Az elmúlt napok gondolatai

Egy kicsit elmaradtam a blogolással. Ennek fő oka a mérhetetlen fáradtságom, ugyanis még most is a múltkori 6 napos munkahetet nyögöm, de ezen kívül voltak egyéb dolgaim is. Néhány gondolatomat össze is szedtem a mostani eseményekkel kapcsolatban.

- Még mindig veszettül imádom az esőt és a vihart. Szegény Yvette kapott az emberektől hideget-meleget (no meg mi is tőle, bár inkább csak hideget), amiért épp most tombolja ki magát nálunk, de én ismételten megbabonázva néztem az esőfüggönyt, amitől még a szomszéd házig se láttam el, és a fákat, ahogy tépázza őket a szél. Annyira szeretem! És ilyenkor nagyon jól esik párologtatni egy kis Yankee Candle November Rain-t, mert illik az időhöz a hangulata :)

- Nem tudom pontosan, hogy a fent említett 6 napos munkahét fárasztott le ennyire, vagy a hideg front, de tényleg úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger. Olyan vagyok, mint egy zombi, mikor hazajövök csak egy kis sorozat nézésre van erőm aztán dőlök is ki, pedig annyi mindent elterveztem ide is írni. Persze ezeket majd pótolom hétvégén.

- Másik fontos dolog, ami szintén megritkult, a sütögetés itthon. Szerencsére Viktor nem tette szóvá, sőt, amikor két fáradtságtól való ájulás közepette megjegyeztem, hogy kéne már sütni jól letromfolt, amiért ilyen állapotban neki akarok állni robotolni. Viszont már nagyon hiányzik egy jó kis házi sütemény, úgyhogy elhatároztam, hogy hétvégén ha törik, ha szakad, ha esik, ha fúj én olyan terülj-terülj asztalkámat fogok csinálni, hogy ihaj meg csuhaj! A spárgából tuti krémleves lesz és egy kis nokedlire is megfájdult a fogam, Viktor túrós pogácsát kért, én meg gyümölcsös pitére vágyom. Azt hiszem lesz dolgom bőven :D

- Elég komoly problémák vannak a családunkban. Nem is szeretnék róluk részletesebben mesélni, de ezek is nagyon lehúzták a hangulatomat és fogják is még egy darabig, de igyekszem tenni ellenük. Mármint a problémák ellen nem tudom mit tehetnék, sokszor annyira tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érzem magam, de megpróbálom a családot ellátni egy kis pozitív energiával, hátha ez átragad mindenkire.

- Sikerült nekem is lebetegednem, lázas voltam, fájt a torkom és naná, hogy megint begyulladt a mandulám. Nem mentem vele orvoshoz, mert akkor megint itthon ültem volna egy hétig, de szerencsére itthon ki tudtam nagyjából kúrálni magamat. A gyerekek bent rendesen összefertőznek minket, de megint rászoktam a napi egy almára (ami ugye az orvost távol tartja), és ez jól esik, meg szerintem jó hatása is van rám.

- Megleptem magam pár aprósággal, amiről lesz majd bejegyzés, csak néhány dolgot még várok, hogy megérkezzenek :) A szomorú, kedvetlen időszakba kell egy kis örömforrás is.

- Ismét bebizonyosodott, hogy bajban ismerszik meg a barát. Meg az is, aki nem az. Sajnos mindig akkor vagyok faképnél hagyva, mikor a leginkább szükségem lenne támogatásra, de nem baj, mert ezekből jövök rá arra, hogy ki az, akinek tényleg fontos vagyok. És azt is megtanultam, hogy aki már sokadjára táncol ki az életemből, az többet ne jöjjön vissza. Néhány kellemes, nosztalgikus emlék miatt nem szabad olyasmihez ragaszkodni, ami halott ügy. Kösz, élet, az újabb pofonért, mert ezzel ismét erősebb lettem. Ezek az esetek egyre inkább azt erősítik meg bennem, hogy a legjobb az, ha magamra támaszkodom és nem másoktól remélek segítséget a problémáimban. Magamra ugyanis mindig számíthatok (és arra a nagyon kevés igaz barátra, akik évek óta kitartó, hűséges társaim az életnek csúfolt játékban)

- Előzőhöz kapcsolódik az is, hogy Viktor ismét bebizonyította, hogy milyen csodálatos ember és hogy mennyire fontos vagyok neki. Ő mindig itt van nekem, hogy felvidítson és támogasson, vagy szimplán csak erőt adjon ahhoz, hogy önmagam képes legyek megbirkózni a problémáimmal. Neki én vagyok a legfontosabb, és mindegy milyen hisztis vagyok éppen, vagy hogy milyen szokatlan gonddal nézzek is szembe, ő itt van nekem és 120%-ban támogat, segít és biztat. Nekem nagyon nagy szükségem van arra, hogy érezzem, fontos vagyok másoknak, mert néhányan olyan lazán képesek ellökni maguktól, hogy még felfogni sincs időm. Szerencsére neki én vagyok a legfontosabb ember ezen a világon, ő pedig nekem, így mi mindig itt leszünk egymásnak. Ez boldogsággal tölt el és elfeledteti minden kellemetlen érzésemet :)

- Rájöttem, hogy akarok egy mopszot. Feketét. Bevallom, régebben ki nem állhattam ezt a fajtát, olyan kis nyominak tartottam, de sógornőméknek is mopszuk van, meg egyre több cuki képet látok róluk, és észrevétlenül belopták magukat a szívembe. mondjuk dilemmázok, mert jó lenne menhelyről befogadni valakit, de nekünk panel kompatibilis kutyus kell, és a mopsznál nincs tökéletesebb szobakutya. Ráadásul megismerve őket tényleg tüneményesek. Viktor szerintem titkon örömtáncot jár, mert szerelmes ebbe a fajtába és most, hogy rámondtam az áment szabad az út a vásárig. Bár hogy mikor lesz kutyusunk még nem tudom, de talán nem kell túl sokat várni :)

- Beiktatok egy fodrászatot is a napjaimba. Ezt fájó szívvel teszem egyébként, mert szeretem növeszteni a hajam, de már tényleg elég szörnyű állapotban vannak a hajvégeim, le kell egy kicsit vágatnom belőle. Festeni is kéne már, úgyhogy arra gondoltam kössük össze a kettőt és elmegyek fodrászhoz. Remélem amikor azt mondom, hogy csak annyit vágjon le, amennyit muszáj, akkor tényleg erre fog törekedni, máskülönben sikító frászt kapok. Nekem olyan kínkeservesen nő a hajam :/ De ezt már muszáj, remélem jövő héten meg is tudom ejteni. Egy kis kényeztetés nekem is jár, nemde? :)


Hát, remélem nektek jobban teltek a napjaitok, mint nekem. Hétvégén masszív pihenés és kikapcsolódás van betervezve, most a sütés-főzés is az lesz, meg mozizunk egyet, úgyhogy nagyon, de nagyon várom már, hogy holnap délután 4 óra legyen és kezdetét vehesse végre egy igazán pihentető hétvége ^^ Nektek is ezt kívánom! :)

Néhány bölcsesség

Mindenhonnan kilógva

Ez most egy elmélkedős, belső lelki világos bejegyzés lesz, úgyhogy aki nem vágyik az életem ezen kis szegmensére, inkább ne olvasson tovább, mert uncsi lesz. Semmi negatív érzés nincs amúgy bennem, csupán az utóbbi időben figyeltem magamat és az embereket, akik engem figyeltek és ebből levontam néhány érdekes következtetést magammal kapcsolatban.
Nem hiszem, hogy újdonságot mondok azzal, hogy mindig is különc voltam. Szeretek különbözni, kitűnni a tömegből ilyen-olyan módon. Nem polgárpukkasztok, szimplán csak nem szeretem követni a bégető nyájat és mindenek felett a saját egyéniségem megélését tekintem egyik fő célomnak. Domináns típus vagyok, nem is tudnék sehova sem beolvadni. Arra viszont nem számítottam, hogy még a különcök között is különc leszek. Szeretem a dark-goth szubkultúrát - ez is olyasmi, ami szinte üvölt rólam. De fontos hozzátenni, hogy szeretem ezt a magam egyedi módján megélni. Úgy érzem, hogy még az elvont alakok közül is kilógok. Mikor bekerülök egy olyan társaságba, ahol elméletileg "fajtársakkal" eszmézhetnék, egyszerűen még onnan is kilógva érzem magam. Az, hogy a "normál" emberek megrökönyödnek rajtam még rendben is van, de az, hogy a sötétebb stílusúak közül is ki vagyok nézve kicsit elgondolkodtatott. Nem zavar egyébként. Nem szándékom senkinek sem megfelelni, de azért furcsálltam, hogy a hasonszőrűek is felhúzott szemöldökkel pusmognak rólam a hátam mögött és nem értik mit miért csinálok, vagy miért vagyok olyan, amilyen. Aláírom, nem vagyok egyszerű eset. Az embereknek 90%-ban szélsőséges érzelmei vannak velem kapcsolatban - vagy nagyon kedvelnek, vagy ki nem állhatnak. Utóbbiból van a több. Ez valószínűleg azért van, mert nem tudom megjátszani magam, nincs pókerarcom, és az őszinteség sem számít túl előnyös tulajdonságnak a mai világban. Sosem éreztem magam teljesen gothnak, vagy darkosnak, vagy nevezzük, ahogy akarjuk. Annyi féle fajta és variáció van már ebből is, hogy az egyéniség lassacskán ebben a rétegben is háttérbe szorul. Nem vagyok hosszú szoknyás, fűzős csipkehercegnő és nem vagyok nekromanta papnő sem lobogós fekete cuccokban és sötét tekintettel. Nem tudom magam hova sorolni, de úgy érzem nem is kell. Ha a kitaszítottak között is különc leszek, ám legyen. Én úgy érzem jól magam, ahogy vagyok, még ha ferde pillantásokat is kapok érte. Mert szeretek a kis kopogós sarkú topánkáimban mászkálni, szeretem az elegáns ruhatáramat, a feltűnő ékszereimet, hogy nappalra is esti sminket hordok, és szeretek gonoszkásan félmosolyogni vadidegen emberekre. Azt is szeretem, hogy olyan fejem van, mintha Wednesday Addams-et és Morticiát egybegyúrták volna bennem. Sokszor megkapom, hogy egyfajta fölényes, arrogáns kifejezés ül az arcomon, amitől az emberek alapból rossz véleménnyel lesznek rólam - egészen addig, amíg meg nem szólalok és ki nem derül, hogy igazából egész rendes csaj vagyok. De nem tehetek arról, hogy ilyen fejem nőtt, sem pedig arról, hogy ez a méltóság és büszkeség ennyire kiül a külsőmre. Nem azért csinálom, mert szánt szándékkal az emberek orra alá akarom dörgölni, hogy különb vagyok náluk. Egyébként sem vagyok annyira egoista, hogy ilyesmit kijelentsek. De van egy természetem, van egy stílusom és egy jellemem, amit nem tudok letagadni. Nem is szeretném. Nézem az embereket minden nap, mikor munkába megyek és azt látom rajtuk velem kapcsolatban, hogy túlöltözöttnek, túl kikent-kifentnek látnak. Úgy néznek végig rajtam, mintha nacsasszonynak képzelném magam, holott erről szó sincs. Igényes vagyok, szeretek adni magamra, szeretem, ha viszonylag elégedett lehetek a megjelenésemmel. Úgy nézek ki, ahogy az én ízlésemnek tetszik. Ebben egyébként még Viktor véleménye sem annyira mérvadó, mert úgy is a saját fejem után fogok menni, bárki bármit is mond. Makacs vagyok :) És igen, lehet, hogy él bennem egy díva, de kordában tartom és nem tunkolom mindenki orra alá. Én legalábbis nem érzem úgy, hogy a puszta jelenlétem vérlázítóan pöffeszkedő volna. Szóval a hétköznapok embere furán fekete, puccos ügyvédnőnek néz, a fajtársak meg sznob picsának tartanak. Látom az arcukon, rájuk van írva. Érdekes egyébként, hogy a legtöbb ember azért választja a dark-goth szubkultúrát, mert ott megértésre, elfogadásra talál. Hát, én még innen is kilógok :) Szeretek elegáns lenni. Szeretem használni a tudásom, szeretek választékosan beszélni, egyenes háttal ülni és kifinomultan viselkedni. Én ilyen vagyok. Az, hogy a normál emberek ezen megrökönyödnek nem újdonság számomra, de egy kicsit furcsának érzem, hogy még a hasonszőrűek sem tudnak hova tenni maguk között. Pedig itt is csak az a probléma fő forrása, hogy nem veszik a fáradtságot arra, hogy megismerjenek, ugyanis a sznob külsőségek mögött egy mások által kedvesnek, viccesnek, aranyosnak mondott lány rejtőzik. Mondjuk annyira nem problémázok azon, ha mindenhonnan kilógok, csak úgy meglepődtem, hogy még a sötétebb egyének is furán tudnak rám nézni. Biztos ritka még az a fajta setét lélek, aki hozzám hasonlóan egy kicsit ódivatú. Viszont megnyugtat a tudat, hogy volt és van néhány elvetemült ember, akik mertek tovább nézni ezeken a dolgokon, remélhetőleg ők meglátták azt a lányt, akinek érzem magam :) Addig is én baromi jól el vagyok így :)

I'm back

Nem is tudom hol kéne ezt a bejegyzést kezdenem. Nem szeretném túl hosszúra nyújtani, bár nem valószínű, hogy ez meg is valósul.
Senki előtt nem titok, hogy nem voltam túl jó lelki állapotban az elmúlt napokban - az alább lévő bejegyzés erről árulkodik. Nem fogom kitörölni, mert ez is én voltam, ezt is megéltem, ezt is túléltem.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű volt. Nem volt az. Nem vagyok az a típus, aki egy laza mozdulattal lesöpri a vállát és megy tovább a sárga köves úton. Nagyon szomorú, nagyon boldogtalan voltam. DE! Most már nem vagyok az :) Ezt nagyrészt az én drága férjemnek köszönhetem, aki olyan adag lelki fröccsöt adagolt be nekem, hogy remélhetőleg soha többet nem fogom rosszul érezni magam a bőrömben, amíg ő mellettem áll. Mindig ledöbbent, hogy habár zárkózott, magának való ember, mégis milyen mélyen és őszintén tud engem szeretni. Így, ahogy vagyok. Meg a családom, és a barátaim is.
Nem igazán számítottam külső segítségre a problémámban, mivel szerettem volna egyedül átvergődni magam ezen a dolgon (Viktor persze kivételt képez), de végül nem egy kedves olvasóm és barátom kerülte meg a rendszeremet, és ha már itt nem engedélyeztem a kommentelést, megkerestek levélben. Meg kell nektek vallanom, hogy rettenetesen meglepődtem, mikor csak jöttek és jöttek a levelek a fiókomba, és nem csak 1-2 mondat, hanem jó hosszú, lélekfelemelő kedvességek, amiket könnybe lábadt szemmel olvastam végig. Én tényleg nem számítottam erre. Nem gondoltam volna, hogy ennyi embert megérint a gondom, hogy ennyien ragadnak klaviatúrát miattam, s habár jóformán csak a blogjuk alapján ismerem őket, mégis olyan nyitottsággal, őszinteséggel és segítő szándékkal fordultak felém, hogy ez már önmagában csodát tett velem. Nem gondoltam volna, hogy olyan nők élményeit olvashatom el, akikről soha a büdös életben nem gondoltam volna, hogy piszkálás áldozataivá váltak volna. Teljesen meghökkentem, hogy micsoda csodálatos, szép lányokat ért már az enyémhez hasonló atrocitás. Az az érzésem, hogy a mai világban a rosszindulatú emberek szinte mindenkiben találnak hibát - abban is, akiben jóformán nem is lehet. Nem szeretnék neveket mondani, de akik írtak nekem, azoknak mind válaszoltam és szeretném ezúton is megköszönni mindnyájatok kedvességét, sokat segítettetek nekem! :) Nem igazán találok megfelelő szavakat arra, amit most érzek, mert tényleg végtelenül hálás vagyok, de a hosszas ömlengés úgy hiszem nem szükséges. Mindannyian írtatok nekem olyan dolgokat, amik elgondolkodtattak, amik hatására magamba néztem és megláttam azt az embert, akit ti is láttok, s akinek valójában érzem magam. Mindenki hozzátett valamit a kis lelkemhez, aminek hatására sikerült túljutnom ezen a nehéz időszakon. Volt egy valaki, akire csak hivatkoztak, de akinek a gondolatai nagyon nagy hatással voltak rám - egy számomra ismeretlen pap bácsi bölcsességeit olvashattam, s vallástól függetlenül rendkívüli módon megérintettek ezek a szavak.

"Ezekben a helyzetekben lépjünk egy lépést hátra. Észre fogjuk venni mennyi lehetőség van előttünk mert nagyobb teret kap a látásunk. "

"Ezen a földön csak átutazók vagyunk. Itt kell majd hagynunk ezt a földi világot. Miért cipeljünk hát felesleges dolgokat magunkkal teherként a lelkünkben? Mindennap éjszaka, mint egy zsákot, le kell tennünk azt ami nehéz. Amit nem szabad tovább cipelni. Reggel amikor felkelsz csak annyit kell felvenned amennyit elbírsz. Se többet, se kevesebbet. Mert mindennap egy újabb ajándék!"

"Az ítélkezés az Isten dolga. A mi feladatunk a szeretet! Bocsáss meg mindennap!"

Köszönöm! Igyekszem megfogadni ezeket a nagyszerű gondolatokat!

A végére pedig néhány videót hoztam, amik pont a lehető legjobbkor találtak meg engem. Valahogy ezen helyzetemben minden szó, minden utalás pont akkor jött, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. És igen, lehet mondani, hogy Dove kampányreklám, meg hogy butaság az egész, de engem nagyon elgondolkodtattak ezek a videók, sorra nézem őket újra és újra, és döbbenek rá arra, hogy mennyire elszomorító a nők önmagukhoz való hozzáállása. Én sem vagyok kivétel, sok mindent kell még helyretennem a fejemben. Kérlek nézzétek meg őket ti is, nagyon tanulságosak. Talán a megtekintésük után bátrabban mosolygunk a tükörből visszatekintő nőre, mint eddig.

...

Néha úgy érzem, hogy teljesen fölöslegesen gürcölök azért, hogy emberi kinézetet varázsoljak magamra, úgy sem ér semmit. Kezdem azt hinni, hogy nem csak a többi embert, de magamat is megpróbálom becsapni, mert mindegy milyen vakolatot kenek a fejemre, mindegy mennyit vesződök a három szál hajammal és mindegy mit húzok magamra, az emberek akkor is csak egy gusztustalan, ronda gnómnak fognak látni, én pedig értelmetlenül ölöm bele az időmet a csinosítgatásomba. Szarból nem lehet szépet csinálni. Egy időben azt hittem, hogy már meg tudok békélni a beszólogatásokkal, de ma kiderült, hogy nem. Az a kínkeservesen megszerzett kevéske kis önbizalmam és jókedvem, ami az utóbbi pár hónapomat jellemezte egyetlen mondattól semmivé foszlott és romba döntötte azt, amit oly régóta építgetek. De meglehet, hogy annak az embernek volt igaza. Meglehet tényleg teljesen fölösleges reggelente a szép sminkkel bajlódni, ha ronda fejre kerül. Fölösleges a csinos ruhák közül válogatni, ha úgy is az én bálna testemre kerül, mert így rögtön elveszíti a szép hatását. Pedig egész jól éreztem már magam a bőrömben. Képes voltam elhinni magamról, hogy nem vagyok menthetetlenül ronda, és hogy az alkatomból is ki tudok hozni valami tűrhetőt, de úgy tűnik mindig lesz 1-2 őszinte ember, akik lesznek oly kedvesek fejbe vágni a valósággal, nehogy elbízzam magam. És hiába tudom, hogy igazuk van, akkor is nagyon fáj. Próbáltam az utóbbi időben keresni magamon olyan dolgokat, amik szépnek mondhatóak. Találtam is párat. Most már ezeket sem érzem annak, csak önámításnak, amikkel hónapokig etettem magam. Az igazság nagyon kegyetlen dolog. Nekem, mint nőnemű lénynek különösen. Szeretnék szép lenni. Igazán nagyon szeretnék, már csak azért is, hogy az emberek ne undorral nézzenek rám, csak sétáljanak el mellettem. Én már ennek is úgy örülnék. Nem kell dicsérni, nem kell bókolni, sem mosolyogni rám, csak hagyjanak békén. De nem, sajnos mindig van pár ember, akik emlékeztetnek arra miféle elfuserált förmedvény vagyok, s ezzel vissza is rángatnak a rideg valóságba. Tényleg nem értem magamat. Nem értem miért próbáltam vesződni azzal, hogy csinosnak érezzem magam, mert aki alapjáraton el van cseszve, annak aztán adhatsz bármilyen ruhát, bármilyen cuccot, akkor is ocsmány lesz. És mielőtt bárki félreértené: nem tartozom azon nők közé, akik önmaguk sajnáltatásával próbálnak másokból olcsó bókokat kicsikarni. Nem az én stílusom. Azért mondom magamról ezt, mert van tükröm és elég reálisnak érzem az önértékelésem, így pontosan tudom mit látnak belőlem az emberek. Megpróbáltam áltatni magam azzal, hogy a meglévőből is tudok valami esztétikusat csinálni, de ezek szerint nem megy. Pedig én csak szerettem volna egy kicsit NŐnek érezni magam, ám a társadalom tesz róla, hogy csak egy peremrészre taszított, eltűrt ember legyek, aki semmilyen körülmények között nem lehet kellemes megjelenésű. A lelkem szépségével aligha kezdhetek valamit, az a mai világban nem ér semmit. Azt nem látják a kedves beszólogatók, csak azt, hogy molett vagyok, szemüveges, hogy magas a homlokom és hogy tetovált szemöldököm van. És ezeket alkalomadtán eszembe is juttatják, pont, mikor már elkezdtem volna jól érezni magam a bőrömben. Úgy látszik az én harmatgyenge önbizalmam soha nem fogja azt megérni, hogy egy kicsit megerősödjön. Mindig jön valaki, aki lerombolja, aki az arcomba vágja az igazságot, én pedig kénytelen leszek vele farkasszemet nézni. Elvégre az ember nem dughatja homokba a fejét egész életében, szembe kell néznie a valósággal. Én sajnos soha nem tartoztam és nem is fogok azon nők közé tartozni, akiket elfogadhatónak ítélnek meg az emberek. Mindegy mit csinálok, hogy csinálom, kevés lesz. Mert vacak az alapanyag, és szarból nem lehet várat építeni. Olyan boldogan rakosgattam fel a képeimet, legyen az akár táncos, akár sminkes, mert kezdtem végre tűrhetőnek látni önmagam, de azt hiszem néhány jól sikerült képpel nem lehet kiváltani a valóságot.
Most mondhatnátok, hogy ne foglalkozzak mások véleményével. Jó sokszor hallottam már ezt a mondatot. Ám sajnos ha az ember a 25 életéve alatt 20-nál végig azt hallgatta, hogy micsoda undorító, gyomorforgató ocsmányság, akkor azt nehéz kiölni az illetőből, pláne ha időről időre emlékeztetnek is rá. És akibe ennyi éven át masszívan sulykolják ezeket a tényeket, az hiába kap erőre néhány kedves elismeréstől, egyetlen sértés összetörhet benne mindent. Én tudom, hogy sosem leszek se szép, se csinos. Kezdek már lassan beletörődni, hogy szimplán Viktornak van baromi elfuserált ízlése, amiért engem választott, de annyira örülnék, ha az emberek csak hagynának békében élni. Csak ne szóljanak hozzám. Menjenek el mellettem. Kerüljenek ki 5 méteres körzetben, tök mindegy. Csak hagyjanak...
Meglehet ebből a bejegyzésből nagyon kiérződik a keserűségem. Biztos szokatlan is tőlem, meg önsajnáltatásnak tűnik. Nem várok senkitől semmit, ez a bejegyzés nem azért született, hogy a kedves olvasók össznépi erővel próbálják meg visszarángatni a lelket belém (a kommenteket most nem is szeretném engedélyezni, ne haragudjatok érte. A vigasztalástól azt hiszem csak még pocsékabbul érezném magam). Azért kellett, mert ki kellett írnom magamból. Remélem senki nem haragszik meg érte, és remélhetőleg a későbbiekben még visszanéztek hozzám, mert nem tervezek több ilyen "jajdeszerencsétlenvagyok" jellegű bejegyzést közzétenni. Ez most sajnos így sikerült.

Vágy az egyedüllétre

Ezek a gondolatok is régóta érlelődtek bennem, most pedig pont olyan hangulatomban vagyok, hogy megosszam veletek őket. Nem feltétlenül lesz a tőlem megszokott kedves, vidám hangulatú bejegyzés, de néha ilyenre is szükségem van.
Nagyon szeretem a családomat. A férjemet, a barátaimat, egyszóval azokat az embereket, akik fontosak nekem. Szeretek a társaságukban lenni, foglalkozni velük, egyengetni az életüket, beszélgetni, nevetni, közös programokban részt venni. Mégis vannak napok, amikor képtelen vagyok elviselni más társaságot a saját magamén kívül. Elég gyakran tör rám a vágy az egyedüllétre, de én ezt nem valami borzalmas dolognak, esetleg rossz előjelnek veszem, hanem egy szükséges muszájnak. Időről időre rám tör a késztetés, miszerint el kell vonulnom mindenkitől és kicsit ki kell zárnom a külvilágot, hogy befelé fordulhassak és rendbe tegyem a gondolataimat. Meg kell szabadulnom a rám tapadt fölösleges, zavaró energiáktól, és olyankor nagyon magamnak való tudok lenni. Amúgy is meg van bennem a hajlam a befelé zárkózásra, de ilyenkor különösen előjön belőlem. Olyankor tényleg senkit nem viselek el magam körül. Eljön az életemben egy olyan szakasz, amikor automatikusan leválasztom magam egy fallal, és amíg nem raktam újra rendbe magam, addig nem engedek be senkit. Ez sosem személyes dolog, hanem létszükséglet. Pokoli nagy szükségem van rá. Mert hiába rajongom körbe a szeretteimet és hiába imádom őket mind egy szálig, ha magányra vágyom, akkor senkinek a társaságát nem tudom elviselni magam mellett, semmilyen formában. Se találkozók, se levelek, se üzenet, semmilyen kapcsolatfelvétel. Még az is zavar, ha valaki némán ücsörög mellettem, mert olyankor állandó belső feszültség van bennem, hogy akkor nekem most beszélgetést kéne kezdeményeznem, vagy folytatnom. Nem, egyszerűen vannak napok, amikor az lenne a legjobb, ha el tudnék vonulni a világtól egy csöndes erdei házba, kint ücsöröghetnék a jó levegőn és semmi más nem lenne ott velem, csak a saját gondolataim. Néha azok is épp eléggé nehezek számomra. De sokszor tör rám az az érzés, hogy képtelen vagyok egy percnél tovább megmaradni az emberek között és azonnal, pánikszerűen elmegyek onnan. Mindig is nagy szabadság tudat élt bennem - nem szeretem, ha korlátok, skatulyák közé szorítanak, és azt sem, ha nem kapom meg a nekem járó személyes teret. Nem tudok mindig colgate vigyorral az arcomon emberi történeteket hallgatni, nem mindig tudok megértő lenni és nem mindig tudok teljes egészében odafigyelni arra, amit mondanak nekem. A lelkem néha ösztönösen fogja magát és elkóricál a fentihez hasonló szituációkból. Nagy szerencsém, hogy olyan párom van, aki ezt a személyes tér igényemet nem hogy megérti, de támogatja is, mivel Viktor is olyan, akinek alkalomadtán jól esik, ha nem kell emberek közelébe mennie. Őszintén szólva irtó hamar meg tudok telni az emberekből áradó érzelmi energiával. Nagyon érzékeny vagyok az emocionális dolgokra, ezeket úgy szívom magamba, mint a szivacs, és egy idő után annyira sok, annyira felgyülemlik bennem a sok érzelem, hogy muszáj kiszellőztetnem a fejemet tőlük. Olyankor azt szeretem, ha pár óráig, de akár egy egész napig senki nem szól hozzám, távol vagyok a modern világtól és csak nézhetek ki a fejemből. A külső szemlélődő számára ugyanis csak ennyi látszik belőlem, pedig a bambuláson túl szinte elpárolog belőlem az a sok, mások által rám ragasztott feszültség. Az akkori némaságom, a pihenésem, mikor látszólag semmi hasznosat nem csinálok, a fejemből való kibámulásban és a semmittevésben olyan dolgok lapulnak meg, amik nélkül valószínűleg meg is bolondulnék. Nehéz, mikor az ember empatikusan ennyire fogékony. Szinte minden emberből ragad rám valami, még ha csak elmegy mellettem az utcán, és vannak olyanok, akiknek jóformán az egész életét magamba szippantom. Nehéz ezzel élni. Ennek fényében nem is csoda, ha néha meg kell szabadulnom ettől a sok idegen energiától, mert akkor egyszerűen nekem már nem jutna hely. És tudjátok, hiába tűnök társasági embernek (sokan ezt modják rólam), igazából nagyon szeretek egyedül is lenni. Ezzel nem azt mondom, hogy a szeretteimmel nem jó együtt, de az egyedüllét számomra olyan áldásos tud lenni, olyan jóleső és  felüdítő, hogy arra nincsenek is szavak. Bitang nagy szükségem van rá. Imádok az ágyam szélén ücsörögni és bámulni az akváriumot akár órákon keresztül. Imádok beleveszni az ablakunk alatt lévő állandóságba, ahogy nézem a tájat és semmi nem változik. Imádom a csöndet. Imádom, amikor zúg tőle a fülem, mert a zajhoz vagyok szokva, és ha sokáig csönd vesz körül, már azt érzékelem hangosnak. Imádom figyelni a testem működését, a gondolataim áramlását és azt, hogy megtisztulok, megkönnyebbülök. Szinte tollpihének érzem magam utána. Aztán persze újult erővel vetem bele magam az emberi kapcsolataimba, de néha ez nagyon kell. Azt figyeltem meg, hogy az utóbbi időben sokkal gyakrabban érzek késztetést az elvonulásra, mint régebben. Talán több inger ér, vagy erősebbek, nem tudom, de hálát adok az égnek, hogy ezen vágyaimat meg tudom valósítani. Komolyan mondom nektek, utána új emberként térek magamhoz, kb. mintha eltöltöttem volna valahol egy wellness hétvégét. Pedig nem masszírozott senki, nem volt aromaterpáia, sem pezsgőfürdő, csupán néhány üres járatos, gondolkodós óra. Velem ez teszi a legnagyobb csodákat. Nem tudnám az életemet 120%-on pörögve élni. Kellenek napok, amikor kicsit lelassulok, hagyom, hogy elvesszen körülöttem tér és idő, hogy belezuhanjak a csöndbe és abba a békés sötétségbe, ami betakar. Még írni is gyönyörűség róla, szinte megint vágyom arra, hogy legyen pár órám a teljes némaságban és süketségben. Ez mondjuk nem is csoda, hiszen a mai világban tényleg annyi dologgal szembesülünk, hogy egy ingerszegény környezet felér a legfantasztikusabb gyógyító balzsammal is.
Én mostanában megint érzem magamon ezt a vágyat. Napról napra erősödik bennem, de gondolom a közelgő tavaszi szünet is kihozza belőlem. Már nagyon várom, hogy lehessen ismét egy olyan napom, amikor kiszellőztethetem a fejemet.
Ti éltetek már át hasonlót, vagy ez csak az én dilim?

A kutyák tízparancsolata

1. Az életem körülbelül 10-15 évig tart. Bármilyen tőled való elválás fájdalmas lesz számomra. Kérlek, vedd ezt fontolóra mielőtt magadhoz veszel.

2. Adj nekem időt, hogy megértsem, mit szeretnél tőlem.

3. Helyezd belém a bizalmadat. Ez rendkívül fontos ahhoz, hogy jól érezzem magam.

4. Ne légy sokáig dühös rám, és ne büntess azzal, hogy bezársz valahová. Neked ott van a munkád, a szórakozásod, a barátaid. Nekem csak te vagy.

5. Beszélj néha hozzám. Még ha nem is értem a szavaidat, a hangodat megismerem.

6. Készülj fel rá, hogy bárhogyan is bánsz velem, én sosem fogom elfelejteni.

7. Mielőtt megütnél, gondolj arra, hogy könnyedén összeroppanthatnám a kezedet – mégsem tennék ilyet soha.

8. Mielőtt leszidnál azért, mert nem működök együtt veled, makacs leszek, vagy lusta, kérdezd meg magadtól, hogy nincs-e valami bajom. Talán nem kapok megfelelő ételt, vagy túl sokáig voltam kint a napon, esetleg a szívem lett öreg és gyenge.

9. Kérlek, gondoskodj rólam, ha beteg, vagy idős leszek. Egyszer te is meg fogsz öregedni.

10. Gyere velem a nehéz utakon. Sose mond, hogy "Nem tudom elviselni a látványt", vagy "Had történjen meg a távollétemben". Minden könnyebb számomra, ha te velem vagy.

Ne feledd, hogy szeretlek.

A szivárványhíd

A Mennyországot a földdel egy híd köti össze, amelyet Szivárványhídnak neveznek.


A híd innenső oldala a lágy zöld fűvel borított dombok, hegyek és völgyek földje. Ha egy állat meghal, aki nagyon közel áll valakinek a szívéhez, a halála után a Szivárványhídhoz megy. Itt mindig van elég víz és eleség, folyton lágy tavaszi szellő fújdogál.


Az öregek megfiatalodnak, a sérültek újra épek és egészségesek lesznek, pont olyanok amilyennek álmunkban látjuk őket nap mint nap, vagy amint emlékeinkben újra és újra előjönnek. Napjaik önfeledt játékkal telnek, boldogságuk mégsem teljes mivel mindegyiküknek hiányzik az a pótolhatatlan személy, akit maguk mögött hagytak.


Nap mint nap játszanak és rohangálnak, de eljön a nap, amikor egyikük hirtelen megáll. Fénylő szemei a messzeséget fürkészik, vágyakozó teste remegni kezd. Hirtelen kitör a csoportból, és szinte repül a zöld fű fölött egyre gyorsabban és gyorsabban. Észrevesz Téged, és amikor te és különleges barátod újra találkoztok összeölelkeztek az örömteli újraegyesülésben, és soha nem váltok el többé. Az öröm csókjai záporoznak arcodon, kezed újra simogatja a szeretett fejet, és végre újra belenézhetsz azokba a bizalommal teli szemekbe, amelyek oly régen távoztak az életedből, de a szívedből nem hiányoztak soha.

Együtt mentek át a Szivárványhídon.

Drága Fricike, remélem te is ott fogsz engem várni, hogy aztán együtt mehessünk tovább.

Nyugalom

A legutóbbi bejegyzésem eléggé borús hangulatúra sikeredett, azt kell mondjam. Nem baj, néha ilyennek is kell lenni, viszont szerencsére a rosszkedvem hamar elpárolgott, és teljes mértékig pozitívak vagyunk édesanyámat illetőleg. Fölösleges pánikolni, hiszen az ilyen hozzáállás még senkin sem segített, mi pedig inkább azon vagyunk, hogy kellemes, nyugodt légkört teremtsünk itthon, ezzel is megkönnyítve édesanyám helyzetét. Azt hiszem sokkal rosszabb lenne az, ha az arcunkra pillantva mindig azt látná, hogy mennyire féltjük őt, és mennyire aggódunk érte. Így, hogy minden maradt a régi kerékvágásban, talán neki is könnyebb. Teljes nyugalommal beszélünk a dologról, sőt, néha még viccelődünk is vele, és ez szemmel láthatóan jól esik édesanyámnak. Ő sosem volt olyan típus, aki szereti, ha eltemetik egy betegség miatt, szóval teljes mértékig pozitívak és bizakodóak vagyunk. Szeretném itt is megköszönni mindazoknak a kedves jókívánságait, akik írtak nekünk kommentet, nagyon jól esett látni, hogy ennyien gondoltatok ránk :) Aztán most már elég lesz ebből a komor hangulatból, hiszen egy műtét még nem a világvége, nem megyünk a Dunának miatta. Azt hiszem most már visszatérek a korábbi vidám, optimista, romantikus énemhez, hiszen nincs okom lepukkanni :)

További szép hétvégét kívánok mindenkinek, és még egyszer köszönöm!

Kitartás, Japán!

Mindazokért, akik megszenvedik a Japánban történt földrengést.

Apróságok

Nagyon rég óta gondolkoztam a dolgon, és a tegnapi nap folyamán végül meg is tettem; töröltem magam az iwiwről.
Az oka leginkább az, hogy semmi értelmét nem láttam, és olyan oldalon nem szeretnék fent lenni, ami számomra semmi kellemeset és hasznosat nem nyújt. Elméletileg régi ismerősökkel lehetne felvenni a kapcsolatot, de a tapasztalataim szerint a legtöbben csak minél több ismerőst próbálnak begyűjteni. Ezen kívül semmi más érdekességet nem láttam zajlani az oldalon, így letöröltem onnan magam. Most csupán két helyen vagyok fent, de ezeket szándékomban áll fent is maradni; az egyik a blogom, amit remélem még jó ideig vezethetek, mert jó érzés ide írni, a másik pedig a moly-os oldalam, ami a könyvek szeretetéhez köthető. Ennél több helyre nekem nincs is szükségem, nem kell se myvip, se facebook, se twitter. Ezeknek sem látom túl sok értelmét, úgyhogy inkább más dolgokban keresek szórakozást.
Ezen kívül miről is mesélhetnék? Bőszen olvasom a Büszkeség és Balítéletet, nagyon tetszik, habár nem egy könnyed olvasmány, legalábbis nem annyira, mint amikhez mostanában hozzászoktam. Ettől függetlenül nagyon tetszik Austen stílusa, és biztos, hogy még jópár könyvet el fogok tőle olvasni. Jut eszembe, megrendeltem magamnak Nora Robert másik írországi történeteit, a Tűz leányát, a Jég leányát és a Szégyen leányát. Valamiért imádom, hogy egy romantikus történet Írországban játszódik, úgyhogy kíváncsian várom ezeket a köteteket is.
Egyébként a napjaim most kissé "dáthásan" telnek. Vasárnap tartottunk egy nagy leltározást Viktorral, kidobáltunk minden felesleges kacatot, amit eddig "majd jó lesz valamire" címszóval megtartottunk, és hát ezzel rengeteg por is együtt jár. Én pedig baromira allergiás vagyok a porra, szóval most eléggé bedurrant az orrom. Úgy érzem magam, mintha a fejemet kitömték volna vattával, az orrom pedig inkább egy állandóan csöpögő csaphoz hasonlítható. Az arcomról meg jobb említést sem tenni, olyan katasztrofális állapotban van. Nem tudom miért, de akárhányszor náthás leszek, vagy hasonló mindig arcüreggyulladásom lesz, ennek eredményeképpen az arcom egyik fele (legtöbbször a bal) borzasztóan kipirosodik, nem beszélve az orromról. Most úgy nézek ki, mint egy foltos homár :S Bánatomra a smink sem segített túl sokat rajtam, mivel az állandó orrfújás folyamatosan leszedi rólam az alapozót, úgyhogy fölösleges ilyesmivel bajlódnom. Szóval most úgy nézhetek ki, mint egy viseltes felmosórongy, de nagyon igyekszem helyrejönni. Remélem pár nap alatt elmúlik ez az egész.

Elmélkedés

Nehéz most a szívem. Szomorú, fájdalmas érzések kavarognak bennem, amiktől nagyon nehéz szabadulni, és amiknek folyton folyvást a csapdájába esek. Nem tudok ellenük tenni, mert letámadnak és befészkelik magukat a lelkem legmélyébe. Úgy érzem, hogy az emberi negativitás szabály szerűen megbetegít. Mindig is pozitív felfogású ember voltam, aki a boldogságot, örömet, nyugalmat és békét keresi, és túlságosan érzékeny a haragra, dühre, gyűlöletre, utálkozásra, egyszóval a negatív töltésű érzésekre. Ennél fogva képtelen vagyok magam mellett elviselni a destruktív hozzáállású embereket, mert úgy érzem, hogy elszívják minden energiámat, elveszik belőlem az éltető örömöt, és a helyükön csak üresség marad. Mintha az emberek szeme, szíve és lelke már csak a rosszat, a romlottat, a fertőt látná, mintha másból sem állna a világ, csak ezekből a rossz dolgokról. Olyan kevés ember van, aki tud még örülni az életnek a maga természetes, egyszerű valójában, mert már mindent túlbonyolítunk. Miért van az, hogy lassacskán mindenki csak a rosszat lesz képes meglátni másokban, és a szép dolgokra az emberek szeme vakká válik? Annyira szomorú érzés ez... Úgy szeretném néha felvillantani az emberek szívében a lámpást, hogy igen, van még mibe kapaszkodni, még mindig rengeteg szép dolog van a világon, aminek örülni lehet, de mintha erre már senki sem vágyna. Mintha az emberek elfelejtették volna azt, hogy miként is lehet boldognak lenni. Én pedig hiába mutatnám az utat, hiába próbálkozom, a pusztító érzések már olyannyira beléjük ivódtak, hogy nem tudok értük tenni semmit. És akkor jön a kérdés; meddig próbálkozhat valaki azzal, hogy fényt gyújtson egy sötétben tapogatózó, szabadulni vágyó ember szívében? Meddig mehet el? Mert egy bizonyos határ után a jóakaró sérül. Önzőség az, ha sokadszori próbálkozás után feladjuk a küzdelmet, és inkább a saját, törékeny lelkünket mentjük, ami már rogyadozik a sok fájdalmas érzés alatt? Nem tudok dönteni. Nem tudom mit kellene tennem. Még mindig olyan buta világmegváltó gondolataim vannak, hogy felnyitom az összes ember szemét a világon, kinyitom szívük ablakát és beengedem életük sötét, poros szobájába a napfényt. Még mindig erre vágyom. Még mindig azt szeretném, hogy az emberek képesek legyenek olyan szépnek és varázslatosnak látni ezt a világot, mint amilyen valójában, és amilyennek én mindig is képes voltam látni. Nem egy utópisztikus, rózsaszín habfelhőbe burkolt álomvilágot akarok adni nekik, hanem a való életet, ami közel sem olyan borzalmas, mint amilyennek a legtöbben látják. A közeli szeretteimnél meg pláne, de néha pont velük van a legnehezebb dolgom. Talán az érzelmi kötődés az, ami gátat állít elém, mert náluk még inkább akarom, hogy lássák, amit én, hogy higgyenek abban, amiben én, és a sikertelenség, a kudarc élménye náluk még fájóbb, mint az idegeneknél. Miattuk sokat sírok, szinte kaparom a falat kínomban, hogy miért, miért nem tudsz úgy látni, mint én, hát nem látod, hogy jót akarok, hogy csak segíteni szeretnék??? (....) Nagyon nehéz dolog ez. És nem tudom mit kellene tennem. Engedjem el az embereket, hogy mindenki járja a maga választott ösvényét még akkor is, ha az sötét, nyirkos és hideg? Vagy avatkozzak be, hozzam a lámpásomat, és erőszakkal vezessem ki őket a fényre? Mi volna a helyes döntés? Létezik egyáltalán ilyen? Én már nem tudom. Csak azt tudom, hogy fáj ez a rengeteg negatív érzés, amit az emberek egymás iránt táplálnak, és képtelen vagyok elviselni őket. Egyszerűen nem megy.

Milyen igaz

Könnyek

Ma nagyon érdekes utam volt hazafelé. A héven egy negyven év körüli hölggyel utaztam, aki nagyon mély hatást gyakorolt rám. Mivel közvetlenül egymás mellett ültünk akaratlanul is hallottam, hogy mit beszél a telefonjába, hiába próbáltam elvonni a figyelmemet az új könyvemmel. A szavak valahogy bekúsztak a fülembe, és onnantól kezdve nem tudtam már olvasni, csak hallgattam annak a hölgynek a telefonálását. Mikor leültem mellé már akkor látszott rajta, hogy nagyon zaklatott volt, de a telefonbeszélgetés csak rontott a helyzeten. Ha jól vettem ki a szavait, a gyermeke miatt intézkedett. Nem ismertem őt, és ebből a kis beszédfoszlányból sem jöttem rá, hogy miért, de nem lehet vele a gyereke, valami miatt nem tudta nevelni. Eleinte próbált nagyon tárgyilagosan beszélni a vonal túlsó végén lévő illetővel, de aztán nem bírta tovább, elcsuklott a hangja, és szívszaggató zokogásban tört ki. Patakokban folytak a könnyek az arcán, miközben könyörgött az ismeretlennek, hogy segítsen neki, mert nem akarja elveszíteni a gyermekét. Bizonygatta, hogy a problémája csak átmeneti, a férje is tanusíthatja, és hogy bármit megtesz, csak ne vegyék el tőle a gyermekét. Egy megtört asszony ült mellettem, egy anya, akitől elvették a gyerekét. Vele együtt szenvedtem, pedig fogalmam sincs ki lehetett. Próbálta csitítani magát, de az érzései túl nagy erővel törtek rá, és nem tudott nekik gátat szabni. A többi ember felfigyelt rá egy röpke pillanat erejéig, de aztán mindenki visszatért a saját kis világához, önmagához. Én nem tudtam. Csak hallgattam, ahogy az a szerencsétlen nő artikulálatlan hangon, zokogva rimánkodik mit sem törődve másokkal. Azt hittem ott helyben megszakad a szívem. Mikor letette a telefont igyekezett minél kisebbre összezsugorodni, hogy mások ne is lássák - talán szégyellte, hogy úgy kifakadt a zsúfolt járművön. Bevackolta magát a sarokba, mindenkitől távolra húzódott, és csöndben sírdogált tovább. Akkor ott kedvem lett volna hozzábújni, átölelni, és megvígasztalni, pedig egy teljesen idegen ember volt számomra. Szerettem volna magamhoz szorítani, csöndes hangon csitítani és bíztatni, hogy minden rendben lesz - még az a képtelen ötletem is támadt, hogy előveszem azt a csekélyke kis gyermek és ifjúságvédelmi tudásomat is, csak hogy segíthessek neki. Akárhogy, bárhogy, de el akartam venni tőle a fájdalmát. Biztonságot, nyugalmat, békességet szerettem volna neki adni, és őszintén szólva majdnem oda is fordultam hozzá, hogy megkérdezzem jól van-e. Ám amint egy kicsit közelebb húzódtam hozzá, a nő ha lehetséges még kisebbre húzta össze magát, fejét a felhúzott térdeire hajtotta, és teljes mértékben elzárkózott a külvilágtól. Ha mást nem is, de egy zsebkendőt azért szerettem volna neki adni, de azt hiszem inkább magányra vágyott. Pedig ilyenkor nem szabad egyedül maradni a gondolatainkkal, mert azok megmérgeznek bennünket. Képzelem micsoda borzalmas dolgok kavaroghattak a fejében, s biztos még most is. És ő csak egy egyszerű, hétköznapi asszony volt, akire talán senki sem figyel, bennem mégis mély nyomokat hagyott, s helyette, vagy vele együtt is sírtam, mikor hazaértem. Átéreztem azt a pokoli fájdalmat, amit ő érezhetett, és egyszerűen rám tört a sírás. Borzasztóan sajnálom őt. Nem tudom kicsoda, nem tudom hol él, semmit nem tudok róla, de majd megszakadt a szívem érte. Tényleg nem ismerem a helyzetét, de szerintem az az anya, aki így képes sírni a gyermekéért, nem lehet rossz ember. Akármi is történt vele, egy valamiben senki nem kételkedhet; szereti a gyermekét. Szívből kívánom, hogy egyszer, valamikor újra együtt lehessenek. Én gondolni fogok rájuk. Egyébként ezt nem elszomorító bejegyzésnek szántam, mert kicsit sem érzem magam depressziósan, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak jól esik megemlékezni egy egyszerű emberi életről, elgondolkodni azon, hogy milyen problémái lehetnek, és hogy milyen életet is él. A legtöbb ember nem megy tovább a saját, önző világánál, mert kézenfekvő és viszonylag normális, hogy mindenki a saját maga dolgával törődik. Ez valóban így is van rendjén, de... én nem tudok csakis és kizárólag az önnön életemre figyelni. Látok, hallok, érzek dolgokat, amik hatással vannak rám, és mély gondolatokat hoznak belőlem felszínre. És tudjátok mit? Még ha sírtam is, és még ha fájdalmas volt is, de egy kis időre kiléphettem a saját, önző kis világomból és beléphettem valaki máséba, átérezve mindazt, amit ő, és ez csodálatos érzés volt. Segíteni ugyan nem tudtam neki, legalábbis közvetlenül nem, de talán az, hogy gondolok rá, hogy őszintén reménykedem helyzete jobbra fordulásában már jelent valamit. Aztán persze lehet, hogy ezzel csak magamat vígasztalom, mégis úgy érzem, hogy jószándékom és szívbéli jókívánságaim elérik őt és a gyermekét.

Furcsa kívánság

Viktor ma közölte, hogy ő akar egy jakot. Szerinte ugyanis aranyosak. Meg tudná valaki magyarázni, hogy mégis mi a jó bánatért akarna valaki jakot tartani?! :D Régebben emut akart, most meg jak kell neki, bár szerintem ha rajta múlna, mindkettőt elfogadná. Most meg azt mondja itt mellettem, hogy a jak nagyon praktikus állat, mert be tudna vele járni munkába. Képzelem milyen fejet vágnának a kollégái, amikor a parkolóba beporoszkálna egy jakkal :D Vajon csak a betegség beszél belőle, vagy alapjáraton ennyire dinka? Gyanítom, hogy inkább utóbbi... Most aztán egész este hallgathatom a jakos áradozásait. Segítség! :D

Sóhaj

Hiányzik a szerelmem...De nagyon. Itt ülök egyedül a szobámban, és nem tudok másra gondolni, csak rá. Ő már dolgozik, én meg még várom az indulást, ugyanis tegnaptól nem tudunk együtt bejárni munkába. Eddig minden reggel együtt mentünk és aztán együtt is jöttünk haza, így jóformán folyton egymás nyakán lógtunk. Viktor csak egy kézzel vezetett, hogy a másikkal foghassa a kezemet, a piros lámpákért meg szó szerint imádkoztunk, mert akkor odabújhattunk egymáshoz, megcsókolhattuk egymást. Közben persze egy kicsit fuldokoltunk a biztonsági öv miatt, de ez nem nagyon érdekelt minket. Volt például egy nagyon hosszú piros lámpa, amit imádtunk, mert annál jó hosszan szeretgethettük egymást, de most már ez sincs, mert a párom két műszakban dolgozik :( Ez annyit jelent, hogy ezen a héten délelőttösként 5:50-re jár dolgozni, majd délután kettő tájékában végez. Emiatt nagyon korán kell elindulnia, így én olyankor nem mehetek vele, és délután sem tudunk együtt menni, hiszen ő jóval korábban végez, mint én. Persze a délután még a miénk, és ennyiben jó ez a délelőttözés, de ha délutános lesz... Hát azt nem tudom hogy fogom bírni, ha már azt sem bírom, hogy reggelente nem vagyunk együtt... Olyankor ugyanis délután kettőre fog majd bejárni, és fél 11 fele jön csak haza :S Természetesen meg fogom várni, mert olyan nincs, hogy nélküle feküdjek le aludni, de attól még elég borzasztó lesz ez számunkra. Igyekszünk minden szabad percet kihasználni és minél többet együtt lenni, de sajnos ez nekem sosem lesz elég - túlságosan szeretem őt, és mindig vele akarok lenni. Most is. Annyira hiányzik... :( Igazából az motivál leginkább, hogy délután ő hamar haza fog érni, tud majd pihenni, játszogatni, és mikor én hazaérek már ő sem lesz olyan fáradt, így majd jó sokat tudunk egymással lenni. Alig várom, hogy eljöjjön a délután és újra együtt lehessünk.

Honvágy

Rátaláltam egy csodaszép dalra az interneten, ami furcsa érzéseket ébresztett bennem. Van bennem egy kis kelta vér, és habár ebben az életemben még nem jártam Írországban, mégis a dal hallgatása közben kegyetlen honvágyam támadt. Írtam hozzá egy verset is, mert szinte látomás-szerűen rohamoztak meg az (emlék)képek, és ki kellett őket írnom magamból. Nem tudom miért és nem tudom hogyan, de azóta úgy érzem, mintha el lennék szakítva valamitől.

Honvágy

Őseim földjére vissza-vissza vágyom,
nincs annál a tájnál szebb e nagy világon.
Hazahív a szívem, hajt s űz minduntalan,
így álmaim szárnyán elröptetem magam.
Lelkem sűrű, sötét erdők mélyét járja,
mint a hajdanvolt korok bölcs druidája.
Hosszú ruhám uszályként siklik utánam,
s mezítelen lábbal járok a homályban.
Varázstól s bűbájtól terhes a levegő,
jöttömre tündérek hada lépett elő.
Kísérnek utamon, fényük megmelenget,
s a buja, zöld vadonból lassan kivezetnek.
Szikla ormán állok, lent tombol a tenger,
csapkodja a partot tajtékos dühével.
Feltámad a szél is, belekap hajamba,
tincseim kígyózva borulnak arcomba.
Behunyom a szemem őszintén kívánva,
bárcsak e pillanat örökké tartana.
De mire felnézek eltűnt már a tenger,
a szikla s az erdő is a tündérekkel.
Eddig tartott álmom, vissza kellett térni,
újra itt, a rideg napjainkban élni.
Lehajtom fejemet, s halkan felsóhajtok:
Drága Smaragd sziget, kínoz a hiányod...

Gyerekkorom egyik kedvenc nótája :D

Sápadt holdfény sápadt holdfény, sápadt holdfény, bújj elő,
sápadt holdfény udvarában feltámadt a temető.
Temetőnek jobb sarkába 2 halálfej kuglizik,
lábszárcsontal a kezében koponyából vért iszik.
A halálnak unokája epekővel csúzlizik,
eltalál egy öreg hapsit, aki nyomban kinyúlik.
A halálnak felesége gennyes vérben mosogat,
gennygaluska lessz ebédre hozzá véres húscafat.
Balatonnak kék vizében rohadt hulla hempereg,
kék a nyelve zöld a nyála, jó étvágyat, emberek!

Hogy én mennyire imádtam ezt a dalocskát! Kicsi koromban teli torokból énekeltem az Ó te drága Klementína dallamára, és ha jól emlékszem, egy szépkiejtési versenyen ismerkedtem meg vele egy másik versenyző jóvoltából (miket nem tanul az ember az ilyesmiken, nem igaz? :P). Tudom, nem igazán illik bele a mesés-tündéres-csillámporos világomba, de annyira szeretem :D

A kép meg úgy gondoltam passzol ide :P Ugye milyen cuki? :D

Kedvenc Bűbáj idézetek

"- Tudom, hogy Edward már elindult a keresésemre, reggelre ideér és biztos kiment engem erről a furcsa helyről. Haza fog vinni, és az igaz szerelem csókjában egyesülünk.
- Igaz szerelem csókja?
- A legerősebb dolog a világon!"

"- Maga minden ok nélkül kellemetlen helyzetbe hozott engem Nancy előtt, amit meg kell oldanom. Tudja épp most akartam komolyabb mederbe terelni a kapcsolatunkat. Meg akartam kérni a kezét.
- Óh!
- Erre most azt gondolja, hogy maga meg én...
- Csókolóztunk?
- Igen, valami olyasmit...
- Ó, ne... Énekeljen neki!
- Énekeljek?
- És azzal biztosítaná őt az érzelmeiről! Azon nyomban szaladjon oda hozzá, zárja szorosan a karjaiba, és öntse ki a szívét egy csodaszép énekben. És akkor már tudni fogja! (...) Miért néz rám ilyen furcsán?
- Nem tudom. Olyan, mintha egy Hallmark képeslapról szalajtották volna.
- Az nagyon rossz dolog?"

"- Szóval, mióta vannak együtt?
- Már vagy egy napja.
- Egy napnak tűnik, mert annyira szereti.
- Nem, egy napja ismerem.
- Hülyéskedik, egy napja? Egy nap?
- Igen! És holnap már két napja lesz!
- Most viccel.
- Nem, dehogy!
- De igen.
- De én nem!
- Hozzámegy valakihez egy nap után azért, mert beleszeretett?
- Igen. Igen!"

"Én nem értem. Hogy szerethet egy férfit úgy, hogy közben alig ismerni?
- Tudom, mi van a szívében"

"- Azt kéne tennünk, amit maga. Találkozunk, ebédelünk, házasodunk.
- Ó, kihagyta a boldogan élnek, míg meg nem halnak-ot!
- Felejtse el a boldogan élnek-et, nem létezik.
- Hát hogyne létezne!"

"Ó, itt van!
- Minden jel szerint.
- Ó, jaj, édes istenem! Hogy nézek ki?
- Döbbenten.
- Nem, úgy értem kívülről!
- Maga... gyönyörű.

"- Mi az utolsó kívánságod, mielőtt felkoncollak?
- Na ne szórakozzon velem!
- Furcsa kívánság"

"- És a bálban nem szabad túl sok sminket viselni, mert a fiúk még félreértik. És tudod, hogy milyenek a fiúk - mindig csak azt akarják!
- És mi az?
- Nem tudom. Senki se árulja el"

Forró csokoládé

Az ilyen hideg téli estéken jól tud esni egy bögre forró csokoládé, így el is készítettem az első házi forró csokimat. Iszonyatosan sok csoki került bele, amitől szép sűrű lett, meg egy csipetnyi kis vanília, amitől lágy lett az íze. Ha lett volna itthon tejszínhab, azt is nyomtam volna a tetejére, aztán fahéjat vagy csokireszeléket szórtam volna rá. Sebaj, most jó lesz a sima verzió is, úgy sem fogok már este aludni :D Ennek fényében azt hiszem maratoni MMORPG játékba fogunk kezdeni a párommal :) Juhú!