2011. július 10., vasárnap

Elmélkedés a romantikáról és a szerelemről

A mai nap körülbelül háromszor néztem meg a Beastly című filmet, amiben egy bizonyos jelenet különösen megragadta a figyelmemet. A főszereplő lány kiábrándultan figyeli, amint egy pár mohón egymásnak esik, és látszólag minden különösebb érzelem nélkül falják egymást. Akkor megjegyzi, hogy egészen közelről figyelheti a romantika halálát, majd sajnálkozik hogy mi lett azokkal a kedves, régimódi, kézzel írt szerelmes levelekkel, amikben még tényleg volt igazi érzés. Most valahogy nagyon elgondolkodtatott ez az egész. Ahogy körülnézek a világban, egyre ritkábban látok igazi szerelmet a párok szemében. Fogják egymás kezét, együtt vannak, megcsókolják egymást, de üres a tekintetük, nincs bennük az az odaadó áhitat, lelkesség, rajongás, aminek szerintem ott kellene lennie. Valahogy elmúlt az emberek szívéből a szerelem. Mintha a jelen kor "szerelme" egy elkorcsosult, hazug, groteszk képmása lenne csak annak, ami régen természetes volt, és az őszinte odaadásról, rajongásról, csodálatról szólt. Most a bókok és a figyelmességek legtöbbször csupán átlátszó trükkök, a dicséretek pedig már nem egy szép léleknek, hanem egy formás combnak, egy karcsú deréknak, egy kidolgozott felsőtestnek, no meg egy vastag pénztárcának szólnak. Kiábrándító az egész. Amit ma az emberek zöme művel, az az igaz szerelem teljes megcsúfolása, és még belegondolni is fáj, hogy hová fajultunk. Tényleg kiveszőben lenne mindaz, ami régen olyan természetes volt? Miért azokat tartja a közvélemény nyálasnak, csöpögősnek és émelyítőnek, akik szeretnének kedves szavakat, őszinte, meleg öleléseket és érzelem ittas vallomásokat kapni? Miért ők lettek a gúny tárgya? Talán azért, mert már ők vannak elenyészőben. Talán azért, mert az emberiség túlnyomó része már tényleg csak a húst akarja szeretni, a lelkük táplálását már nem tartják olyan fontosnak. Nem tudom, lehet, hogy csak én látom így, de szerintem pont az emelt minket minden más teremtmények fölé, hogy képesek vagyunk az ösztöneinken túlmutatva tiszta szívből szeretni. Nem egy másik testet, hanem egy másik lelket, akit imádunk, csodálunk, és sosem ununk meg, hiszen a puszta jelenléte olyan tökéletes elégedettséggel tölt el minket, hogy nincs szükségünk semmi másra. Persze az is benne van a pakliban, hogy az emberek félnek szeretni. Nem mernek, mert az kockázatos, attól meg lehet sérülni. Ez persze előfordulhat, de szerintem nincs értelme olyan életet élni, amiből hiányoznak az igazi érzelmek, még akkor sem, ha azok néha nagyon tudnak fájni. Anélkül az egész létezés értelmetlennek tűnik számomra. Azért persze szívből remélem, hogy egyszer visszatalál majd az emberiség ezekhez a csodaszép dolgokhoz és újra megismerik a szerelem erejét, s hogy a romantika nem nyálas, hanem szívet melengető dolog. Nekem mindig az marad.

5 megjegyzés:

  1. Valamennyiben egyet is értek meg nem is ezzel a bejegyzéseddel. Én a két végletet látom, amikor van két egyszerű ember egy természetes lány és egy fiú, akiken tényleg látszik hogy szeretik egymást - amire most pár órával ezelőtt is láttam példát, ragyogott mindkettőjük szeme. :) A másik meg a "mű" kapcsolat...azt nem részletezem azt hiszem. :D

    VálaszTörlés
  2. A példát mindkettőre látom én is, csak az igazi szerelemre egyre kevésbé, és ez elszomorít.

    VálaszTörlés
  3. Mint tudjuk, én is nagyon hasonló véleményen vagyok a Szerelmet illetően... elgondolkoztam azon amit most itt olvastam és közben eszembe jutott egy régi poros emlék: egy lány még régen azért hagyott el engem, mivel állítása szerint nem voltam elég bunkó hozzá... mert hogy ő arra vágyott volna... nem romantikára, nem kedves szavakra, nem is odafigyelésre... inkább durva, kemény és sértő szavakra... szánalmas.

    VálaszTörlés
  4. Valóban az, és főleg elszomorító.

    VálaszTörlés
  5. Tökéletes volt ez a bejegyzésed, nagyon elgondolkodtatott!

    VálaszTörlés