Untitled

"Beteg vagyok.

Ronggyá tépett szívem cserben hagyott.

Börtön-testbe kárhozva, szebbre, jobbra vágyódva

tengődöm csöndesen.

Fáradt vagyok.

Nem hagynak nyugodni a démonok.

Önmagamhoz láncolva, sűrű ködben bolyongva

folytogatnak szüntelen.

Halott vagyok.

Porrá aszott lelkemmel elkorhadok.

Nincs, ki karját felém nyújtsa, vagy akár szóra méltatna.

Oly sötét van idebent..."

(2017. 09. ..)

zene

Mindenhonnan kilógva

Ez most egy elmélkedős, belső lelki világos bejegyzés lesz, úgyhogy aki nem vágyik az életem ezen kis szegmensére, inkább ne olvasson tovább, mert uncsi lesz. Semmi negatív érzés nincs amúgy bennem, csupán az utóbbi időben figyeltem magamat és az embereket, akik engem figyeltek és ebből levontam néhány érdekes következtetést magammal kapcsolatban.
Nem hiszem, hogy újdonságot mondok azzal, hogy mindig is különc voltam. Szeretek különbözni, kitűnni a tömegből ilyen-olyan módon. Nem polgárpukkasztok, szimplán csak nem szeretem követni a bégető nyájat és mindenek felett a saját egyéniségem megélését tekintem egyik fő célomnak. Domináns típus vagyok, nem is tudnék sehova sem beolvadni. Arra viszont nem számítottam, hogy még a különcök között is különc leszek. Szeretem a dark-goth szubkultúrát - ez is olyasmi, ami szinte üvölt rólam. De fontos hozzátenni, hogy szeretem ezt a magam egyedi módján megélni. Úgy érzem, hogy még az elvont alakok közül is kilógok. Mikor bekerülök egy olyan társaságba, ahol elméletileg "fajtársakkal" eszmézhetnék, egyszerűen még onnan is kilógva érzem magam. Az, hogy a "normál" emberek megrökönyödnek rajtam még rendben is van, de az, hogy a sötétebb stílusúak közül is ki vagyok nézve kicsit elgondolkodtatott. Nem zavar egyébként. Nem szándékom senkinek sem megfelelni, de azért furcsálltam, hogy a hasonszőrűek is felhúzott szemöldökkel pusmognak rólam a hátam mögött és nem értik mit miért csinálok, vagy miért vagyok olyan, amilyen. Aláírom, nem vagyok egyszerű eset. Az embereknek 90%-ban szélsőséges érzelmei vannak velem kapcsolatban - vagy nagyon kedvelnek, vagy ki nem állhatnak. Utóbbiból van a több. Ez valószínűleg azért van, mert nem tudom megjátszani magam, nincs pókerarcom, és az őszinteség sem számít túl előnyös tulajdonságnak a mai világban. Sosem éreztem magam teljesen gothnak, vagy darkosnak, vagy nevezzük, ahogy akarjuk. Annyi féle fajta és variáció van már ebből is, hogy az egyéniség lassacskán ebben a rétegben is háttérbe szorul. Nem vagyok hosszú szoknyás, fűzős csipkehercegnő és nem vagyok nekromanta papnő sem lobogós fekete cuccokban és sötét tekintettel. Nem tudom magam hova sorolni, de úgy érzem nem is kell. Ha a kitaszítottak között is különc leszek, ám legyen. Én úgy érzem jól magam, ahogy vagyok, még ha ferde pillantásokat is kapok érte. Mert szeretek a kis kopogós sarkú topánkáimban mászkálni, szeretem az elegáns ruhatáramat, a feltűnő ékszereimet, hogy nappalra is esti sminket hordok, és szeretek gonoszkásan félmosolyogni vadidegen emberekre. Azt is szeretem, hogy olyan fejem van, mintha Wednesday Addams-et és Morticiát egybegyúrták volna bennem. Sokszor megkapom, hogy egyfajta fölényes, arrogáns kifejezés ül az arcomon, amitől az emberek alapból rossz véleménnyel lesznek rólam - egészen addig, amíg meg nem szólalok és ki nem derül, hogy igazából egész rendes csaj vagyok. De nem tehetek arról, hogy ilyen fejem nőtt, sem pedig arról, hogy ez a méltóság és büszkeség ennyire kiül a külsőmre. Nem azért csinálom, mert szánt szándékkal az emberek orra alá akarom dörgölni, hogy különb vagyok náluk. Egyébként sem vagyok annyira egoista, hogy ilyesmit kijelentsek. De van egy természetem, van egy stílusom és egy jellemem, amit nem tudok letagadni. Nem is szeretném. Nézem az embereket minden nap, mikor munkába megyek és azt látom rajtuk velem kapcsolatban, hogy túlöltözöttnek, túl kikent-kifentnek látnak. Úgy néznek végig rajtam, mintha nacsasszonynak képzelném magam, holott erről szó sincs. Igényes vagyok, szeretek adni magamra, szeretem, ha viszonylag elégedett lehetek a megjelenésemmel. Úgy nézek ki, ahogy az én ízlésemnek tetszik. Ebben egyébként még Viktor véleménye sem annyira mérvadó, mert úgy is a saját fejem után fogok menni, bárki bármit is mond. Makacs vagyok :) És igen, lehet, hogy él bennem egy díva, de kordában tartom és nem tunkolom mindenki orra alá. Én legalábbis nem érzem úgy, hogy a puszta jelenlétem vérlázítóan pöffeszkedő volna. Szóval a hétköznapok embere furán fekete, puccos ügyvédnőnek néz, a fajtársak meg sznob picsának tartanak. Látom az arcukon, rájuk van írva. Érdekes egyébként, hogy a legtöbb ember azért választja a dark-goth szubkultúrát, mert ott megértésre, elfogadásra talál. Hát, én még innen is kilógok :) Szeretek elegáns lenni. Szeretem használni a tudásom, szeretek választékosan beszélni, egyenes háttal ülni és kifinomultan viselkedni. Én ilyen vagyok. Az, hogy a normál emberek ezen megrökönyödnek nem újdonság számomra, de egy kicsit furcsának érzem, hogy még a hasonszőrűek sem tudnak hova tenni maguk között. Pedig itt is csak az a probléma fő forrása, hogy nem veszik a fáradtságot arra, hogy megismerjenek, ugyanis a sznob külsőségek mögött egy mások által kedvesnek, viccesnek, aranyosnak mondott lány rejtőzik. Mondjuk annyira nem problémázok azon, ha mindenhonnan kilógok, csak úgy meglepődtem, hogy még a sötétebb egyének is furán tudnak rám nézni. Biztos ritka még az a fajta setét lélek, aki hozzám hasonlóan egy kicsit ódivatú. Viszont megnyugtat a tudat, hogy volt és van néhány elvetemült ember, akik mertek tovább nézni ezeken a dolgokon, remélhetőleg ők meglátták azt a lányt, akinek érzem magam :) Addig is én baromi jól el vagyok így :)

I'm back

Nem is tudom hol kéne ezt a bejegyzést kezdenem. Nem szeretném túl hosszúra nyújtani, bár nem valószínű, hogy ez meg is valósul.
Senki előtt nem titok, hogy nem voltam túl jó lelki állapotban az elmúlt napokban - az alább lévő bejegyzés erről árulkodik. Nem fogom kitörölni, mert ez is én voltam, ezt is megéltem, ezt is túléltem.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű volt. Nem volt az. Nem vagyok az a típus, aki egy laza mozdulattal lesöpri a vállát és megy tovább a sárga köves úton. Nagyon szomorú, nagyon boldogtalan voltam. DE! Most már nem vagyok az :) Ezt nagyrészt az én drága férjemnek köszönhetem, aki olyan adag lelki fröccsöt adagolt be nekem, hogy remélhetőleg soha többet nem fogom rosszul érezni magam a bőrömben, amíg ő mellettem áll. Mindig ledöbbent, hogy habár zárkózott, magának való ember, mégis milyen mélyen és őszintén tud engem szeretni. Így, ahogy vagyok. Meg a családom, és a barátaim is.
Nem igazán számítottam külső segítségre a problémámban, mivel szerettem volna egyedül átvergődni magam ezen a dolgon (Viktor persze kivételt képez), de végül nem egy kedves olvasóm és barátom kerülte meg a rendszeremet, és ha már itt nem engedélyeztem a kommentelést, megkerestek levélben. Meg kell nektek vallanom, hogy rettenetesen meglepődtem, mikor csak jöttek és jöttek a levelek a fiókomba, és nem csak 1-2 mondat, hanem jó hosszú, lélekfelemelő kedvességek, amiket könnybe lábadt szemmel olvastam végig. Én tényleg nem számítottam erre. Nem gondoltam volna, hogy ennyi embert megérint a gondom, hogy ennyien ragadnak klaviatúrát miattam, s habár jóformán csak a blogjuk alapján ismerem őket, mégis olyan nyitottsággal, őszinteséggel és segítő szándékkal fordultak felém, hogy ez már önmagában csodát tett velem. Nem gondoltam volna, hogy olyan nők élményeit olvashatom el, akikről soha a büdös életben nem gondoltam volna, hogy piszkálás áldozataivá váltak volna. Teljesen meghökkentem, hogy micsoda csodálatos, szép lányokat ért már az enyémhez hasonló atrocitás. Az az érzésem, hogy a mai világban a rosszindulatú emberek szinte mindenkiben találnak hibát - abban is, akiben jóformán nem is lehet. Nem szeretnék neveket mondani, de akik írtak nekem, azoknak mind válaszoltam és szeretném ezúton is megköszönni mindnyájatok kedvességét, sokat segítettetek nekem! :) Nem igazán találok megfelelő szavakat arra, amit most érzek, mert tényleg végtelenül hálás vagyok, de a hosszas ömlengés úgy hiszem nem szükséges. Mindannyian írtatok nekem olyan dolgokat, amik elgondolkodtattak, amik hatására magamba néztem és megláttam azt az embert, akit ti is láttok, s akinek valójában érzem magam. Mindenki hozzátett valamit a kis lelkemhez, aminek hatására sikerült túljutnom ezen a nehéz időszakon. Volt egy valaki, akire csak hivatkoztak, de akinek a gondolatai nagyon nagy hatással voltak rám - egy számomra ismeretlen pap bácsi bölcsességeit olvashattam, s vallástól függetlenül rendkívüli módon megérintettek ezek a szavak.

"Ezekben a helyzetekben lépjünk egy lépést hátra. Észre fogjuk venni mennyi lehetőség van előttünk mert nagyobb teret kap a látásunk. "

"Ezen a földön csak átutazók vagyunk. Itt kell majd hagynunk ezt a földi világot. Miért cipeljünk hát felesleges dolgokat magunkkal teherként a lelkünkben? Mindennap éjszaka, mint egy zsákot, le kell tennünk azt ami nehéz. Amit nem szabad tovább cipelni. Reggel amikor felkelsz csak annyit kell felvenned amennyit elbírsz. Se többet, se kevesebbet. Mert mindennap egy újabb ajándék!"

"Az ítélkezés az Isten dolga. A mi feladatunk a szeretet! Bocsáss meg mindennap!"

Köszönöm! Igyekszem megfogadni ezeket a nagyszerű gondolatokat!

A végére pedig néhány videót hoztam, amik pont a lehető legjobbkor találtak meg engem. Valahogy ezen helyzetemben minden szó, minden utalás pont akkor jött, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. És igen, lehet mondani, hogy Dove kampányreklám, meg hogy butaság az egész, de engem nagyon elgondolkodtattak ezek a videók, sorra nézem őket újra és újra, és döbbenek rá arra, hogy mennyire elszomorító a nők önmagukhoz való hozzáállása. Én sem vagyok kivétel, sok mindent kell még helyretennem a fejemben. Kérlek nézzétek meg őket ti is, nagyon tanulságosak. Talán a megtekintésük után bátrabban mosolygunk a tükörből visszatekintő nőre, mint eddig.

...

Néha úgy érzem, hogy teljesen fölöslegesen gürcölök azért, hogy emberi kinézetet varázsoljak magamra, úgy sem ér semmit. Kezdem azt hinni, hogy nem csak a többi embert, de magamat is megpróbálom becsapni, mert mindegy milyen vakolatot kenek a fejemre, mindegy mennyit vesződök a három szál hajammal és mindegy mit húzok magamra, az emberek akkor is csak egy gusztustalan, ronda gnómnak fognak látni, én pedig értelmetlenül ölöm bele az időmet a csinosítgatásomba. Szarból nem lehet szépet csinálni. Egy időben azt hittem, hogy már meg tudok békélni a beszólogatásokkal, de ma kiderült, hogy nem. Az a kínkeservesen megszerzett kevéske kis önbizalmam és jókedvem, ami az utóbbi pár hónapomat jellemezte egyetlen mondattól semmivé foszlott és romba döntötte azt, amit oly régóta építgetek. De meglehet, hogy annak az embernek volt igaza. Meglehet tényleg teljesen fölösleges reggelente a szép sminkkel bajlódni, ha ronda fejre kerül. Fölösleges a csinos ruhák közül válogatni, ha úgy is az én bálna testemre kerül, mert így rögtön elveszíti a szép hatását. Pedig egész jól éreztem már magam a bőrömben. Képes voltam elhinni magamról, hogy nem vagyok menthetetlenül ronda, és hogy az alkatomból is ki tudok hozni valami tűrhetőt, de úgy tűnik mindig lesz 1-2 őszinte ember, akik lesznek oly kedvesek fejbe vágni a valósággal, nehogy elbízzam magam. És hiába tudom, hogy igazuk van, akkor is nagyon fáj. Próbáltam az utóbbi időben keresni magamon olyan dolgokat, amik szépnek mondhatóak. Találtam is párat. Most már ezeket sem érzem annak, csak önámításnak, amikkel hónapokig etettem magam. Az igazság nagyon kegyetlen dolog. Nekem, mint nőnemű lénynek különösen. Szeretnék szép lenni. Igazán nagyon szeretnék, már csak azért is, hogy az emberek ne undorral nézzenek rám, csak sétáljanak el mellettem. Én már ennek is úgy örülnék. Nem kell dicsérni, nem kell bókolni, sem mosolyogni rám, csak hagyjanak békén. De nem, sajnos mindig van pár ember, akik emlékeztetnek arra miféle elfuserált förmedvény vagyok, s ezzel vissza is rángatnak a rideg valóságba. Tényleg nem értem magamat. Nem értem miért próbáltam vesződni azzal, hogy csinosnak érezzem magam, mert aki alapjáraton el van cseszve, annak aztán adhatsz bármilyen ruhát, bármilyen cuccot, akkor is ocsmány lesz. És mielőtt bárki félreértené: nem tartozom azon nők közé, akik önmaguk sajnáltatásával próbálnak másokból olcsó bókokat kicsikarni. Nem az én stílusom. Azért mondom magamról ezt, mert van tükröm és elég reálisnak érzem az önértékelésem, így pontosan tudom mit látnak belőlem az emberek. Megpróbáltam áltatni magam azzal, hogy a meglévőből is tudok valami esztétikusat csinálni, de ezek szerint nem megy. Pedig én csak szerettem volna egy kicsit NŐnek érezni magam, ám a társadalom tesz róla, hogy csak egy peremrészre taszított, eltűrt ember legyek, aki semmilyen körülmények között nem lehet kellemes megjelenésű. A lelkem szépségével aligha kezdhetek valamit, az a mai világban nem ér semmit. Azt nem látják a kedves beszólogatók, csak azt, hogy molett vagyok, szemüveges, hogy magas a homlokom és hogy tetovált szemöldököm van. És ezeket alkalomadtán eszembe is juttatják, pont, mikor már elkezdtem volna jól érezni magam a bőrömben. Úgy látszik az én harmatgyenge önbizalmam soha nem fogja azt megérni, hogy egy kicsit megerősödjön. Mindig jön valaki, aki lerombolja, aki az arcomba vágja az igazságot, én pedig kénytelen leszek vele farkasszemet nézni. Elvégre az ember nem dughatja homokba a fejét egész életében, szembe kell néznie a valósággal. Én sajnos soha nem tartoztam és nem is fogok azon nők közé tartozni, akiket elfogadhatónak ítélnek meg az emberek. Mindegy mit csinálok, hogy csinálom, kevés lesz. Mert vacak az alapanyag, és szarból nem lehet várat építeni. Olyan boldogan rakosgattam fel a képeimet, legyen az akár táncos, akár sminkes, mert kezdtem végre tűrhetőnek látni önmagam, de azt hiszem néhány jól sikerült képpel nem lehet kiváltani a valóságot.
Most mondhatnátok, hogy ne foglalkozzak mások véleményével. Jó sokszor hallottam már ezt a mondatot. Ám sajnos ha az ember a 25 életéve alatt 20-nál végig azt hallgatta, hogy micsoda undorító, gyomorforgató ocsmányság, akkor azt nehéz kiölni az illetőből, pláne ha időről időre emlékeztetnek is rá. És akibe ennyi éven át masszívan sulykolják ezeket a tényeket, az hiába kap erőre néhány kedves elismeréstől, egyetlen sértés összetörhet benne mindent. Én tudom, hogy sosem leszek se szép, se csinos. Kezdek már lassan beletörődni, hogy szimplán Viktornak van baromi elfuserált ízlése, amiért engem választott, de annyira örülnék, ha az emberek csak hagynának békében élni. Csak ne szóljanak hozzám. Menjenek el mellettem. Kerüljenek ki 5 méteres körzetben, tök mindegy. Csak hagyjanak...
Meglehet ebből a bejegyzésből nagyon kiérződik a keserűségem. Biztos szokatlan is tőlem, meg önsajnáltatásnak tűnik. Nem várok senkitől semmit, ez a bejegyzés nem azért született, hogy a kedves olvasók össznépi erővel próbálják meg visszarángatni a lelket belém (a kommenteket most nem is szeretném engedélyezni, ne haragudjatok érte. A vigasztalástól azt hiszem csak még pocsékabbul érezném magam). Azért kellett, mert ki kellett írnom magamból. Remélem senki nem haragszik meg érte, és remélhetőleg a későbbiekben még visszanéztek hozzám, mert nem tervezek több ilyen "jajdeszerencsétlenvagyok" jellegű bejegyzést közzétenni. Ez most sajnos így sikerült.

Vágy az egyedüllétre

Ezek a gondolatok is régóta érlelődtek bennem, most pedig pont olyan hangulatomban vagyok, hogy megosszam veletek őket. Nem feltétlenül lesz a tőlem megszokott kedves, vidám hangulatú bejegyzés, de néha ilyenre is szükségem van.
Nagyon szeretem a családomat. A férjemet, a barátaimat, egyszóval azokat az embereket, akik fontosak nekem. Szeretek a társaságukban lenni, foglalkozni velük, egyengetni az életüket, beszélgetni, nevetni, közös programokban részt venni. Mégis vannak napok, amikor képtelen vagyok elviselni más társaságot a saját magamén kívül. Elég gyakran tör rám a vágy az egyedüllétre, de én ezt nem valami borzalmas dolognak, esetleg rossz előjelnek veszem, hanem egy szükséges muszájnak. Időről időre rám tör a késztetés, miszerint el kell vonulnom mindenkitől és kicsit ki kell zárnom a külvilágot, hogy befelé fordulhassak és rendbe tegyem a gondolataimat. Meg kell szabadulnom a rám tapadt fölösleges, zavaró energiáktól, és olyankor nagyon magamnak való tudok lenni. Amúgy is meg van bennem a hajlam a befelé zárkózásra, de ilyenkor különösen előjön belőlem. Olyankor tényleg senkit nem viselek el magam körül. Eljön az életemben egy olyan szakasz, amikor automatikusan leválasztom magam egy fallal, és amíg nem raktam újra rendbe magam, addig nem engedek be senkit. Ez sosem személyes dolog, hanem létszükséglet. Pokoli nagy szükségem van rá. Mert hiába rajongom körbe a szeretteimet és hiába imádom őket mind egy szálig, ha magányra vágyom, akkor senkinek a társaságát nem tudom elviselni magam mellett, semmilyen formában. Se találkozók, se levelek, se üzenet, semmilyen kapcsolatfelvétel. Még az is zavar, ha valaki némán ücsörög mellettem, mert olyankor állandó belső feszültség van bennem, hogy akkor nekem most beszélgetést kéne kezdeményeznem, vagy folytatnom. Nem, egyszerűen vannak napok, amikor az lenne a legjobb, ha el tudnék vonulni a világtól egy csöndes erdei házba, kint ücsöröghetnék a jó levegőn és semmi más nem lenne ott velem, csak a saját gondolataim. Néha azok is épp eléggé nehezek számomra. De sokszor tör rám az az érzés, hogy képtelen vagyok egy percnél tovább megmaradni az emberek között és azonnal, pánikszerűen elmegyek onnan. Mindig is nagy szabadság tudat élt bennem - nem szeretem, ha korlátok, skatulyák közé szorítanak, és azt sem, ha nem kapom meg a nekem járó személyes teret. Nem tudok mindig colgate vigyorral az arcomon emberi történeteket hallgatni, nem mindig tudok megértő lenni és nem mindig tudok teljes egészében odafigyelni arra, amit mondanak nekem. A lelkem néha ösztönösen fogja magát és elkóricál a fentihez hasonló szituációkból. Nagy szerencsém, hogy olyan párom van, aki ezt a személyes tér igényemet nem hogy megérti, de támogatja is, mivel Viktor is olyan, akinek alkalomadtán jól esik, ha nem kell emberek közelébe mennie. Őszintén szólva irtó hamar meg tudok telni az emberekből áradó érzelmi energiával. Nagyon érzékeny vagyok az emocionális dolgokra, ezeket úgy szívom magamba, mint a szivacs, és egy idő után annyira sok, annyira felgyülemlik bennem a sok érzelem, hogy muszáj kiszellőztetnem a fejemet tőlük. Olyankor azt szeretem, ha pár óráig, de akár egy egész napig senki nem szól hozzám, távol vagyok a modern világtól és csak nézhetek ki a fejemből. A külső szemlélődő számára ugyanis csak ennyi látszik belőlem, pedig a bambuláson túl szinte elpárolog belőlem az a sok, mások által rám ragasztott feszültség. Az akkori némaságom, a pihenésem, mikor látszólag semmi hasznosat nem csinálok, a fejemből való kibámulásban és a semmittevésben olyan dolgok lapulnak meg, amik nélkül valószínűleg meg is bolondulnék. Nehéz, mikor az ember empatikusan ennyire fogékony. Szinte minden emberből ragad rám valami, még ha csak elmegy mellettem az utcán, és vannak olyanok, akiknek jóformán az egész életét magamba szippantom. Nehéz ezzel élni. Ennek fényében nem is csoda, ha néha meg kell szabadulnom ettől a sok idegen energiától, mert akkor egyszerűen nekem már nem jutna hely. És tudjátok, hiába tűnök társasági embernek (sokan ezt modják rólam), igazából nagyon szeretek egyedül is lenni. Ezzel nem azt mondom, hogy a szeretteimmel nem jó együtt, de az egyedüllét számomra olyan áldásos tud lenni, olyan jóleső és  felüdítő, hogy arra nincsenek is szavak. Bitang nagy szükségem van rá. Imádok az ágyam szélén ücsörögni és bámulni az akváriumot akár órákon keresztül. Imádok beleveszni az ablakunk alatt lévő állandóságba, ahogy nézem a tájat és semmi nem változik. Imádom a csöndet. Imádom, amikor zúg tőle a fülem, mert a zajhoz vagyok szokva, és ha sokáig csönd vesz körül, már azt érzékelem hangosnak. Imádom figyelni a testem működését, a gondolataim áramlását és azt, hogy megtisztulok, megkönnyebbülök. Szinte tollpihének érzem magam utána. Aztán persze újult erővel vetem bele magam az emberi kapcsolataimba, de néha ez nagyon kell. Azt figyeltem meg, hogy az utóbbi időben sokkal gyakrabban érzek késztetést az elvonulásra, mint régebben. Talán több inger ér, vagy erősebbek, nem tudom, de hálát adok az égnek, hogy ezen vágyaimat meg tudom valósítani. Komolyan mondom nektek, utána új emberként térek magamhoz, kb. mintha eltöltöttem volna valahol egy wellness hétvégét. Pedig nem masszírozott senki, nem volt aromaterpáia, sem pezsgőfürdő, csupán néhány üres járatos, gondolkodós óra. Velem ez teszi a legnagyobb csodákat. Nem tudnám az életemet 120%-on pörögve élni. Kellenek napok, amikor kicsit lelassulok, hagyom, hogy elvesszen körülöttem tér és idő, hogy belezuhanjak a csöndbe és abba a békés sötétségbe, ami betakar. Még írni is gyönyörűség róla, szinte megint vágyom arra, hogy legyen pár órám a teljes némaságban és süketségben. Ez mondjuk nem is csoda, hiszen a mai világban tényleg annyi dologgal szembesülünk, hogy egy ingerszegény környezet felér a legfantasztikusabb gyógyító balzsammal is.
Én mostanában megint érzem magamon ezt a vágyat. Napról napra erősödik bennem, de gondolom a közelgő tavaszi szünet is kihozza belőlem. Már nagyon várom, hogy lehessen ismét egy olyan napom, amikor kiszellőztethetem a fejemet.
Ti éltetek már át hasonlót, vagy ez csak az én dilim?