Alkonyat - kritika

Hát ez is megtörtént - kiolvastam az első Alkonyat kötetet.
Kicsit furcsa egyébként, mert anno megfogadtam, hogy én ezt a könyvet soha nem veszem a kezembe. A netes kalózfordítás bőven elegendő volt számomra ahhoz, hogy elkönyveljem egy értéktelen vacaknak, de aztán annyiszor szembetalálkoztam vele jártamban-keltemben, annyiszor olvastam róla, annyian ajánlották, hogy végül beadtam a derekamat. Elvégre hogyan utálhatnék valamit úgy, ha még csak nem is olvastam végig tisztességesen? Ezen felbuzdulva vettem meg az első könyvet a Twilight-saga-ból, és nekiálltam az olvasásnak. Félretettem minden előítéletemet, negatív nézetemet, mindent, ami csak egy kicsit is befolyásolhatna, és próbáltam csak a könyvre, a szövegre, a történetre koncentrálni. Én igyekeztem, igazán. De akármennyire is próbáltam becsempészni a szívembe ezt a történetet, nem jártam sikerrel. Egyszerűen annyira émelyítő és Zs-kategóriás az egész, hogy az valami fájdalmas. Persze ha tiniként olvastam volna, talán tetszene, de mégis... én ilyen stílusban 11 évesen írtam, mint ez az írónő. Jó, persze, állítólag csomóan pont azért szeretik az Alkonyatot, mert nekik való a nyelvezete, de én komoly értékkel bíró irodalmi műveken nőttem fel, olyan alkotók munkáit olvastam, akiknek a szókincse és fogalmazása hibátlan, ezek után pedig a kezembe akad egy ilyen izé... Pedig be kell ismerjem, a történet nem is olyan vészes. Mármint nem az émelyítő, cukrozott nyáltenger, amiben Bella és hőn szeretett Edwardja dagonyázik, hanem a mögöttes háttér. Az ottani vámpírok történelme, a karakterek, a mellékszereplők, a sejthető végkifejlet - ezek mind jó alapot szolgáltattak volna egy izgalmas könyvhöz, de az írónőnek sikerült szétbarmolnia az egészet azzal, hogy egy összefüggő, szirupos nyavalyává változtatta az egészet. Bella karaktere konkrétan bosszantó és idegesítő - azt a nőt komolyan fellőném a Holdra. Hogy lehet valaki ennyire szánalmas, mint ez a csaj? Egyszerűen fel nem foghatom. Komolyan, ha ötvenszer nem írta le oldalanként, hogy Edward milyen gyönyörű és milyen tökéletes, akkor egyszer se. És nem túlzok, komolyan így volt. Egy teljesen más témájú monológba és gondolatmenetbe is képes volt beleszőni azt, hogy az ő drága Edwardja milyen tökéletes és szép. A végére már a hányinger kerülgetett, és legszívesebben orrba vágtam volna ezt a csajt. Edward sem jobb, mert ő meg az állandó önmarcangolásával bírt az őrületbe kergetni. Egyik pillanatban még nem érdekli semmi, legyenek együtt, másik pillanatban meg már nem, nem szabad, ezt tilos, ebből baj lesz. Aztán megint kezdődött minden előlről. Volt, aki ezt képes volt fájdalmas nyöszörgések és kínlódás nélkül végigolvasni? Vagy csak én vagyok ilyen "túlkulturált"? És bosszantanak ezek a tények, mert ha jobban odafigyeltek volna a főszereplőkre, a fő szálra, akkor ez egy jó regény lehetne, de ehelyett csak egy tiniknek szóló ragacsos csuszmák lett belőle, amitől elkap a heveny hányinger. És én komolyan, tényleg komolyan próbáltam megszeretni. Nem volt rossz, de hogy kétszer nem fogom elolvasni, az biztos. Konkrétan végig kínlódtam az egészet. A cselekmény olyan nyögvenyelősen indult be, hogy azt hittem bekóphálósodik a retinám, mire valami izgalmas részhez jutok, és az a kevés izgi rész is el lett rontva ezzel a cukormázas förmedvénnyel.  Én szeretem a romantikát, de ez nem az. Ez 436 oldalnyi tömény cukormassza, a szerelmet eltúlozva, kifigurázva mutatja be, amitől az egész értékét veszti. Én elhiszem, hogy az írónő egy hatalmas, megható szerelmi szálat szeretett volna megalkotni, de néha jobb megtartani az érzelmeket egy kicsit finomabban, mert mikor ennyire eltúlozzák, értéküket vesztik. Mint mikor az embernek napjában nyolcvanszor elmondja a párja, hogy szereti - egy idő után nem váltja ki azt a hatást, mint amit kellene. Itt a romantikusnak szánt szál egyáltalán nem mozdított meg bennem semmit, egyáltalán nem tette elképzelhetővé, hogy létezhet ilyen szerelem, csupán röhögésre ösztökélt, mert annyira nevetségesen bárgyú volt mind a két főszereplő, hogy nem lehetett őket komolyan venni. Kár érte, többet is ki lehetett volna hozni a sztoriból. Ennek ellenére meg fogom venni a többi kötetet is és ha törik, ha szakad végig rágom magam rajtuk, mert bízom benne, hogy az idő jót tett drága Stephenie-nek, és a későbbi Alkonyatos alkotásai már egy fokkal jobbak lesznek, mint ez (ami maximum egy igaz szerelemről áhítozó tizenéves kislány fan fiction-jének felelne meg). Viszont ezután a trauma után azt hiszem megérdemlek egy kis minőséget, úgyhogy belevetem magam az utolsó Percy Jackson kötetbe. Na az, kérem szépen egy jó sorozat. Humoros, eseménydús, ötletes, van benne minden, ami csak kell. Egyedül csupán azt sajnálom, hogy ezzel vége is lesz, mert ez a befejező kötet. Hejj, de fog hiányozni... de végül is az a jó ezekben a remek történetekben, hogy bármikor visszatérhet hozzájuk az ember, így aztán talán én sem kényszerülök örök búcsút venni Percytől és a Félvér Tábortól. Nem is tudnék :)