A menyasszonyi tortákkal ugyanis mindig az a baj, hogy habár nagyon mutatósak, az ízük a fűrészporhoz hasonló borzadály. A miénk viszont nagyon finom volt, még a marcipán bevonat is nagyon ízlett, mivel sikerült a cukrászoknak egészen vékony rétegben rátenni a süteményre. Ezután az én drága koszorúslányaim beszerveztek nekünk egy kis játékot is. Nekünk nem volt se vőfélyünk, se ceremónia mesterünk, hiszen pici kis esküvőt tartottunk bensőséges hangulattal, de ez a pár játék nagyon feldobta az estét. Alapjáraton nem szeretem, ha leégetnek, de úgy voltam vele, hogy ezen az egy napon igazán belefér egy kis hülyéskedés :P Klasszikus feladatokat kaptunk; először nekem kellett Viktor egyik nadrágszárából a másikba átgörgetnem egy tojást. Hát mit ne mondjak voltak kétségeim :D Féltem, hogy összetöröm a tojást és akkor mi lesz szegény férjem ünneplős nadrágjával, miben fog lenni, aztán persze a "kényesebb" résznél jöttek a tipikus poénkodások, miszerint nehogy a rossz tojást fogjam meg :P A második feladat Viktoré volt, tapintás alapján kellett kitalálnia, hogy melyik az én kezem a sok közül. A lányok mellé beállt néhány lelkes fiú is, akik kacsójának megtapogatása után Viktor egy kicsit értetlen arcot vágott, mi meg igyekeztünk nem nagyon röhögni, hiszen habár a szeme le volt kötve, hang alapján tudott tájékozódni. Nehéz dolga volt, és végül sajnos nem sikerült eltalálnia a kezemet, de mentségére szóljon, hogy először majdnem eltalálta, sokat gondolkozott, miközben tapogatta az ujjaimat, de jól bezavartuk, mikor gyorsan helyet cseréltem valakivel. Emiatt sajnos kicsit összezavarodott, de én tudom, hogy ha ez nem lett volna, megtalált volna a többi kéz között :P Az utolsó játék szintén egy nagy klasszikus volt egy kis csavarral. A felolvasott állításokról meg kellett mondanunk, hogy melyikünkre jellemzőbb. Ezt cipőkkel szokás játszani egymásnak háttal fordulva, de mi táblákat kaptunk "ÉN" és "Ő" felirattal. Amelyikünkre jellemzőbb volt az adott állítás, azt a táblát kellett felmutatnunk. Eleinte elég "egysíkúan" ment a dolog, ugyanis a 35 kérdésből 12-t teljesen jól megválaszoltunk tökéletes harmóniában - hiába, a hét év azért mégis csak hét év, jól ismertük már egymást :) Végül csupán hat hibát vétettünk, úgyhogy igazán büszke voltam magunkra, és nagyon élveztük ezeket a kis játékokat. Ezután már csak könnyed beszélgetés, táncolgatás volt, végül lassan mindenki hazaszállingózott felpakolva egy rahedli süteménnyel, amit anyum sütött. Hulla fáradtan, teljesen kimerülve, de nagyon boldogan értünk haza olyan hajnali három környékére, és másnap vagy délig aludtunk. Nem csoda, ránk fért egy ilyen nap után. Másnap sorra megnézegettük az ajándékainkat, amik mondanom sem kell egytől egyig csodálatosak és mindnek nagyon örültünk!
Ez a hetem még elég nagy fáradtságban telt, ugyanis a vasárnap nagyon kevés volt a pihenésre, de most már mintha kezdene jobb lenni. Remélem idővel teljesen kiszáll belőlem minden stressz, és hamar kiheverem az esküvőt, mert azért valljuk be, nem kicsit fárasztó dologról van szó. Ettől függetlenül ez volt életem legszebb napja, tökéletesen boldog voltam, minden remekül alakult, és mikor a képeket nézegetem vissza csak mosolyogni tudok, mert minden annyira jó volt, annyira kellemes, hogy abszolút nincsenek negatív emlékeim. Nézegetem a gyűrűmet is, és ilyenkor ráeszmélek, hogy én bizony már nem szimpla barátnő, hanem feleség vagyok. Sablonszöveg ide vagy oda, nekem van a legcsodálatosabb férjem az egész világon, és érzem, hogy Viktor mellett további csodaszép évek várnak rám :)
Így a végére ígértem nektek a képeket, de tekintve, hogy a szöveges beszámoló is milyen hosszúra sikerült, a képeket egy következő bejegyzésben postolom, hogy ne kelljen kilóméter hosszan lefelé görgetni.
Legvégül szeretnék mindenkinek köszönetet mondani, aki akár teljes 3D-s valójában, vagy akár lélekben ott volt velünk ezen a csodás napon és gondolt ránk! Hála nektek ez a nap felejthetetlenné vált számunkra, amit örökre megőrzünk magunkban. Most pedig ne menjetek nagyon messze, mert jönnek a képek!