Gondolatcseppek

Ismét hallom, édes hangon énekelnek fent a felhők,

s én csak állok a karzaton, s csodálom a zúgó esőt.

Eltompult a táj is, lassan nem látok a távolba,

de minek is néznék messzebbre, miért vágynék máshova?

Jó nekem itt. Fejem karom támaszában megpihen,

s egy mélyről jövő sóhajjal könnyítek a lelkemen.

Nézem a szomszéd erkélyen ácsorgó galambokat,

ahogy apró gombszemük száraz út után kutat.

Csendes eső. Szeretem. Nem tudok betelni vele.

De tudom, a csönd után viharnak kell jönnie.

S felhangzik az első moraj - életlenül, bágyadtan,

hogy percek múlva itt üvöltsön - itt bent, a dobhártyámban.

Villám csattan, zúg a víz, hömpölyög a járdákon,

még ha be is vág az eső, én akkor is bámulom.

Tépi a szél az ágakat, ruhámba is belemar,

végül is, cibálhat nyugton, engem csöppet sem zavar.

Menekülnek az állatok, rohannak az emberek

fejvesztve, lélekszakadva búvóhelyet keresnek.

De én csak állok az erkélyen, s lehunyom a szememet,

jobb, ha kint tombol a vihar, mint itt nálam, idebent...

(szájdnót: ez a vers pusztán azért született, mert per pill szakad az eső és én imádom órákon át bámulni. Nincs semmi mögöttes komolyabb tartalom, semmi elvont lélektani dráma, csak úgy jött. A melankóliám persze kiérezhető, de legalább jó párost alkot a mostani témával. Ja, és ezúttal saját képet akartam, nem művészi pinterest-est. Csak így lazán, smink nélkül, szemüveggel, itthoni pólóban, kócosan. Mert néha ilyen is kell.)

Untitled

"Beteg vagyok.

Ronggyá tépett szívem cserben hagyott.

Börtön-testbe kárhozva, szebbre, jobbra vágyódva

tengődöm csöndesen.

Fáradt vagyok.

Nem hagynak nyugodni a démonok.

Önmagamhoz láncolva, sűrű ködben bolyongva

folytogatnak szüntelen.

Halott vagyok.

Porrá aszott lelkemmel elkorhadok.

Nincs, ki karját felém nyújtsa, vagy akár szóra méltatna.

Oly sötét van idebent..."

(2017. 09. ..)

zene

Goth kihívás 2. - 14. kérdés

Írj három dolgot, aminek örültél volna, ha valaki elmondja neked, amikor még "kezdő", kis ügyetlen voltál!

Először is jó lett volna tudni, hogyan kell a szemöldökömet szépen megrajzolni. Akkoriban még nem volt kitetoválva, folyton meg kellett rajzolnom, de sem a formája, sem a vastagsága nem volt túl szép látvány. Mármint akkor úgy éreztem, hogy jól néz ki, de utólag visszanézve csak fogom a fejem, hogy úristen, én így emberek közé mentem :D

Szemléltetőül vala. Ez a kép régen a kedvencem volt, tetszett a sepia effekt és úgy az egész hangulata is, de az a szemöldök, egek! :D

Aztán örültem volna, ha valaki megérteti velem, hogy nem a ruha teszi a goth-ot, ugyanis anno nagyon pocsékul éreztem magam, ha az iskolában megláttam néhány másik darkosabb lányon olyan ruhákat, amiket én csak álmaimban viselhettem volna. Én mindig a magam kis szerény módján öltözködtem, sosem költöttem drága ruhákra, mást fontosabbnak tartottam annál (pl. hogy abból a pénzből inkább új könyvet vegyek magamnak), de azért belül rosszul éreztem magam, hogy én ennyire egyszerűen öltközödöm. Aztán persze az évek során ez az érzés elmúlt, de akkor jó lett volna, ha valaki megvigasztal és helyreteszi mindezt a fejemben.

A harmadik, amit jó lett volna tudni régen pedig az, hogy a művészetnek magától, belülről kell fakadnia. Volt egy időszak az életemben, amikor annyira szenveglő és szánalmas voltam, hogy lépten-nyomon borús hangulatú, depresszív verseket akartam írni, jelezve a világ felé, hogy mennyire szerencsétlen vagyok és hogy ugyan sajnáljatok már (:D), és utólag visszagondolva ez rohadtul szánalmas viselkedés. A művészet akkor jó, ha szívből jön, magától, természetesen. Ha egy vers erőltetett, érezni az olvasása közben, hogy "izzadtság szagú", és akkor máris nem lesz hiteles. Én felvállalom, hogy anno nagyon sok ilyen verset írtam, mert szerettem volna, ha felfigyelnek rám, illetve ha ezekkel éreztethettem a világgal, hogy mennyire elkötelezett goth vagyok, de ma már nem vagyok büszke ezekre a tetteimre. Szerencsére manapság már csak akkor ragadok tollat, ha tényleg megszáll az ihlet. 

Eszperente vers

Tegnap volt az utolsó tanítási nap a sulinkban, ballagtattunk, sírtunk sokat, de utána azért nevettünk is, hiszen végre valahára elkezdődhet a nyári szünet. Vagyis hát nemsokára, nekünk még ezt a hónapot végig kell dolgozni, de utána jóóó sokat leszek itthon, pihizhetek, hódolhatok a hobbijaimnak, találkozhatok a barátaimmal, stb. A tegnapi nap nem csak ezért volt nevezetes, hanem mert a kolléganőm aznap ünnepelte a születésnapját. Ezen alkalomból faragtam neki egy kis eszperente versikét, amit ő könnyezve olvasott végig és nagyon meghatódott tőle :) Hát, nem lett tökéletesen eszperente, van benne pár "é" betű is, de annyi talán még belefér :P És hát életemben először írtam ilyet, ahhoz képest nem lett rossz :)

Kedves felettesemnek!

Eltelt életed eme esztendeje, s te lehet fejvesztve jegyzed e perceket.
De ne keseredj el, ez nem jelent vesztet!
Lelked megtelt emlékekkel, szeretettel, remek éved lehetett.
Gyermekeket terelsz, nevelsz, remek tetteket teszel, mert lelked tele szeretettel.
Szeptember elején leltem meg termedet, s te kedvesen, lelkesen terelgetted léptemet.
Szemed egyre nevetett, s lettem egyre lelkesebb.
Eme vers embere nemes és kegyes.
Rengeteget tett emberek kedvére, mert belseje tele szebbnél szebb erényekkel.
Remélem rengeteg évet élhetek melletted, ketten nevelve eme gyereksereget.
Ezen eszperente versecske csekély, de lelkem legmélye vetette levélre neked.
S ne keseredj el, eme évek nem szégyenek.
Élvezd életed, egyél, vedeljél,
(de ne rengeteg erjesztett levet, mert fejed belebetegedhet!)
nevess, mert eme szent esemény te érted lett.

Szeretettel jegyezte le neked: fekete segéded



Hát ezt sikerült alkotni, kolléganőmnek nagyon tetszett, és első próbálkozásra én is elégedett vagyok vele :)

Szeretném hinni...

Szeretném hinni, hogy változnak a dolgok,

hogy hamarosan én is békében alhatok.

Szeretném hinni, hogy rám is süt majd a nap,

s meggyötört szívem nem csak fájdalmakat kap.

Szeretném hinni, hogy nem lesz ez mindig így,

s szeretteim boldog mosolya felvidít.

Szeretném hinni, hogy nem lesz több fájdalom,

s ami van, azt is mind magamra vállalom.

Szeretném hinni, hogy véget ér az eső,

s nemsoká ránk is beköszönt a jó idő.

Szeretném hinni, hogy nem olyan nagy a baj,

s minden, mi fáj most, megoldódik egyhamar.

Szeretném hinni, hogy nincsen több rémálom,

átzokogott éjszaka nedves párnákon.

Szeretném hinni, hogy enyhet ad az idő,

gyógyírt és balzsamot, ahogy remélhető.

Szeretném hinni, hogy minden megjavulhat,

Eltörölhetjük a bajt egy pillanat alatt.

Szeretnék hinni. Nemsoká csak jobb lesz.

Addig meg elmorzsolok néhány könnycseppet...

ui.: ez a vers azért született, mert sok nehézség ütötte fel a fejét az életemben, s én így adom ki őket magamból. Mindenki máshogy próbál szabadulni a fájdalomtól - én versek formájában teszem mindezt. Így egy kicsit megszabadulok a belülről feszítő rossz érzésektől, s a napjaim mehetnek tovább a szokásos medrükben. Azért persze igyekszem pozitív lenni :)

Csak este...

Hollósy Tóth Klára: Csak este...

Én csak este tudok boldog lenni,

mikor sűrülni kezd az esthomály,

mikor a némuló csendet termi

a halkan szálló hamuszínvirág.

Ha rátelepszik az időtlenségre,

mint lélekre a csendes fájdalom,

a holdezüst pislákoló fénye,

és táncot lejt a térdeplő hídon.

Én csak este látom meg a szépet,

mikor reszket ezer csillagcsók tüze,

s míg titkán mereng a megigézett,

utat sző hozzá, a néma semmibe.

Látogató

Észrevétlen sötétedik 

szívemben az éjszaka,

lomhán kúszva rám telepszik,

s nem enged már el soha.

A torkomból felszakadt sikolyt

némán hordja el a szél,

emléked álomba ringat,

s halálba altat a tél.

Nincs kereszt a nyakamban,

sem imakönyv a kezemben,

belülről feszíti szét 

a lelkemet a félelem.

Vergődök és vonaglok, 

s te némán nézed kínjaim.

Kiölnélek magamból, 

ha volnának még szárnyaim.

Epeízű csókodat még

tisztán érzem nyelvemen.

Sötét hajam simogatva 

mesét olvasol nekem.

Dédelgetsz és duruzsolsz.

Mosoly mászik arcodon.

Én meg tehetetlen nézem,

hogy tör rám a fájdalom.

Játék kéne? Játszhatunk hát.

Számolj százig, elbújok!

Föld alá és felhők fölé,

hová nem ér el karod.

Nem lesz velem könnyű dolgod,

nem adom az életem.

Hiába is futsz utánam,

nincs hatalmad fölöttem!

Kép ihlette

Zokog a csönd - édesen, halkan.

Elfojtott sóhaj szól a varjúdalban.

Leszáll köd, megvakul a világ.
Nem látni az út taposott porát.

Szürkék az ízek és szürkék a színek.
Szürkék a vágyak és szürkék a szívek.

Kinyújtott kéz nem ütközik falba,
Emberléleknek itt nincsen hatalma.

Úszunk a ködben, ki tudja hová?
Lábunkat szaggatjuk szét rongyossá.

A távol oly közel. Nincs láthatár.
Egybeolvadt az ég és a bús táj.

Táncol egy leány. Ó, milyen szép!
Ajka csak suttogja párja nevét.

Lába megáll, mosolya megreped.
Fáradt szemmel a távolba mered.

Hogy mit lát, nem tudom. Én zárva vagyok.
Elmém ketrecében raboskodok.

Söpröm a ködöt. Olvasztom, vágom.
Akárhogyan is, szabadulni vágyom.

De otthon vagyok. Nem kell elmennem.
A bágyadt homály ölel keblére engem.

Zörren egy levél. A leány sehol.
Az árnyak között mindig béke honol...