Önmagunknak lenni

A mai nap folyamán elbeszélgettem egy nagyon kedves barátnőmmel, és szóba jött közöttünk az a téma is, hogy mennyire nehéz önmagunknak lenni. Valóban nem könnyű feladat, főleg egy párkapcsolatban. Bizonyára sokan átélték már azt, hogy egy szerelem miatt megváltoztak, átlényegültek valaki mássá, aki a választottjuk számára szimpatikusabb és tetszetősebb volt. Ez sokszor úgy történik meg velünk, hogy észre sem vesszük - minél több időt töltünk a párunkkal, annál jobban átvesszük a szokásait, stílusát, és ez egy bizonyos szintig teljesen természetes, hiszen ez is része az összecsiszolódás folyamatának. De mikor már az alkalmazkodás túlzott mértéket ölt és egyoldalúvá válik, akkor elveszítjük önmagunkat. Kicsit olyan érzés ez, mintha egy idegen személyiséggel találkoznánk, aki a mi testünkben él. Én is átéltem már ilyen helyzetet, habár nem párkapcsolatban, hanem barátok esetében. Annyira szerettem volna barátokat szerezni, hogy inkább megpróbáltam olyan lenni, amit a másik fél szimpatikusnak talál, ám ezzel csak annyit értem el, hogy az illető nem annak kedvelt meg, aki igazán vagyok, hanem akit láttatni akartam vele. Szerencsére végül rájöttem a nagy igazságra; aki nem tud engem olyannak szeretni, amilyen vagyok, azzal nem érdemes próbálkozni, legyen szó akár szerelemről, akár barátságról. Nekem is meg kellett tanulnom, hogy nem szükséges minden áron barátokat szereznem, mert úgy sem lehetek mindenkinek szimpatikus. Inkább legyen kevés igaz barátom, mint több tucatnyi, akik nem is önmagamért szeretnek. Ami pedig a párkapcsolatokat illeti, csakis olyan társ mellett maradjunk meg, aki el tudja fogadni az igazi személyiségünket, sőt, kifejezetten szereti azt. Ez persze kockázatos dolog, hiszen nagyon meg kell nyílni az illetőnek, ezzel pedig sérülékenyebbek leszünk, de hát ugye kockázat nélkül nincs győzelem. Előbb-utóbb rá fogunk találni arra a valakire, aki minden furcsa szokásunkkal és nézetünkkel együtt el tud minket fogadni, és mindazt, amit mások hibának láttak bennünk, azt ő értéknek tartja. Sokan félnek attól, hogy nincs olyan ember a világon, aki el tudná őt fogadni, de többek között én vagyok az élő példa arra, hogy igenis lehetséges megtalálni azt az egy embert, akinek úgy vagyunk jók, ahogy. Világ életemben rettegtem attól, hogy nem lesz olyan férfi, aki el tudja fogadni a gyermekded, örök romantikus, álmodozó lényemet, de tévedtem. A párom egyenesen imádja, hogy ilyen vagyok, és esze ágában sincs megváltoztatni. Eleinte persze furcsa volt, hogy nem kell visszafognom magam mellette, de aztán szép lassan rájöttem, hogy erre amúgy sincs semmi szükség, mivel ő pontosan olyannak szeret, amilyen a lelkem mélyén vagyok. Azt kell mondjam, nincs annál jobb érzés, mint önmagunknak lenni álarcok és színjáték nélkül, csupán a valódi személyiségünket mutatva, felszabadultan. Olyasmihez tudnám ezt hasonlítani, mint amikor súlyos béklyóktól szabadulunk, és hirtelen pihekönnyűvé válunk. A barátnőmnek pedig teljes mértékig igaza van abban, hogy egy kicsit tényleg önzőnek kell lennünk, hiszen mi vagyunk azok, akik leélünk saját magunkkal egy emberöltőt, akkor pedig már teljen el ez az idő akként, ahogy nekünk jó. Akármennyire is szeretünk valakit, a legközelebb hozzánk mi magunk leszünk, így elsősorban a saját lelkünkkel kell jó viszonyt ápolnunk, ehhez pedig az első és legfontosabb lépés a valódi énünk megélése. Merjünk bátran önmagunk lenni, csináljuk azt, ami a szívünknek kedves, és ne hallgassunk azokra, akik nem ismernek minket. Mi ismerjük magunkat, és csak ez számít :)