Először is jó lett volna tudni, hogyan kell a szemöldökömet szépen megrajzolni. Akkoriban még nem volt kitetoválva, folyton meg kellett rajzolnom, de sem a formája, sem a vastagsága nem volt túl szép látvány. Mármint akkor úgy éreztem, hogy jól néz ki, de utólag visszanézve csak fogom a fejem, hogy úristen, én így emberek közé mentem :D
Szemléltetőül vala. Ez a kép régen a kedvencem volt, tetszett a sepia effekt és úgy az egész hangulata is, de az a szemöldök, egek! :D
Aztán örültem volna, ha valaki megérteti velem, hogy nem a ruha teszi a goth-ot, ugyanis anno nagyon pocsékul éreztem magam, ha az iskolában megláttam néhány másik darkosabb lányon olyan ruhákat, amiket én csak álmaimban viselhettem volna. Én mindig a magam kis szerény módján öltözködtem, sosem költöttem drága ruhákra, mást fontosabbnak tartottam annál (pl. hogy abból a pénzből inkább új könyvet vegyek magamnak), de azért belül rosszul éreztem magam, hogy én ennyire egyszerűen öltközödöm. Aztán persze az évek során ez az érzés elmúlt, de akkor jó lett volna, ha valaki megvigasztal és helyreteszi mindezt a fejemben.
A harmadik, amit jó lett volna tudni régen pedig az, hogy a művészetnek magától, belülről kell fakadnia. Volt egy időszak az életemben, amikor annyira szenveglő és szánalmas voltam, hogy lépten-nyomon borús hangulatú, depresszív verseket akartam írni, jelezve a világ felé, hogy mennyire szerencsétlen vagyok és hogy ugyan sajnáljatok már (:D), és utólag visszagondolva ez rohadtul szánalmas viselkedés. A művészet akkor jó, ha szívből jön, magától, természetesen. Ha egy vers erőltetett, érezni az olvasása közben, hogy "izzadtság szagú", és akkor máris nem lesz hiteles. Én felvállalom, hogy anno nagyon sok ilyen verset írtam, mert szerettem volna, ha felfigyelnek rám, illetve ha ezekkel éreztethettem a világgal, hogy mennyire elkötelezett goth vagyok, de ma már nem vagyok büszke ezekre a tetteimre. Szerencsére manapság már csak akkor ragadok tollat, ha tényleg megszáll az ihlet.
