A barátságról

Mostanában nagyon sokat gondolkozom, elmélkedem arról, hogy kik is az igazán fontos emberek az életemben. Az ember hajlamos azt hinni, hogy azok számítanak igazán, akikkel sokat beszélünk, akivel napi szinten tartjuk a kapcsolatot, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem igaz. Beszélhetek én minden nap valakivel, de attól még nem biztos, hogy úgy igazán beszélgetünk, vagy csak elbeszélünk egymás feje mellett. Beszélhetek én minden nap valakivel, de nem biztos, hogy annak a társalgásnak tartalma is van. Beszélhetek én minden nap valakivel, de nem biztos, hogy annak a másiknak tényleg fontos vagyok, vagy csak megszokta a jelenlétem. Érdekes dolgok ezek. Vannak, akikkel ritkán tudok beszélgetni/találkozni, s mégis olyan jóízűen, olyan őszinte érdeklődéssel és szeretettel tudunk a másik felé fordulni, hogy azt nem is gondolná az ember. Mert azt hisszük, hogy akivel gyakran együtt vagyunk, az a fontos. Ez nem mindig van így, én konkrétan ennek a gyökeres ellentétét érzem igaznak a saját helyzetemre nézve. Szerencsés embernek mondhatom magam, mert sok barátom van, sokakat megszerettem és ők is szeretnek engem. Ám sajnos az már kevesebbszer adatik meg, hogy ezekkel a nagyszerű emberekkel gyakran tudjak beszélni, hiszen mindannyian ebben a rohanó világban élünk, és nem mindig jönnek össze úgy a dolgok, ahogy akarnánk. És mégis, akárhányszor újra látjuk egymást, érezzük, hogy a szeretet és a barátság nem múlt el az idővel, sem a távolság hatásával, mert ugyanolyan jókat tudunk nevetni és társalogni, mint mikor sűrűbben futottunk össze. Ebből lehet tudni azt, hogy ki az igaz barát - hogy nem számít, mennyi idő után, milyen messziről találunk újra egymásra, mindig számíthatunk a másik fél őszinte érdeklődésére, szeretetére, kedvességére. No és persze az is fontos, hogy ne csak a szükség óráiban jussunk a másik eszébe, hanem mikor éppen nincs semmi érdemleges az életünkben. Ja, meg a kölcsönösség. Az bizony ritka kincs, meg kell becsülni, ha valakinek része van benne. Mert sokszor gyanútlanul, naivan rámondjuk egy másik emberre azt, hogy jó barátunk, csak mert hasonló nézeteket osztunk és szimpatikusak vagyunk egymásnak, de közben nincs közöttünk összhang, s nem támogatjuk egymást úgy, ahogy azt kellene. Ahol csak az egyik fél az aktív, ott bizony gondok vannak. Az nem barátság. Az csak egy parazita-kapcsolat, amiben a támogatásra, lelki erőre szoruló fél rátapad a másikra, és kiszipolyoz belőle mindent, amire szüksége van. Az ilyen ember nem veszi figyelembe a másik érdekeit. Az ilyen ember csak magával törődik, ennél fogva nem igaz barát, hanem egy önző érdek-ember. Én sajnos hajlamos vagyok olyanokra is ráaggatni a barát jelzőt, akikkel nincs meg az a bizonyos kölcsönösség, csupán némi szimpátia, vagy azonos felfogás, ám attól még az a valaki nem lesz a barátom. Ő csak egy számomra kellemes ember, akivel jókat tudok beszélgetni, de ettől még nem válik baráttá. Akkor válik azzá, mikor érezhetem mellette azt, hogy számíthatok rá, velem van, nyújtja a kezét és nem csak meghallgat, beszélget is velem. Mert érdekli a véleményem, mert érdekli az életem. És ha a világ különböző pontjaira is sodor minket az élet, és ha évekig nem is beszélünk, akkor is ugyanolyan kellemesen tudunk társalogni, mintha csak tegnap váltunk volna el egymástól. Tényleg szerencsés vagyok, mert ha a fentieket alaposan mérlegelem, akkor rájövök, hogy bizony sok ilyen ember van az életemben. Sok valódi barátom van, akiket szeretek, s akik viszont szeretnek engem is. Őrájuk kell fordítanom a figyelmemet, nem pedig azokra, akik csak kihasználnak, és elszívják minden jókedvemet és erőmet. Sajnos ilyenek is vannak, de hát ki ne találkozott volna ehhez hasonlóval, egyszer mindenki belebotlik egy barátnak álcázott energiavámpírba. Nem is kell ezeken keseregni, inkább örülni kell azoknak, akik valóban a barátaink, mert ők fontosak csak igazán. És az igaz barátság nem abban van mérve, hogy kivel hány levelet váltunk, milyen gyakorisággal, vagy hogy hány közös bulin vettünk részt - ezek nem jelentenek semmit. A két lélek közti őszinte szeretet az, ami igazán fontos, mert aki szereti a barátját, az magával hozza azt is, hogy törődik vele, foglalkozik a lelkével, érdeklődik felőle és támaszt nyújt számára a nehéz napokon. Aki szeret, annak ez evidens. Aki szeret, annak ezt nem kell gyakorolni. Aki szeret, annak ez magától jön, mert a szívében ott van a barátja. És mindig is ott lesz.