A nagy kaland

A tegnapi nap folyamán egy fantasztikus, egész napos kiránduláson voltunk Viktorral - ezzel ünnepeltük azt, hogy immáron hatodik éve együtt vagyunk teljes megértésben, szerelemben és boldogságban. Mivel ez egy különleges dátumvolt számunkra, ezért Viktor hozzá illő programmal készült. Bizony, az egész az ő ötlete volt, ő szervezte meg és bonyolította le, én csak néhány apróságban segédkeztem, javarészt inkább csak élveztem a remek programokat. Nagyon örültem, hogy teljes egészében ő talált ki mindent kettőnk számára, izgalmas volt úgy belevágni a napunkba, hogy ezúttal Viktor kezében volt az irányítás, én pedig csak sodródtam az árral, élvezve a csodásabbnál csodásabb helyzeteket. Körül voltam rajongva, Viktor leste minden kívánságom, nagyon igyekezett azon, hogy minden tökéletesen süljön el, és megsúgom, így is lett :)
Első állomásunk a budakeszi vadaspark volt, ahol én még sosem jártam, így nagyon örültem, mikor Viktor közölte, hogy ez lesz az első állomásunk. Nagyon szeretem az állatokat, és egy vadasparkban a természetes környezetükben nézhetem meg őket, nem úgy, mint az állatkertekben, szűk ketrecek mögött. Régóta terveztük, hogy elmegyünk ide, és végre most sikerült is. Kezdődött az egész napunk azzal, hogy korán reggel elindultunk itthonról felpakolva magunkat három napi hideg élelemmel, limonádéval, aztán bepattantunk a kocsiba és már robogtunk is Viktor melóhelye felé, mivel mi a kicsit hosszabb, ám annál kellemesebb utat választottuk a vadasparkhoz. Megtehettük volna, hogy egyenesen oda megyünk autóval, de akkor rengeteg látnivalóról lemaradtunk volna, így nem is volt kérdés, hogy inkább utazunk többet, de a természet szépségeiről nem maradunk le. Szóval zötyögtünk kocsival, busszal, villamossal, míg végre meg nem érkeztünk oda, ahonnan be lehet sétálni a vadasparkhoz. Egy bűbájos kis erdei ösvényen vezetett oda az út, amitől megfosztottuk volna magunkat, ha kocsival jövünk fel a hegyre - mondanom sem kell, nem bántuk meg a kora reggeli hercehurcát, az a kis erdei séta valami csodálatos volt.

Mindenütt fák és bokrok, a levegő leírhatatlanul tiszta és zöld illatú volt, a madarak énekeltek, egyszerűen káprázatos volt. A városban tombolt a hőség, de az erdőben természetesen sokkal hűvösebb volt, a fák isteni árnyékot adtak, így egy kicsit sem volt fárasztó a séta, nagyon élveztük. Viktor a maga visszafogott, tiszteletteljes rajongásával tekintett az erdőre és a benne élő állatokra, én meg... hát, én meg a magam picúros módján :) Annyit lehetett csak belőlem hallani egész úton, hogy "Jé, egy mókus!", vagy "Jé, egy kék cinege!", vagy rosszabb esetben "Áááá, darááázs!" :D Egyszóval elememben voltam, nagyon élveztem az egészet, rohangáltam fel-alá, hogy mindent megnézhessek, közben meg Viktor bölcs, higgadt tanító mester módjára próbált kordában tartani. Ez persze nem sikerült neki, hiszen nevemhez méltóan szinte otthon éreztem magam (a Szilvia név erdei nőt jelent), így lehetetlen volt leállítani a rajongásomat, de szerintem ő sem akarta komolyan, szereti látni, ha lelkes vagyok :) Készült is néhány kép rólunk a séta közben.

Egyébként a rovarok problémáját ügyesen kiküszöböltük, ha már említettem a darazsakat. Mondanom sem kell, ezrével hemzsegtek mindenütt a szárnyas vérszívók és társaik, de ellenük bevetettük Viktor multifunkcionális balzsamát, amit mi csak kínai büdösnek hívunk. Ne tévesszen meg a név, igazából nagyon kellemes, mentolos illata van, csak irdatlanul erős, ezért távol tartja a bogarakat. Nem véletlenül hívják a kínaiak a "legjobb útitársnak", tényleg fantasztikusan jó. Aztán persze előkerült 1-1 doboz söröcske is, mert ilyenkor nagyon jól tud esni ez a kesernyés ízű ital.

Félreértés ne essék, a képen nem az látszik, amint Viktor duplán is alkoholizál, a citromos Gösser az enyém volt, csak fényképeztem :P Végül megérkeztünk a vadasparkba, ahol először is kicsit szusszantunk, meg készítettünk pár közös képet, elvégre elhatároztuk, hogy a lehető legtöbb mindent megörökítünk.

Ezután nekiláttunk felfedezni a csodaszép területet. Rögtön az elején egy gyönyörűséges jószágon akadt meg a szemünk, íme egy pusztai sas.

Tudni kell Viktorról, hogy ő imádja az ilyen nemes, tekintélyt parancsoló állatokat, és a sasok is kitüntetett helyen szerepelnek a kedvencei között. Ezután tovább haladtunk a mókusok felé. Megosztok veletek egy fontos tudnivalót, amit aznap sikerült megtapasztalnom - mókust fényképezni baromi nehéz :D

Komolyan, mintha ezek a kis jószágok extra erős kávén élnének, vagy nem is tudom, de egy pillanatra sem bírtak megállni, állandóan pörögtek, kész csoda, hogy le tudtuk őket kapni, pedig nagyon kis aranyosak. Velük együtt tartottak egy szajkót is, a másik képen őt láthatjátok - meseszép színezetű a tolla, csak a nyakán egy kissé meg volt kopasztva. Ki tudja, lehet, hogy a vérszomjas mókusok jól helyben hagyták :P

Ha jól emlékszem ezután mentünk az állatsimogatóba, ahol őzikéket és muflonokat lehetett etetni és simogatni. Erről sajnos nem készültek képek, mert inkább az élményre koncentráltunk, de azt elmondhatom, hogy valami tüneményesen aranyosak ezek a kis patások. Vettünk nekik egy csomag zoo-csemegét, amivel lehetett őket etetni, így tudtuk őket megsimogatni is, mert alapból nagyon félénk állatok, egy hirtelen mozdulatra úgy elfutnak előled, mint a nyíl. Mi viszont türelmesek voltunk, a gondozó tanácsa szerint leültünk a padra és vártuk, hogy az állatok jöjjenek oda hozzánk, és némi bizalmatlankodás után sikerrel jártunk, az őzikék befalták az egész zacskó csemegét és közben meg is tudtuk őket simogatni. Mikor kimentünk a simogatóból csináltunk is pár képet, talán lehet látni rajta az őzikét(ha nagyban nyitjátok meg, mindenképp).

Ezután megakadt a tekintetünk egy igen termetes jószágon, ami mint kiderült egy jól megtermett bölény volt.

Méretét meghazudtolóan nagyon békés volt, kedvem lett volna őt is megsimogatni, de a szarvai valahogy mégis arra ösztökéltek, hogy tartsam távol a kezem a fejétől :) Utána láttunk vaddisznókat is, akikről szintén készült kép (ők is meglepően nagyra nőnek, habár mi egy pici vaddisznót kaptunk lencsevégre).

Láttunk még medvéket, farkasokat, hiúzt, mindenféle baglyot, mosómedvét, egyszóval rengeteg állatot, aztán mikor már nem volt több látnivalónk az állatok között, felsétáltunk az ottani kilátóhoz, ahonnan bámulatosan szép, festői látkép tárult elénk.

Mindenfele zöld és zöld, csupa erdő és mező, nagyon szép volt, ám sajnos ezzel a vadasparki kirándulásunknak vége lett. Még utoljára végigmentünk a bájos kis erdei ösvényen, hogy aztán eljussunk a következő állomásunkig, a kisvasútig. Ja, közben akadt egy útitársunk is, ugyanis egy sárga alapon fekete pöttyös lepke majdnem egészen hazáig kísért minket, mindenhol felbukkant, akár hol is voltunk :) Na szóval elbuszoztunk a kisvasútig, amivel nagyon régen már utaztunk mind a ketten, de mikor volt már az, még anno jánykorunkban, így nagy élmény volt ismét felülni a gyerekek által kezelt gőzösre. Viktort egy kicsit frusztrálta, hogy mindenütt gyerekek rohangáltak és intézkedtek, meg hogy tőlük kellett jegyet venni, de végül megbékélt a dologgal és inkább a táj szépségeiben gyönyörködött velem együtt. Lehuppantunk az egyik ülésre, aztán összebújva, egymást átkarolva zötyögtünk végig a meseszép erdei tájon, mert bizony a kisvasút az erdőn vezet át. Először végállomásig mentünk, hogy élvezhessük a szép útvonalat, utána pedig ugyanazzal a vonattal jöttünk visszafelé, de végül a János-hegynél leszálltunk, ugyanis a programunk következő része az Erzsébet-kilátó volt. Az interneten úgy írták, hogy a kisvasúttól egy rövid, ámde meredek emelkedő visz fel minket, de ez így nem teljesen pontos. Nem csak hogy baromi meredek volt, de még hosszú is, legalább 30 percet caplattunk felfelé a hegyen. Az elején voltak lépcsők, de azokat szerintem óriásoknak tervezték, mert alig lehetett őket megmászni, inkább oldalt mentünk, ott kényelmesebb volt. Aztán a lépcsők után még jó 20 percig sétáltunk egy újabb erdei ösvényen, de ez is iszonyat meredek volt, úgyhogy eléggé leizzadtunk benne. Viktor aggódott is miattam, hogy nehogy rosszul legyek, mert a tüdőm sajnos nincs a legjobb állapotban, és félt, hogy esetleg befulladok, de szerencsére vérbeli túrázó vagyok, néhány kisebb pihenővel ügyesen megmásztam a hegyet. Arra gondoltam közben, hogy anno 6-7 évesen simán megmásztam Szlovákiában a hegyeket, ahol ráadásul derékig érő hó volt nehezítésnek, nehogy már egy kis emelkedő kifogjon rajtam. Csak azért is megcsináltam. Közben egyébként nagyon szép fákat láttunk, némelyiknek hatalmas kiterjedésű, káprázatosan szép gyökérzete volt, meg is örökítettük.

Aztán mikor felértünk mind a ketten vörösek, izzadtak és fáradtak voltunk, de megérte, nagyon jól esett ez a kis megerőltetés mindkettőnknek. Végül a poén kedvéért úgy döntöttünk, hogy mivel legyőztük a hegyet, átverekedtük magunkat száz meg száz akadályon, testünk és lelkünk kiállta a természet próbáját, kitűzzük lobogónkat a meghódított csúcs tetejére :D

Ah, míly naivak voltunk, mikor elhamarkodottan örültünk apró sikerünknek! Ez még semmi sem volt ahhoz képest, ami az Erzsébet kilátóhoz vezetett. Mivel nagyon bele voltam lendülve a túrázásba, ezért merészen indítványoztam Viktornak, hogy ne a kényelmes, rugalmas kiépítésű járdán menjünk fel, hanem másszunk meg egy újabb hegyet, lépcsőzzünk fel a kilátóig. Mondanom sem kell, ez is iszonyatosan meredek volt, jóformán kúszni-mászni kellett hozzá, kapaszkodni mindenbe, amit csak elértünk. Itt már többször kellett megállnunk, a szívem jóformán katapultálni készült a mellkasomból, de nem adtam fel, azért is mentem tovább, kilőttem, mint a puskagolyó és feltrappoltam a tetőre. Az más kérdés, hogy utána összerogytam a padon fáradtságomban, és úgy néztem ki, mint akit félig megnyúztak :D

Viktor meg nem különben.

Aztán ha már itt voltunk, gondoltuk kitűzzük a második zászlónkat is, miszerint a második hegyet is meghódítottuk - itt már egy kicsit csüggedtebb volt a kedves modell, de azért még hősiesen tartja sikerünk büszke lobogóját :P

Aztán eszünkbe jutott, hogy hoppá, hát vár itt még ránk maga a kilátó, amiért eleve felküzdöttük magunkat, úgyhogy hajrá, nagy levegő, győzzük le ezt a kihívást is. Gyönyörű volt egyébként a belső tere, és annyira kellemesen hűvös, szinte megváltás volt izomláztól lángoló testünknek. Aztán nekilódultunk a lépcsőknek, mentünk és mentünk. Jött egy terasz, de volt még följebb, hát megint mentünk és mentünk. Azt hittük végre felértünk, de nem, volt még egy harmadik emelet is, hát nosza, oda is felhúztuk magunkat, nagy volt az örömködés, mikor látjuk, hogy lehet még tovább menni a kilátó legeslegtetejére. Mint két, végtelenségig hajszolt, totális kimerülés szélén álló haldokló néztünk egymásra Viktorral, majd ismét nagy levegő, és ó, igen, felértünk a tetejére! Öröm és boldogság! A kilátás természetesen itt is csodálatos volt, csak azok a rohadt darazsak ne lettek volna ott mindenhol (biztos mindenki csatakosra izzadva ért fel oda és jöttek a szagra :D). Végül aztán visszamentünk az aljára, ahol is rádöbbentünk bűnünkre, miszerint nem tűztük ki harmadjára a zászlónkat, pedig a kilátó legteteje lett volna pályánk csúcsa. Újból egymásra néztünk, de akkor aztán már egyöntetűen úgy döntöttünk, hogy nem kínlódunk fel újra, csinálunk itt egy utolsó hódító képet.

Modellünk még egyszer pózolt egyet, magára erőltetett (volna) egy daliás mosolyt, ami végül nem jött össze, majd mint háborúból hazabattyogó katonák, lógó karral, holt fáradtan lesétáltunk az úton. Ott aztán még várt ránk egy újabb program, de ez már a pihenésről szólt, hála a jó égnek. A Libegőhöz érkeztünk, amivel úgy terveztük, hogy lemegyünk a hegyről, majd onnan hazafelé vesszük az irányt. Már mind a ketten ültünk a Libegőn, de régen, így egészen új élmény volt behuppanni a kényelmes kis szerkezetbe, hogy aztán megfáradt végtagjainkat kinyújtóztathassuk. Mikor aztán kellőképpen kipihegtük magunkat, újra eluralkodott rajtam a fényképezhetnék, és már nyúltam volna is a telefonomért, mikor Viktor rám szólt, hogy nem, picúr, azt most tedd el. A kezében egy vörös bársony dobozka volt. Én meg csak néztem, nem fogtam fel, hogy mi történik, ő meg csak vigyorgott. Elfordultam, hogy megpróbáljam megérteni a helyzetet, zakatolt az agyam, s mikor visszanéztem a dobozka már nyitva volt, benne egy... jaj egek, most hogy írom megint elönt ez az érzés... Szóval egy leírhatatlanul szép gyűrű volt benne, de szerintem ezt már ki lehetett találni :) És igen, én magam is alig akartam hinni a szememnek, de Viktor közel 300 méter magasan, a Libegőn lebegve hivatalosan is megkérte a kezemet!!!!!! :)))) Annyira le voltam döbbenve, annyira sokkolt a dolog, hogy nem is nagyon hallottam, mit mondott, pedig biztos valami szép, romantikus lánykérés hangozhatott el, csakhogy én erre egyáltalán nem számítottam, annyira váratlanul ért, az agyam teljesen elborult, hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Először csak hápogtam, aztán örömömben nevetni kezdtem, végül nem túl meglepő módon elbőgtem magam, majd egy csókkal megpecsételve igent mondtam Viktornak :)))) Felkerült az ujjamra a gyűrű, ami egyszerűen káprázatos, nincs jó szó rá, hogy leírjam milyen tökéletes, mennyire illik hozzám, mégis alkalomnak megfelelő, úgyhogy kedves fiúk-lányok, mostantól hivatalosan is gyűrűs menyasszony vagyok, Viktor pedig a vőlegényem :))) Anno a kapcsolatunk elején már tettünk egy ígéretet egymásnak, volt gyűrű is, de az amolyan kis előleg volt, míg igazi eljegyzést nem tudunk tartani, és most íme, megtörtént, és olyan csodálatosan romantikus volt, ráadásul pont a 6 éves fordulónkon! Egyszerűen tökéletes volt minden. Közben a velünk szemben utazó emberek nem értették, hogy mi van velünk, miért vigyorog ennyire az a fiú, és miért sír ennyire az a lány, de akkor és ott nem is érdekelt minket semmi más, csak örültünk egymásnak, örültünk a szerelmünknek, a boldogságunknak, örültünk mi akkor mindennek :) Szavakkal ki sem tudom fejezni milyen mérhetetlen örömöt éreztem és érzek még most is - egy ilyen csodás, programokkal és élményekkel teli nap után egy ilyen befejezés szinte álomszerűen szép volt, már vártam is, hogy felcsendüljön a híres Disney főcímdal és kiírják a klasszikus feliratot, miszerint "és aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak" :) Annyira csodaszép és megható volt az egész, az előzmények, a környezet, a körítés, minden maga volt a tökély. Úgy éreztem, hogy nem is bírok elviselni ennyi boldogságot egyetlen nap alatt, a szívem csordultig telt örömmel, szinte fulladoztam attól a sok jó érzéstől, amit átéltem, a könnyeim csak potyogtak, nem is láttam már tőlük, közben pedig Viktor hol szorosan magához húzott, hol az arcomat, ajkamat, kezemet csókolta, ahol csak érte. Ja, de persze nem maradhatott le a végéről a szokásos bolondozása, miszerint azért a Libegőn szegezte nekem a kérdést, mert onnan nem tudtam volna elfutni előle :D Mintha olyan nagyon el akartam volna menekülni :D (bár, ha nagyon akarom, akkor még le is ugorhattam volna, de ugyan már). Szóval volt sírás, örömködés, nevetés, és a végére most már az érzelmi sokktól is totális végelgyengülésben leszálltunk a Libegőről (a dolgozók nem értették miért vagyunk ennyire vörösek), felpattantunk a buszra, majd hazadöcögtünk egy csomó mindennel, ami igazából akkor már teljesen lényegtelen volt számomra. Egész úton Viktorba csimpaszkodtam, bújtam, mint egy kis macska, a vigyort vésővel sem lehetett volna letörölni az arcomról, és közben a gyönyörűséges kis gyűrűmet bámultam. Aztán Viktort, aztán a gyűrűmet, aztán Viktort, majd megint a gyűrűmet, és így tovább hazáig. Itthon természetesen rögtön elújságoltuk a nagy hírt anyumnak meg a tesómnak, volt nagy összeborulás, meg újból sírás, örömködés, aztán másnap, azaz ma reggel Viktor szüleit értesítettük a nagy eseményről. Viktor édesanyja szintén erősen szipogott a telefonban, az édesapja pedig (aki nekem pótapukám és borzasztóan szeretem) még külön fel is hívott, hogy gratuláljon nekünk. A közeljövőben majd valamikor tartunk is egy nagy összejövetelt, ahol nagy ebéddel, koccintással megünnepeljük az eseményt, no meg persze hivatalosan is bejelentjük az eljegyzésünket mindkettőnk teljes családjának (ami inkább csak Viktort illeti, mert neki hatalmas rokonsága van és nem tudnánk mindenkit egyesével felhívni, no meg ezt személyesen szokás). Szóval hamarosan vár ránk egy nagy családi banzáj, addig meg igyekszünk felocsúdni jelenleg is tartó kábulatunkból :) Ja, egyébként ma utólag oda adtam Viktornak a 6 évre szánt ajándékát, ami nem volt más, mint egy doboz igazi szivar. Eddig csak amolyan szivarkát szívott alkalmanként, de mindig mondta, hogy szívesen kipróbálná a szivart is, hát most kapott :) Nagyon örült neki, rögtön ki is próbált egyet, amit aztán fél óráig szívott, és a végén úgy fejbe vágta, hogy nem kellett neki kávé sem az ébren maradáshoz :P

Aztán ha már annyira benne voltam a fényképezgetésben, gondoltam megörökítem a gyűrűmet is, mert a Libegőn értelem szerűen nem azzal voltam elfoglalva.

Sajnos nem adja vissza pontosan, hogy mennyire szép, pedig élőben valami káprázatos, én beleszerelmesedtem. Mindkét oldalát 5-5 kicsi kő díszíti, középen pedig egy nagyobb van. Végezetül jöjjön még néhány vegyes kép rólunk, illetve Málnáról, aki most sem bírta ki, hogy ne üsse bele a húsos kis nóziját a dolgunkba :) Ja, egyébként a kisasszony már fél éves és egyre rosszabb :P Most viszont befejezem az írást, így is ez lett eddigi blogolásom leghosszabb bejegyzése, jöjjenek akkor a képek, amik közül ugyan nem mindegyik lett túl jó, de a hangulatot átadják :) További szép estét mindenkinek!