2012. február 21., kedd

Elmélkedés

Jó ideje érzek valami szokatlant. Egy változást. Vagy még inkább, egy válást. Közel fél éve intenzíven érzem azt, hogy meg kell válnom valamitől, és ez napról napra erősödik bennem. Szomorúsággal vegyes érzés ez számomra, hiszen ragaszkodó típus vagyok, s nem szívesen válok meg semmitől, amihez érzelmileg kötődtem. Nem egyszer volt már sajnos olyan, hogy éreztem, meg kell tennem a nagy lépést, s most is ezt érzem. Igazság szerint nagyon rég óta van ez így, de a napokban kezdett beérni, úgymond. Érzem, hogy elmúlik mindaz, ami hozzám kötötte azt, amitől megválni készülök, egyszerűen elpárolog belőlem a kötelék, ami hozzám tartozóvá tette. Azt írtam, hogy nehezen válok meg bármitől, amihez kötődöm, s ez így is van, de ez esetben a kötődés már kezd teljesen szétoszlani. Nem tudom miként történhet ilyen, hiszen ami az én életembe belép, az általában tartós dolog, de mostanában egyszerűen tisztán érzem, hogy le kell zárnom valamit, ami régóta tart, mert lejárt az időm mellette. Volt egy kiszabott szerepem, amit meg kellett élnem, volt egy feladatom, s ennek most vége. Nem tudom, hogy bárki más érzett-e ehhez hasonlót, de én még nem éltem át ilyesmit. Olyan volt már, hogy rákényszerültem egy elválásra, mert annyi fájdalmat okozott, de most nem ilyenről van szó. Volt abban is részem, ez nem vitás, de ez esetben nem ez a kiváltó ok. Egyszerűen a szívem megszűnt szeretni valamit úgy, ahogy régen tette. Nem váltotta fel a helyét más, negatív érzelem, egyszerűen csak... már semmilyen lelki, vagy érzemi hatással nincs rám. Egészen hihetetlen mindez, magam sem fogom még fel, hogy miként lehetséges. Egy intenzív, erős érzés, amit mélynek és valósnak éreztem, egyszerűen kihúnyt bennem. Teljes érdektelenség uralkodik rajtam, ha rá gondolok, és világosan érzem, hogy az én szerepem itt véget ért, és el kell engednem. Nehéz erről írni, mert nagyon különös érzés. Az egyik felem ragaszkodna, a másik felem pedig már a bölcsek lemondó nyugalmával várja a végleges cselekedetet. Mint egy öregember, aki türelemmel vár, mert ideje az van bőven, s az elkerülhetetlen úgy is bekövetkezik. Nem mondanám, hogy negatív érzések kavarognak bennem, inkább csak kissé szomorkásak. Mindig szomorú, ha valami véget ér, pláne ha nem gondoltad volna, hogy valaha is ez történhet, de ez csak a kezdet, hiszen ahol egy ajtó bezárul, ott nyílik egy másik, amin beléphetsz. Bízom benne, hogy így is lesz, de most még egyelőre várok. Várok magamra, hogy mikor fogom megérezni a pontos pillanatot. Egy biztos - már nem késik soká.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése