2011. augusztus 21., vasárnap

Gondolathullám

Szeretet és boldogság. Minden ember ezt a két dolgot hajszolja egész életében, ezért küzdünk, szenvedünk annyit, ezért vágyódunk. A legszebb művészeti alkotásaink mind arról szólnak, hogy vagy megtaláltuk azt a bizonyos éteri érzést, vagy még nem, és áhítozunk rá, keressük, szidjuk, imádjuk, de mindenképpen akarjuk. Mindannyian szeretetre vágyunk. Olyan erősen szomjazzuk ezt az érzést, mintha csak a puszta létezésünk múlna rajta, mintha legalábbis olyan lenne számunkra, mint a levegő, melyet beszívunk, Nincs nélküle élet. De ha szeretet van, meg van a boldogság is. A boldogság a leginkább vágyott álom, amit dédelgetünk a szívünkben, de a szeretet szorosan hozzá kapcsolódik. A legtöbb ember akkor válik boldoggá, vagy érez boldogságot, mikor valaki vagy valami által szeretethez jut. Sokan másokhoz kötik a boldogságot, mondván csak egy másik emberrel együtt lehetnek boldogok, csak az általuk kapott szeretet teheti őket igazán boldoggá. Másoknak tárgyak kellenek a boldogsághoz, attól érzik szeretve magukat, s így számukra is megvalósul a boldogság érzése. Különös belegondolni, hogy az ember mindig valami máshoz köti önnön boldogságát, magától mintha nem is tudna az lenni. Kell hozzá valami, vagy valaki, ami kiváltja az érzést, de egyedül mintha nem jutnánk semmire. Ritkán hallani mostanában azt, hogy "Szeretem magamat", vagy "Boldog vagyok úgy, ahogy vagyok", helyette inkább olyasmi hangzik el, hogy "Szeretem őt", vagy "Boldog vagyok vele". Mindig kell egy másik fél, legyen az ember, vagy élettelen tárgy ahhoz, hogy szeretve érezzük magunkat, s ezáltal boldogok legyünk. Én azt hiszem ilyen téren egy kicsit más vagyok, mint a többség. Én például nem leszek depressziós, ha egyedül vagyok, mert nem egy másik emberhez kötöm a boldogságomat, és szeretetet sem kell valaki vagy valami mástól kapnom, egyszerűen jön magától. Nem kell egy másik ember, sem egy tárgy, hogy szeretve érezzem magam, s hogy boldog legyek. Nekem rengeteg minden tud örömet okozni, s még ha egyedüllétre is kényszerülök, nem zuhanok magamba. Nem aggódom azon, hogy vajon mi lesz velem, mert csak egyedül vagyok, nem pedig magányos. Egyedül lenni jó dolog. Olyankor a szemünk kinyílik, a lelkünk feltárul, és olyan dolgokat tapasztalunk meg, amiket amúgy talán nem. Testünk töltekezik, szellemünk építkezik, felfedezünk és átélünk. Én nagyon szeretek egyedül lenni, mert akkor sem érzem elhagyatottnak magam, mindig van honnan erőt, örömöt és boldogságot merítenem. Annyi minden van a világban, ami megszépítheti az életünket, és köze sincs tárgyi javakhoz, vagy más személyekhez. És érdekes módon azzal, hogy mindenféle kiváltó ok nélkül szeretetet érzek bizonyos dolgok iránt, valahogy maga a szeretet érzése engem is átjár, mintha én magam is kaptam volna. Ez kicsit bonyolultnak hangzik, nehéz is leírni, de megpróbálom érzékeltetni. Tegyük fel, hogy sétálgatok a természetben, körülöttem minden üde zöld, a levegő tiszta és illatos, állatok és rovarok neszeznek körülöttem. És akkor egyszer csak átjár ez lebegéshez hasonlatos érzés azokkal a bizonyos pillangókkal a hasamban, a torkom elszorul a hirtelen támadt boldogságtól. Nem tudom azt mondani, hogy konkrétan a természet iránt éreztem ezt, vagy hogy egy madár, esetleg egy fa iránt. Nem tudom meghatározni a szeretetem tárgyát, vagy személyét, mert nincs ilyen. Egyszerűen csak elönt ez a pompás érzés, hogy legszívesebben magamhoz ölelném az egész világot, és hoppá, máris boldog lettem. Persze tudom, nem mindenki működik így, s én nem is bírálni akarom azokat, akiknek kell egy külső inger ahhoz, hogy szeretve és boldognak érezzék magukat. Mindenki a maga módján éri el eme vágyát, s néha nincs időnk, kedvünk, erőnk ezt a különlegesebb fajta megoldást választani, amit én képviselek. Sokan egyszerűen már annyira sóvárognak utána, hogy mindegy hogyan, milyen áron, csak megkaphassák végre azt, ami nélkül úgy érzik, nem is élnek igazán. Nem lehet őket sem hibáztatni, az emberi lélek szerves része a szeretet és boldogság utáni vágy, szinte olyan, akár egy drog, függők leszünk tőle, én pedig amúgy sem vagyok senki, hogy bárkit bírálni merészeljek. Inkább csak sajnálom, hogy az emberek igen nagy része mekkora kínokat kell, hogy kiálljon, mikor nem kapják meg ezeket az érzéseket, mert valami gátolja őket, teszem azt nincs megfelelő ember, vagy nincs megfelelő tárgy. Jó lenne, ha mindenki képes lenne úgy szeretethez, és általa boldogsághoz jutni, mint ahogyan én is, mert akkor soha nem lennének bánatosak. De persze ez rajtam messze túlmutat, és különben is, nem vagyunk egyformák. Mindenki más utat jár végig, amit nem feltétlenül kell megértenünk, elég, ha csak az az illető tudja, akit érint. Viszont kötelességünk elfogadni és tiszteletben tartani, még ha számunkra az egész nyakatekert és felfoghatatlan. Én magam sem értek sok mindent az emberek viselkedésével kapcsolatban, néha teljesen értetlenül állok bizonyos tettek előtt, amit a legtöbben teljesen normálisnak tartanak. Én azonban annyira kilógok a felfogásommal és az értékrendemmel ebből a világból, hogy akár azt is lehetne gondolni rólam, hogy egy másik bolygóról jöttem. Persze igyekszem mindent megérteni, igyekszem mindent a tőlem telhető legjobban átérezni, de ha ez nem is mindig sikerül, attól még el kell fogadnom. Ez már csak így van, az emberek néha furcsa és meredek dolgokat tesznek azért, hogy szeretethez jussanak, hogy boldogok legyenek, de végül is minden ilyesfajta tett mögött az a mérhetetlen szeretet-szomjúság áll, ami az összes emberben benne van. Ez természetesen nem örökös mentség, de egy darabig elnézhető és megérthető. Meg aztán azt sem árt elfelejteni, hogy még ha mi, egyszerű kívülállók nem is értjük embertársaink bizonyos tetteit, attól még lehet, hogy valami sokkal nagyobb gépezet részei, amit csak a felettünk álló erők érthetnek. Néha a látszólag értelmetlen cselekedeteknek is meg van az oka, hogy mi miért történik, de ezt nem mindig láthatjuk előre. Ezért mondom én azt, hogy mindig csak mi magunk érezhetjük igazán azt, hogy mire van szükségünk. Minden döntésünk, minden apró ténykedésünk azért történik meg, mert valami célja van, így szentül hiszem, hogy csak mi magunk tudhatjuk igazán ott belül, hogy mire van szükségünk a szeretet és a boldogság eléréséhez. Lehet, hogy cselekedeteink nem rögtön az áhított célhoz vezetnek. Lehet, hogy akadnak köztük kisebb állomások, amik akár kellemetlen érzésekkel vannak kikövezve, de nyilván ez sem véletlen, s onnan az út mindig a célhoz vezet. A lélek tudja, hogy mit kell tennie, ösztönösen hajtja a vágy, hogy elérje ezt a csodás, lebegő érzést, de az út mindenkinél személyre szabott. Ezért nem is érthetjük meg igazán, hogy egyesek miért tesznek úgy, ahogy, de nem is baj, mert ezt elég, ha ők, meg a magasabb erők tudják. Akárhogy is, én szívből kívánom, hogy minden egyes ember elérje a hőn áhított szeretetet és a boldogságot, mert ezek nélkül az élet valóban értelmetlen.

1 megjegyzés: