Elment

Frici

1999. október 6. - 2011. április 1.

Köszönöm neked, hogy színessé és vidámmá tetted az életünket! Olyan csodás éveket adtál nekünk, amikért nem lehetünk elég hálásak - tudom, hogy te is legalább annyira boldog voltál velünk, mint mi veled. Nagyon szerettünk és mindig is szeretni fogunk, a szívünkben örökké fogsz élni és sosem feledünk el. Remélem odaát, ahol most vagy, van sok labdád és rudacskás nasid, amit annyira szerettél. Aztán azért a nagy játszadozások közepette néha nézz le a családodra, és vigyázz ránk!

Viszlát, te édes, drága jóbarát - hiányozni fogsz...

:)

Anya csütörtökön hazajön!!! :)

Események

Az utóbbi időben sajnos nem volt alkalmam bejegyzést írni, aminek leginkább a minket ért baj-áradat volt az oka. Annyira sok stressz ért minket az elmúlt két hétben, hogy egyszerűen képtelen voltam őket ilyen rövid idő alatt megemészteni, és be kell valljam, egy kicsit össze is roppantam a súlyuk alatt. Egy ideig derekasan tartottam magam, még a környezetemet és a családomat is megleptem a lelki erőmmel, de aztán sajnos megtelt a pohár, én pedig végre kiadhattam magamból azt a sok fájdalmat, ami az utóbbi időben ért. Nem csak édesanyámról van szó, bár az tagadhatatlan, hogy leginkább miatta voltam kibukva, csakhogy emellett más dolgok is történtek. Az apróbbakat inkább nem részletezném, mert nem olyan lényegesek, de sajnos van még valami, ami legalább annyira megvisel, mint az édesanyám esete. A kutyusomat, Fricikét ugyanis a közeljövőben el kell altatni... Az állapota sajnos már annyira leromlott, hogy semmilyen gyógyszer nem tudná enyhíteni a betegségeit, kínozni meg nem akarjuk azzal, hogy nem vagyunk képesek elengedni őt. Persze nem lesz könnyű, hiszen vele együtt nőttem fel, majdnem 12 évet élt le velünk, családtagnak tekintjük, de nem akarok önző lenni, úgyhogy ha jövő héten a doki is azt mondja, hogy menjen, akkor elengedjük. Biztos, hogy rengeteget fogok sírni miatta, hiszen az egyik legkedvesebb társam volt az életben, de a szívemben mindig meg fogom őt őrizni. Amíg pedig még velünk marad, addig igyekszünk még több szeretetet és kedvességet nyújtani neki, mint amilyenben eddig is része volt. Ezt az egészet persze még fel kell dolgoznom.

Édesanyámmal szerencsére minden rendben, a műtét jól sikerült, ő meg már úgy jön-megy a kórházban, mint a távirat. Ápolónő lévén már ossza is az utasításokat a többi betegnek, miközben elfelejti, hogy most ő maga is egy közülük :) Nem baj, ez már annak a jele, hogy sokkal jobban van és szépen gyógyulgat, úgyhogy igazán örülünk. Jövő héten talán már haza is engedik a kórházból, és újra itt lehet velünk. Szörnyen hiányzik, nagyon rossz, hogy naponta csak pár órát lehetek vele, de megértem, hogy most pihenésre van szüksége, és visszafogom magam. Na de majd ha már felépül úgy megropogtatom, hogy csak na! :) Szóval anyuval minden rendben!
Abban reménykedem, hogy lassacskán felszakadozik fölöttünk ez a sok szürke viharfelhő és újra kisüt a nap, mert bőven elég volt a szomorú dolgokból. Innentől kezdve csupa szép dolognak kell történnie velünk.

Nyugalom

A legutóbbi bejegyzésem eléggé borús hangulatúra sikeredett, azt kell mondjam. Nem baj, néha ilyennek is kell lenni, viszont szerencsére a rosszkedvem hamar elpárolgott, és teljes mértékig pozitívak vagyunk édesanyámat illetőleg. Fölösleges pánikolni, hiszen az ilyen hozzáállás még senkin sem segített, mi pedig inkább azon vagyunk, hogy kellemes, nyugodt légkört teremtsünk itthon, ezzel is megkönnyítve édesanyám helyzetét. Azt hiszem sokkal rosszabb lenne az, ha az arcunkra pillantva mindig azt látná, hogy mennyire féltjük őt, és mennyire aggódunk érte. Így, hogy minden maradt a régi kerékvágásban, talán neki is könnyebb. Teljes nyugalommal beszélünk a dologról, sőt, néha még viccelődünk is vele, és ez szemmel láthatóan jól esik édesanyámnak. Ő sosem volt olyan típus, aki szereti, ha eltemetik egy betegség miatt, szóval teljes mértékig pozitívak és bizakodóak vagyunk. Szeretném itt is megköszönni mindazoknak a kedves jókívánságait, akik írtak nekünk kommentet, nagyon jól esett látni, hogy ennyien gondoltatok ránk :) Aztán most már elég lesz ebből a komor hangulatból, hiszen egy műtét még nem a világvége, nem megyünk a Dunának miatta. Azt hiszem most már visszatérek a korábbi vidám, optimista, romantikus énemhez, hiszen nincs okom lepukkanni :)

További szép hétvégét kívánok mindenkinek, és még egyszer köszönöm!

...

Sokáig gondolkoztam, hogy megírjam-e mindazt, ami tegnap este történt velem. Maga a téma eléggé ismert, szóval semmi kínos nincs benne, vagy ilyesmi, csupán attól vált számomra dilemma-kérdéssé, hogy vajon egy blogon megjelenjen-e ennyire bensőséges dolog az életemről. Aztán végül arra a döntésre jutottam, hogy ez itt az én oldalam, ide öntöm ki a szívem, és amúgy is olyan típusú embernek tartom magam, aki ha kiírja magából a gondjait, akkor enyhül a szíve fájdalma is, szóval most is ezt fogom tenni.

Tegnap kiderült, hogy az édesanyám rákos. Egy szilva nagyságú rosszindulatú daganat van a mellében, és jövő hét szerdán sürgős műtétje lesz. Azt hiszem az első reakciókat senkinek sem kell bemutatnom - döbbent csönd. Csak hápogtunk, nem akartunk hinni a fülünknek. Anyumnak potyogtak a könnyei, én meg még sírni is elfelejtettem. Fogalmunk sincs mivel fog ez az egész járni, de az biztos, hogy nem lesz könnyű menet. Anyunak még sokáig kemoterápiára kell majd járnia, amitől ki fog hullani a haja, de egy a lényeg - gyógyuljon meg. Állítólag nagyon jó orvost kapott, úgyhogy ez már jó kezdet, bízunk a teljesen pozitív végkimenetelben. Most ennél többet nem igazán tudok írni, a bennem kavargó érzések amúgy is borzasztó kuszák, de egy valamiért nagyon hálás lennék. Nem tudom, hogy úgy igazán hányan olvassák a blogomat, nem is annyira lényeges, de most ha lehet, kérnék tőletek egy szívességet. Egy pár pillanat erejéig gondoljatok az édesanyámra, és küldjetek neki egy kis lelki támogatást, pozitív energiát, szeretetet, vagy aki vallásos, az mondjon érte egy imát, mert minden apró segítség jól jönne neki. Biztos vagyok benne, hogy meg fogja érezni a törődést, amit felé irányítunk, és segíteni fogja majd mindez a felépülését.
Köszönöm szépen előre is mindenkitől.

Véres Vasárnap

Azt hittem, hogy nyugis, békés éjszakám lesz. Hát, tévedtem. Viktornak sikerült kábé 15 perccel ezelőtt úgy elvágnia az ujját a nagykéssel, hogy kis híjján lenyeste azt. Az egész úgy kezdődött, hogy az én kis szerelmem szeretett volna inni egy kis citromos búzasört, ezért nekiállt citromot szeletelni. Csakhogy a nagykés pont előtte lett megélezve, a citromnak meg nagyon kemény volt a héja, így a kés megcsúszott rajta és keresztül vágta Viktor bal mutatóujját. Én mindebből csak az éktelen csörömpölésre, placcsanó és fröcsögő hangokra, illetve Viktor ordítozására lettem figyelmes, és mikor kiértem a konyhába láttam, hogy tiszta vér a padló, a drágám meg épp azon igyekezett, hogy ne spricceljen szanaszét a vére. Jó mélyen elvágta magát, vagy tíz percig tartott, mire el tudtuk állítani a vérzést és sikerült bekötöznünk. Mind a ketten rendesen megijedtünk, mert őszintén szólva egyikünk sem látott még ennyi vért egyszerre - tényleg rengeteg volt, jó sokáig tartott, mire fel tudtuk takarítani. Nem értem, Viktorral miért történnek folyton ilyesmik? Egyszer leégeti a körmöt az ujjáról, máskor belekönyököl a 450 fokos forrasztópákába, most meg kis híjján levágja az ujját. Komolyan, még nem volt olyan hét, hogy ne ápoltam volna rajta égési vagy egyéb sérüléseket! :D Hihetetlen ez a pasas... Azért persze imádom, csak nagyon rám tudja hozni a frászt, bár szerintem most ő is legalább úgy megijedt, mint én. Holnap reggel átkötözöm neki, aztán majd este is, ha hazaér. És mi volt az első gondolata a baleset után? Hogy nem fog tudni rendesen játszani a számítógépen! :D

Megjártuk a kórházat is

Sajnos a tegnapi este folyamán elkerülhetetlenné vált, hogy bemenjünk a kórházba. Viktornak is közel 40 fokos láza volt, borzasztó rosszul nézett ki és egész testében lángolt, úgyhogy azonnal mentünk is be. Szerencsére mivel édesanyám az egészségügyben dolgozik, ezért hamar talált nekünk orvost, aki megvizsgált minket. Én tegnap este egész jól voltam, Viktor miatt viszont kegyetlenül aggódtam. Páromnak bivaly erős szervezete van, szinte sosem betegszik meg, most viszont iszonyatosan lázas volt, a gyógyszerek nem segítettek, tehetetlenek voltunk. Szerencsére a kórházban a doktornő tudott adni egy erősebb gyógyszert, amitől egy kicsit lejjebb ment a láza, és aminek köszönhetően most sokkal jobban van ő is meg én is, de ettől függetlenül pokoli érzés volt, amit tegnap átéltünk. Még sosem láttam Viktort ilyen rossz állapotban, és azt hiszem még sosem aggódtam érte annyira, mint tegnap - soha többé nem akarom újra átélni ezt az érzést :(
Nagyon úgy néz ki, hogy hétfőn és kedden még egyikünk sem megy dolgozni, mert erősen fertőzőek vagyunk, ráadásul a lázunk még mindig elég magasra fel tud szökni, úgyhogy két napot még itthon pihenünk, aztán bízzunk benne, hogy utána már egészségesek leszünk. Bőszen kúrálgatjuk magunkat, sokat pihenünk, aminek remélhetőleg meg lesz az eredménye.

2011

Hát itt vagyunk; ismét eltelt egy év, s kezdődik egy újabb. Nem szeretnék nagyon nagy beszámolót írni a szilveszterről, mert sosem tartozott a kedvenc ünnepeim közé, de azért természetesen nagyon jól éreztem magam a párommal és a nővéréékkel. Jó érzés velük ünnepelni, mert hozzánk hasonlóan ők sem azok a bulizós típusok, így az év utolsó napját egy kellemes, több óra hosszás beszélgetéssel és nevetgéléssel zártuk. Nekem őszintén szólva nem is kellett több, minden tökéletes volt így. És hát mivel nem vagyok egy éjszakázós, ezért koccintás után 10 perccel már ágyban is voltam. Sosem esett jól, ha sokáig fent kell maradni, meg hát nincs is törvénybe foglalva, hogy márpedig szilveszter napján mindenkinek hajnalig dorbézolnia kell. Boldog új évet kívántam mindenkinek, jelképesen ittam egy korty pezsgőt, aztán mentem aludni :) Párom persze még fönt maradt a többiekkel, és beszélgettek meg iszogattak, de nem is baj. Ő mindig is éjjeli bagoly volt, én meg inkább reggeli madárka, mert korán kelős típus vagyok. Egy szó mint száz, kellemesen, családiasan telt a szilveszterünk, habár számomra ez a nap ugyanolyan volt, mint a többi. Nem érzem azt, hogy az új év hatására valami nagy változás fog végbemenni bennem, nekem ehhez sosem volt szükségem az új évre, így ahogy eddig sem, úgy most sem tettem fogadalmat. Annak a híve vagyok, hogy ha valami változást szeretnék beeszközölni az életemben, akkor ahhoz nincs szükségem fogadalomra, sem december 31-ére, mert az év bármely napján meg lehet tenni azt, amit igazán akarunk. Persze meglehet, hogy valakinek erőt ad az a tudat, hogy szilveszterkor fogadalmat tesz, de én ennek sosem láttam értelmét, mert aminek meg kell történnie, az úgy is meg fog. Szóval fogadalmam nincs, nem érzem különlegesnek az új év első napját sem, viszont élem ugyanúgy a napjaimat, ahogy eddig tettem; vidáman, boldogan, szerelmesen, tündéresen, szóval olyan Szilvisen :) És ez nekem jó így. Persze azért mindenkinek boldog új évet kívánok, hogy a szokásos jókívánság ne maradjon le :)

Élménybeszámoló

Hát bizony jó régen volt, mikor utoljára blogbejegyzést írtam, de az ünnepi előkészületek, a rokonlátogatások, a sütés-főzés elég sok időmet elvette. Most viszont a két ünnep között végre akad egy kis szusszanásnyi időm, hogy elmeséljem miként is teltek karácsonyos napjaim :)
Az előkészületek borzasztóan elfárasztottak. Édesanyámmal már két héttel karácsony előtt önkényes rabságot vállaltunk a konyhában, hogy minden finomság elkészüljön, aztán rám egy gigantikus mértékű ajándékcsomagoló procedúra várt. Nem tudom pontosan, hogy hány ajándékot csomagoltam be, de ha azt mondom, hogy a végén beterítették az egész ágyamat, akkor nagyjából el lehet képzelni ezt a mennyiséget. Ja, mert én nem igazán vagyok híve az ajándékzacskós megoldásnak - kétségtelenül nagyon praktikus és egyszerű megoldás, de én jobb szeretem a hagyományos verziót. Tehát megtörtént a csomagolás, aztán jöhetett az ünneplés. Most is párom szüleinél töltöttük a 24-e délutánját, mivel nálunk nem igazán ünneplik a karácsonyt. Édesanyám szenteste is dolgozott (az egészségügy ilyenkor sem áll le), a tesóm a haverjaival ünnepelt, apám meg utálja az egészet, ezért inkább olyan társasághoz csatlakoztunk, akik tudják értékelni ezt a szép ünnepet. Természetesen remekül éreztük magunkat, sok-sok szép ajándékot kaptunk mindenkitől, de a lényeg akkor is a hangulat volt. Rengeteget nevettünk, beszélgettünk, igazán kellemes volt minden. Aztán hazajöttünk, és megajándékoztuk egymást is a párommal. Ő tőlem egy Finlandia vodkát kapott, amire már nagyon régen várt, meg egy doboz LightScribe DVD-t, mert most ez a legújabb zsongása. Én már előlegbe megkaptam az ajándékom egyik felét, ami az új télikabátom volt, a másik fele pedig meglepetésként várt rám. Párom csak annyit mondott, hogy meg kell keresnem, és hogy a fa közelében van elrejtve. Elég hamar észrevettem, hogy két ágacskán gyönyörű, gyöngyökkel díszített fülbevalók lógtak - az ilyen típusúak a kedvenceim :) Nagyon örültem nekik, de leginkább ez a keresgélés, meg az ötlet, hogy a fára akasztotta őket tetszettek a legjobban :)
Aztán 26-án a párom teljes családját látogattuk, volt egy nagy össznépi banzáj, ahol szintén rengeteg csomaggal megpakolva érkeztünk haza, és ahol mi, ifjúság lejátszottunk néhány parti rabló römit. Nekem személy szerint ez volt a csúcspont aznap, mert imádok römizni, és sikerült kétszer is nyernem, pedig a párom azért sokkal ügyesebb ebben, mint én, szóval dupla sikerélmény :P Aztán a nagyszülőkhöz is ellátogattunk, akiktől arcpirítóan sok pénzt kaptunk, mondván vegyünk magunknak belőle azt, amit akarunk. Hát, vettünk is, mármint csak én, mert ki más :P Elmentünk a legközelebbi könyvesboltba, ahol megvettem a Percy Jackson-könyvsorozat következő részét, a Titán Átka-t, meg a Spiderwick Krónikák folytatását, ami három kötetből állt. Aztán megajándékoztam a páromat a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című könyvvel, amiben benne van mind az öt kötet, így végre három év után a magáénak tudhatja az egyik kedvenc agyroppantó történetét. Attól tartok nekem is el kell olvasnom, de állítólag olyan fárasztó, hogy kell hozzá egy agyi állapot. Hát, nem tudom, hogy az én tündérmesékre kiélezett természetem mikor lesz befogadóképes állapotban erre a könyvre, de majd igyekszem :)
Végül amit még érdemes megemlítenem, azok az újabb varrós szerzeményeim. Mivel karácsonyra Viktor nővérének készítettem egy delfines könyvjelzőt (imádja a delfineket), ezért a születésnapjára csinálok neki egy nagyobb delfines képet, amit fel tud majd akasztani a falára. Közben persze elkezdtem varrni a hintázó kislányt is, de most picit félreteszem és inkább az ajándékra koncentrálok. Ezen kívül pedig nagy boldogság ért, mikor a kreatív hobbiboltban újabb tündéres keresztszemesekre bukkantam. Állítólag az eladó direkt miattam rendelte őket, mert akárhányszor bementem hozzájuk, mindig tündéres dolgokat kerestem (nem is én lennék :P). Aztán most volt választék bőven, remélem idővel mindet meg tudom majd venni, de első körben azt a képet vettem meg, ami leginkább közel került a szívemhez. A címe "July's Amethyst Fairy". Mivel én magam is júliusi születésű vagyok, és imádom az ametisztlila színt, ezért nem is volt kétséges, hogy őt választom elsőnek - aztán utána majd szép sorjában beszerzem a többit is, már ha nem viszik el őket. Ha meg elviszik, akkor majd rendelek újakat, elméletileg azt is lehet. Párommal meg is beszéltük, hogy igen drága hobbijaim vannak, mert manapság a könyvek sem olcsók, a varrogatás meg még inkább. Fene azt az úri ízlésemet :D Sebaj, most egy időre el vagyok látva, úgyhogy kímélem a pénztárcámat - lesz mit olvasnom, lesz mit varrnom, és amúgy is elég kreatív emberke vagyok, majd elfoglalom magam mással is, ami kevésbé drága, például rajzolgatok, meg írom a mesémet. Ja, meg pihenek. Az fontos, el ne maradjon :D

Ünnep

Békés, Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek!

Esett a hó!

Végrevégrevégrevégre!!!! Leesett az első hó, és én majd kiugrok a bőrömből örömömben ^^ Már nagyon vártam! Persze az első hó mindig hamar elolvad, de még ha nem is olyan tartós, akkor is azt jelenti, hogy talán innentől kezdve számíthatunk a jó kis télies időre :) Egyébként én nem reggel vettem észre, hanem már hajnalban, és már akkor nekiálltam ujjongva örömködni (kis családom legnagyobb örömére). Felébredtem valamire, aztán mikor visszabújtam a párom mellé közölte, hogy történt valami az este folyamán, aminek másnap reggel nagyon fogok örülni. Persze nem tudtam addig várni, ezért villámgyorsan elcsörtettem az ablakig (miközben felborogattam a szobánk berendezésének 90%-át), félrehúztam a függönyt, és lám; rengeteg hav! :D Megfeledkezve arról, hogy hajlani 4 óra van elkezdtem örömtáncot járni, ujjongtam, visongtam, és nem győztem bámulni a gyönyörűséges tájat. Hogy én mennyire imádom a telet és a havat, azt nem tudom szavakba önteni. Ha rajtam múlott volna, akkor simán lemegyek mezítláb, zebrás pizsamában havat tapicskolni, de persze van nekem egy nálam jóval megfontoltabb szerelmem, aki visszatartott ezen szándékomtól. Sebaj, lesz még alkalmam bepótolni (nálunk már eléggé olvadozóban van), és akkor jöhetnek a végeláthatatlan hógolyó csaták, hóember építés, meg nagy séták a csodaszép időben :) Jaj, annyira szeretem a havat! Már most olyan volt, mintha csillámporral szórták volna be az egész környéket, csak úgy szikrázott és ragyogott minden! Ilyenkor úgy érzem magam, mintha egy ékszerdoboz lakója lennék :) És természetesen a karácsonyi hangulatom is felélénkült, bár én már a karácsony elmúltának másnapján a következőről ábrándozom ^^ Mostantól jöhet a forró kakaó, a forralt bor, a sült gesztenye meg a fahéjas kürtöskalács :P

Juppijééé!!!

Jelentem; nem fogok megvakulni!!!! :)))

Mármint egyelőre.

Ma voltam nagy kivizsgáláson, ami tulajdonképpen egész nap tartott. A délelőtt folyamán nem lehetett rajtam se smink, se szemüveg, így egész végig vakoskodva szenvedtem, délután pedig jött a térlátás vizsgálat. Az eredményeim átlagon felüliek lettek, a doki el volt ájulva a térlátásomtól, majd közölte, hogy én az emberek azon nagyon kevés százalékába tartozom, akiknél teljesen normális a magas szemnyomás. Végül kijelentette, hogy ilyen remek térlátással semmiképpen nem beszélhetünk az esetemben zöldhályogról, úgyhogy öröm és boldogság ^^ Viszont a gyanú sajnos megmarad, mivel nagyon ritka, hogy valaki ekkora nyomással a szemében vígan éldegéljen, ezért három havonta kell kontrolra járnom, illetve két év múlva lesz egy újabb nagy vizsgálatom. Közben még az is kiderült, hogy a mostani szemüvegem erősen rontja a látásomat, mivel ma már jobbak voltak az értékeim azáltal, hogy nem volt rajtam. Emiatt azért elég pipa vagyok, mert lényegében a szemüvegem, aminek segítenie kéne jobban látni csak árt nekem. No mindegy, a lényeg az, hogy egyelőre nincs nagy baj, sőt, teljesen rendben vagyok, csak folyamatosan járnom kell megfigyelésre. Ennyi azt hiszem bőven belefér a látásom érdekében. Jaj, ez most nagyon jól esett a lelkemnek... :)

Nyugodtabban

Eltelt egy kis idő azóta, hogy megtudtam a betegségemet, és most már azt hiszem egy kicsit higgadtabb is vagyok. Először azt hiszem természetes, ha az ember kétségbeesik, sír, és retteg, de szerencsére mindez már kezd csillapodni nálam. Igaz, néha még mindig elerednek a könnyeim, de a félelmem már közel sem ölt akkora mértéket, mint az elején. Ma hazaküldtek a munkahelyemről, hogy el tudjam intézni a bejelentkezést a részletes kivizsgálásomra, amire végül is csütörtökön kerül sor. Ha minden igaz, akkor öten fognak vizsgálni, és bízom benne, hogy viszonylag jó híreket fogok kapni. No, csak hogy kedves olvasóim is bepillantást kapjanak a problémámba, vázolom a helyzetemet. Zöldhályogot azoknál lehet megállapítani, akiknek a szemnyomása 18-as érték fölötti. Ezt a szemünkben termelődő csarnokvíz túltengése idézi elő, ami nem tud elfojni, ezáltal nyomja a látóidegeket, melyek a nyomás hatására szép lassan elsorvadnak. Szerencsére a folyamat megállítható, ha időben felfedezik. Az én esetemben a jobb szememen 20-as értéket mértek, a balnál pedig közel 24-et. Az orvosom szerint ez eléggé aggasztó tünet, úgyhogy csütörtökön kiderítik, hogy miként állnak nálam a dolgok. Akárhogy is, valamilyen kezelést mindenképpen kapni fogok - bízom benne, hogy csak szemcseppet, mert a műtéthez valahogy nem fűlik a fogam, ámbár a bal szemem eléggé műtét-gyanús. Annak viszont kifejezetten örülök, hogy felfedezték, mert ez egy olyan sunyi betegség, ami évekig nem produkál tünetet, aztán az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy megvakult. Szóval engem még időben elkaptak, és valamilyen módon biztosan meg fognak tudni gyógyítani. Most viszont elég volt már ebből a sok panaszkodásból, jöjjön egy kis jó élmény is, mert azért történtek remek dolgok is a hétvégén. Például voltunk vacsorázni a Trófea étteremben, ahol megünnepeltük a névnapomat is, és fantasztikusan éreztem magam :) Most voltunk ott először a párommal, de a nővére és a férje, meg unokatesója már ismerték a helyet, így ők navigáltak minket. Hát valami szuper hely ez a Trófea, mindenkinek csak ajánlani tudom. Hasonló stílusú, mint az általunk sokat látogatott Wasabi; itt is befizet az ember ötezer forintot, és annyit eszik, amennyit nem szégyell. Italok közül a sör, a bor, a pezsgő és az üdítők szintén benne vannak az árban, csak a különlegesebb dolgokért kell külön fizetni, úgyhogy igazán megéri. Az ételek fantasztikusan finomak, nem is tudom mi ízlett a legjobban. A burgundi mártásos szarvas pompás volt, a burgonyakrémleves abszolút vitte a prímet nálam aznap este, de a tatárbifsztek és a grillezett sajt is csodás volt. Talán egyedül az édességek voltak, amik kevésbé ízlettek, de összességében isteni finoman főznek ott a Trófeában, úgyhogy biztosan vissza fogunk még menni. Addig is kihasználom, hogy a párom egy kicsit jobban aggódik értem, mint amúgy, és még jobban rátapadok. Most nem szólhat egy szót sem, hiszen én egy szegény, gyámoltalan, beteg ember vagyok, akinek sok-sok gyöngédségre van szüksége :P (na nem mintha amúgy nem, de most olyan jópofa őt ezzel zsarolni) A válasz természetesen párocskám részéről továbbra is csak egy bajusz alatt eldörmögött törpös morgás :P Jajj, de szeretem ezt a galád pasast... :)

Lesújtó hírek

Ma voltunk szemvizsgálaton a párommal. Régóta terveztük, hogy új szemüveget csináltatunk magunknak, mivel a régiekkel egyikünk sem látott túl jól. Én általános iskolás korom óta viselek szemüveget, ami napközben szinte folyamatosan rajtam van (itthon és fényképeknél sosem veszem fel, mert pihentetem, a fényképeknél pedig a lencse mindig becsillan). A mostani szemüvegem kb. 5 éves, de lehet, hogy több is, már nem emlékszem rá, szóval épp itt volt az ideje egy újabb szemvizsgálatnak és szemüvegrendelésnek. Ám sajnos a vizsgálat sokkoló eredményt tárt fel előlem. Kiderült ugyanis, hogy kezdődő zöldhályog van mind két szememen, és hogy ha nem kezelnek időben, hamarosan megvakulok... Most eléggé pocsékul érzem magam, habár az orvosom szerint még időben vagyok, és gyógyszerekkel meg lehet állítani a szemem romlásának folyamatát. Ettől függetlenül rettenetesen félek, mivel nagyon ritka, hogy ilyen fiatal korban zöldhályogja legyen valakinek (általában 40 év fölött szokott jelentkezni), emiatt a következő vizsgálatomnál vagy 5 orvos lesz jelen, akik figyelemmel kísérik az eseményeket. Mit is írhatnék erről az egészről? Rettenetesen félek. És őszintén szólva egy kicsit fáradtnak is érzem magam. Jelenleg 22 éves vagyok, de ezalatt az idő alatt szinte annyit jártam orvosokhoz, mint az idős emberek, akiknek már minden bajuk van. A fél életemet szanatóriumok és kórházak falai között töltöttem, gyógyszerek tucatjait kellett beszednem naponta, és most már kezd egy kicsit elegem lenni az egészből. Ennyi idősen nem a nyolcezredik nyavajámmal kellene orvosokhoz járnom, hanem élveznem az életet, mint minden más ember. Igazságtalannak érzem a helyzetemet. Persze igyekszem nem kétségbeesni, és természetesen azonnal kezeltetem magam, de ettől függetlenül nagyon unom már, hogy nem élhetek olyan életet, mint mások. Mindegy, nem akarok dühöngeni, sem sajnáltatni magamat, ez még sosem vezetett eredményre senkinél. Jó pár betegségből kigyógyultam már, ez sem fog kifogni rajtam. Van nekem családom, aki támogat, egy csodálatos szerelmem, aki mint mindig, most is fogja a kezem és kitart mellettem, és vannak nagyon kedves barátaim is, akikre szintén számíthatok. Ennyi támogatással a hátam mögött hogy a fenébe engedhetném meg magamnak, hogy megvakuljak? Szó sem lehet róla. Győzni fogok, mert harcos típus vagyok, és nem adom fel olyan könnyen. De azt azért meg kell hagyni, hogy a Sorsnak pocsék a humorérzéke; miért pont a névnapomon kellett ennek kiderülnie? :D

Események

Hosszas kihagyás után ismét itt vagyok. Nem nagyon volt időm és erőm bejegyzéseket írni, mert olyannyira fáradt voltam, hogy sokszor csak beájultam az ágyamba és már aludtam is. Viszont úgy érzem, hogy napról napra jobban bírom ezt a tempót, hiszen azért kell egy kis idő, mire az ember beleszokik ebbe az új életritmusba. A napjaim általában egész kellemesen telnek; dolgozgatom kitartóan, de persze még nagyon az elején vagyok, és sokat kell még tapasztalnom. Szerencsére igazán kedves és segítőkész kollégák vesznek körül, akikhez bármikor bátran fordulhatok, illetve a gyerekekkel is egyre jobb a kapcsolatom, szóval összességében egész jól érzem magam :) Már meg is kaptam az első fizetésemet, ami ugyan nem teljes, mivel az augusztusi két hét munkáért kaptam, de akkoris, az az én pénzem, megdolgoztam érte, és hamarosan úgy is jön a teljes havi fizetés. Szerencsére a párom és a családom is egyet értett velem abban, hogy az elsőt nyugodtan költsem arra, amire szeretném, úgyhogy amint átutalják a számlámra, neki is állok bevásárolni. Első sorban egy új szemüveget kell vennem magamnak, mert a mostani már több, mint öt éves, és borzasztó állapotban van. A lencséje tiszta karc, és már jópárszor ki is esett, a keret pedig több helyen forrasztva van. Ezután egy télikabátot szeretnék venni, mert az előzőt sajnos megcsócsálták a molylepkék (földig érő fekete szövetkabát volt), és abban már nem mehetek ki az utcára. Nagyon remélem, hogy fogok találni valami hozzá hasonlót, mert nagyon imádtam, és nem szeretnék másmilyen kabátot magamnak. Aztán talán még egy téli cipőt is vennem kell, illetve néhány meleg holmit is, a maradékot pedig még nem tudom mire fogom költeni. Nem áll szándékomban elherdálni az összes pénzemet csak azért, mert megtehetem, úgyhogy csak azt fogom megvenni, amire szükségem van, fölösleges költekezésekbe nem kezdek bele. Persze vannak olyan dolgok, amiknek nem tudok ellenálni, ezek pedig a könyvek :)

Eddig mindig a szüleim, illetve a párom vettek nekem könyveket, most viszont már én fogok tudni vásárolni magamnak. Erről jut eszembe, pont az elmúlt napokban kaptam néhány nagyon jó kis könyvet a páromtól. Az egyik a Tintaszív, amit először filmen láttam, és mivel nagyon tetszett a története, ezért megkaptam könyvben is, aztán a legutóbbi szerzeményeim a Milla és Sugar sorozat eddig megjelent négy kötete. Mivel szokásomhoz híven szinte falom a könyveket, ezért a négyből már kettőt ki is olvastam egy nap, de nem aggódom, ugyanis október végén jön majd a legkedvesebb mesém, a Fairy Oak negyedik része. Végtelenül boldog vagyok, hogy mégis csak lesz folytatása ennek az imádnivaló történetnek, mert én eddig úgy tudtam, hogy a trilógia lezártával véget érnek Fairy Oak lakosainak kalandjai. Ám szerencsére az írónő a nagy sikerre való tekintettel úgy döntött, hogy további három könyvet ír még az eddigi trilógiához, így a történet összesen hat részes lesz. Egyébként mind a Fairy Oak-ot, mind a Milla és Sugar sorozatot édesanyám egyik kolléganője által ismertem meg (akinek továbbra is áldom a nevét), ugyanis édesanyám elmesélte neki, hogy mennyire szeretem a meséket, főleg a tündéreseket, és odaadta kölcsönbe a fent említett könyveket. Egyből beleszerettem ezekbe a csodásan illusztrált, bűbájos mesékbe, és azóta a kedvenceimként tartom őket számon. Aki hozzám hasonlóan nagyra nőtt gyereknek tartja magát, annak bátran ajánlom őket, mert tényleg igazán tüneményesek! :) Szóval az elkövetkező időkben vadászni fogom a fenti könyvek folytatásait, illetve szeretném még beszerezni Michael Ende-től a Momo-t, amit már sokan ajánlottak nekem. Most azt hiszem ennyi volt a beszámoló, és remélem, hogy legközelebb nem egy hónap múlva lesz időm és erőm klaviatúrát ragadni. Addig is mindenkinek csodaszép, tündérmesés napokat kívánok! :)

Évforduló

Hát elérkezett ez a nap is; öt évesek lettünk a párommal :) Nagyon boldog vagyok, mert azon emberek közé tartozom, akik az igaz szerelmükkel oszthatják meg az életüket, ez pedig egy igazi kincs, ajándék, amit becsülni kell. Ennyi idő után is fülig szerelmes vagyok a páromba, sőt, ha lehetséges akkor az érzéseim iránta napról napra nőnek, és kicsit sem tompulnak. Ugyanúgy ki akar ugrani a szívem a helyéről, ugyanúgy vetődök a nyakába, és ugyanúgy oda vagyok érte, mint a kapcsolatunk elején. A párom csodálatos ember. Nem tudom kellően kifejezni mennyire tisztelem és becsülöm őt, mennyire imádom a személyiségét, és azt hiszem az iránta táplált szerelmem erejét sem tudom úgy kifejezni, mint ahogy átélem. Talán nem is lehet, mert nincsenek rá megfelelő szavak, de nem bánom. Szerintem vannak olyan dolgok, amiket jobb meg sem fogalmazni, mert azáltal elveszítik az értéküket, az igazi jelentésüket. Akárhogy is, abban biztos vagyok, hogy Ő pontosan tudja mennyire sokat jelent nekem, más pedig nem is számít. Írhatnék még rengeteg mindenről, de megfogadom a saját tanácsomat, és inkább nem szaporítom tovább a szót olyasvalamire, amit csak érezve tudhat meg igazán az ember. Helyettem beszéljenek a képek, ezek lennénk mi :)

Születésnap sushival

Hosszas kihagyás után ismét itt vagyok!

Április óta nem írtam új bejegyzést- ez részben azért történt, mert elhagyott az ihlet, másrészt nem volt kedvem nekiülni és írni a mindennapjaimról, pedig az írás mindig is különleges szerepet játszott az életemben. Én úgy vagyok az írással, hogy csak akkor teszem, amikor van mondanivalóm, és késztetést érzek rá, amúgy meg inkább nem erőltetem a dolgot. Persze írhatnék én a semmiről is jó hosszan, grafomán lévén ez nem lenne nehéz, de nem szeretném, hogy a mennyiség a minőség rovására menjen. Most viszont jóleső érzés ismét klaviatúrát ragadni és beszámolni néhány közelmúlt béli eseményemről. Talán a legaktuálisabb az, hogy nemrég betöltöttem a 22. életévemet, és ezen okból kifolyólag egy nagyon kellemes születésnapi összejövetelben volt részem. Igazából egy családias, beszélgetős jellegű ünneplés volt minden felhajtás nélkül, ami őszintén szólva sokkal élvezetesebb volt számomra, mintha nagy bulit szerveztek volna nekem. Jó érzés volt picit leülni a családdal beszélgetni, közösen eszegetni, iszogatni, élvezni a szeretteim társaságát. Ám akárhogy is nézem, a legnagyobb izgalmat nem maga az ünneplés és az ajándékok váltották ki belőlem (habár ezeknek is nagyon örültem), hanem az, hogy a párom családja végre megkóstolhatta a saját készítésű sushimat.

Tudni kell rólam, hogy élek-halok a japán gasztronómiáért, és ha tehetném folyton japán ételeket ennék, de természetesen tisztában vagyok azzal is, hogy az ízlésemmel egy igen szűk rétegbe tartozom. Teljesen érthető is, hiszen a magyar ember számára a japán ízvilág nagyon szokatlan. Sokan kíváncsiak rá, mondván a kínait szeretik, de egészen elképesztő, hogy a két nemzet konyhája között mekkora különbségek vannak. A kínai ételek egész jól be tudnak férkőzni a magyaros ízlésvilágba, na de a japán... hát, az bizony sokaknak túl extravagáns. Ennek tudatában úgy vittem a sushikat az összejövetelre, hogy felkészítettem magam a kudarcra, és úgy voltam vele, hogy amíg a többiek pizzázgatnak, addig én eleszegetem a sushimat, és semmiképpen nem veszem a lelkemre, ha nem ízlik nekik, vagy meg sem akarják majd kóstolni, hiszen a párom családja teljes mértékig a magyaros ízeket preferálják jobban.

Persze azért igyekeztem a kedvükben járni, és olyan sushikat készítettem, amikről úgy gondoltam, talán megkóstolják. Ez alkalommal egyébként csak maki tekercseket készítettem, ami nem, nem a majomra utal, hanem azt a fajta sushit jelöli, amit szárított algalapba tekernek. Végül három féle maki tekercset készítettem, az első a nyers lazacos volt, ami ugyan nem túlzottan magyar-barát, de nálam ez az alap, úgyhogy nem hagyhattam ki. A másik panírozott rákos maki volt, a harmadik pedig teriyaki csirkés-újhagymás. A lazacoson nincs mit mesélni, mert azt volt a legkönnyebb elkészíteni, viszont a másik kettő már érdekesebb volt. Tudni kell, hogy ha valamihez rákot használok, akkor sosem elégedem meg a fagyasztott verzióval, mindig frisset használok. Ez persze együtt jár azzal, hogy a rákot meg kell pucolni - na, ez volt az a pont, ahol szegény édesanyám hanyatt homlok menekült a konyhából. Ő alapból nem szereti a halakat, sem a tengeri mütyüröket, de azt hiszem a garnéla pucolása már nála is kiverte a biztosítékot. A rákok fejét szerencsére már eleve levágják, így azzal nem kell bajlódnom, de a pucolás bizony elmaradhatatlan. Először be kell áztatni a kis jószágokat vízbe, hogy a páncéljuk könnyen leváljon róluk, majd egy pár perc elteltével szép fokozatosan le kell hámozni róluk a vékony kis réteget. Igazából magát a folyamatot ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a főtt tojás héját szedegetjük, úgyhogy nem igényel komoly tudást, csak hát ugye nem mindenki bírja gyomorral. Édesanyám borzadva nézte, ahogy szedegetem a páncélt, amin természetesen a lábacskák is rajta voltak, és körülbelül háromszor kapott heveny hányingert közben. Én a magam részéről semmi undorítót nem találok ebben, sőt, kifejezetten kellemes érzésnek tartom. A párom egyszer még meg is jegyezte, hogy micsoda kis kannibál vagyok, amiért a saját "fajtámat" készülök megenni, mert hogy horoszkópilag Rák jegyű vagyok. Nos, minden tiszteletem a kedves rokonság felé, de én akkor is fel fogom falni az összes rákot, ami csak az utamba kerül, mert imádom :P Visszatérve a sushi készítéshez, a pucolás után megpróbáltam a rákok hasát beirdalni, ugyanis sütés közben összegömbölyödnek, úgy pedig nem lehet őket beletekerni a sushiba. Természetesen most sem sikerült mindegyik egyenesre, de volt jópár, amit fel tudtam használni a sushihoz (a többit a kedves párom készséggel elfogyasztotta). Maga a panír egyébként egy egyszerű tempura lisztből készített sűrű, palacsinta-jellegű tészta, amibe az enyhén sózott rákokat mártom, majd kisütöm. Magában is eszméletlenül finom, sushiba tekerve pedig még fenségesebb. A teriyaki csirkés sushi igazából nem volt nehéz, nem ezért írok róla külön. Hanem az íze. Nos, nekem előzőleg is volt már teriyaki szószom, de az annyira nem volt nagy vaszisz, leginkább a zöldséges pirított tésztámhoz használtam. Viszont a mostani, amit édesanyám vett nekem, hát az valami leírhatatlanul finom volt. Bepácoltam a csirkefalatkákat ebbe a szószba, és mikor megsütöttem és megkóstoltam, azt hittem ott helyben felfalom az összeset. Annyira finom lett ezzel az új fajta teriyaki szósszal, hogy nem is találok rá szavakat. Fűszeres, pikáns, robbanó, egyszerűen nem lehet nem szeretni. Aki még nem próbálta ki a teriyaki csirkét, ruházzon be egy ilyen szószba, mert nagyon megéri! A tekercselése mondjuk egy picit macerás volt, mert a csirke sok, pici darabban került az újhagyma mellé a rizsre, és így nagyon oda kellett figyelnem, hogy a husi ne potyogjon ki, miközben feltekerem. Picit belenyomtam a rizsbe őket, így könnyebb dolgom volt, és végül a harmadik maki tekercsem is elkészült. Végül a szép kis tálaló szettemben elhelyeztük a sushikat, és az ünnepléskor már alig vártam, hogy rávethessem magam a főztömre.

Ám "sajnos" végül hoppon maradtam, ugyanis legnagyobb döbbenetemre a párom családja majdhogynem mind egy szemig megették a sushikat! Nem gondoltam volna, hogy ekkora sikerük lesz, és hogy összesen négy tekercset fogok tudni enni abból a rengetegből, amit elkészítettem, de nagyon örültem, hogy mind elfogyott, és hogy mindenki talált magának neki tetszőt. Még párom édesapja is megkóstolta mindegyiket, pedig ő eléggé tart az ázsiai ételektől, ugyanis szerinte azok kutya és macskahúsból készülnek, meg csótányból és szöcskéből. Végtelenül boldog voltam, hogy végül minden elfogyott a tányérokról, és még véletlenül sem udvariasságból, ugyanis a párom családja eléggé szabadszájú, és megmondják, ha valami nem tetszik nekik. Volt is, akinek a nyers lazac nem jött be, vagy éppenséggel a rák, de a lényeg az volt, hogy mindenki talált magának kedvére valót :) Egyébként le akartam fényképezni a művemiet, de mire eszembe jutott a dolog, addigra elfogyasztottuk az összes sushit. Végül aztán én is pizzát ettem, legközelebb pedig meg fogom tanítani párom nővérének a sushi készítését, mert szeretné ő is kipróbálni otthon. Ezen kívül persze volt még aznap ajándékozás, nagy beszélgetések, közös programok tervezgetése, de számomra a sushik nagyszerű fogadtatása volt a nap csúcspontja. Igazán jól éreztem magam, nagyon szép születésnap volt, és remélem, hogy a rokonság ezek után más japán ételeket is szívesen ki fog próbálni - természetesen az én tolmácsolásomban :)

Végezetül még annyit, hogy két nagyon kedves embertől, Barbi barátnőmtől és Sayitame-től kaptam egy blog díjat, amit ez úton is szeretnék nekik megköszönni, de kérem nézzék el nekem, hogy nem küldözgetem tovább. Tudom, hogy ez manapság nagyon népszerű dolog a blogolók körében, de én ilyesmikkel nem nagyon szoktam foglalkozni, viszont nagyon jól esett, hogy gondoltak rám, és ezt ebben a bejegyzésemben szerettem volna kifejezni. Remélem nem haragudnak meg, amiért nem veszek részt ebben a díj-adogatósdiban, de attól még tényleg nagyon szépen köszönöm a kedvességüket :)
No, azt hiszem mostanra ennyi lesz, aztán a közeljövőben megpróbálom aktivizálni magam blogolás terén, már ha nem kerül el az ihlet. Addig is mindenkinek szép napokat kívánok!

Cserbenhagyásos gázolás

Mindig is föl voltam háborodva azon, ha valaki elgázol egy embert, aztán otthagyja az illetőt. Szerintem ez gerinctelen dolog, hiszen ha már megtörtént a baj, akkor legyen bennünk annyi emberség, hogy segítsünk az áldozatnak. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én fogok ilyen helyzetbe kerülni, de sajnos megtörtént. Péntek délelőtt elütöttek, én pedig sajnálatos módon megtapasztaltam milyen az, ha egy baleset után otthagyják az embert minden segítség nélkül. Az eset ráadásul akkor történt, mikor éppen igyekeztem átmenni a zebrán, ahol zöld volt a lámpa. Az autósoknak is zöld volt, de mivel gyalogosnak elsőbbséget kell adni, ezért úgy gondoltam nem kell aggódnom. Elég régóta járok azon a környéken, és a kocsival közlekedők mindig át is engedtek. Csakhogy ez az illető úgy gondolta, hogy még gyorsan át tud slisszolni előttem - hát rosszul gondolta. Szerencsére nem volt túl nagy a lendülete, így csak a lábaimat lökte ki alólam, de a fejem rendeset koppant az aszfalton. Ezek után az autós egy határozott mozdulattal kikerült és ment dolgára, mintha mi sem történt volna. Szerencsére két idősebb úr azonnal a segítségemre sietett, az egyik még jól el is kezdte szidni a gázolómat. Eleinte nem is éreztem semmit azon kívül, hogy fájt a könyököm, de aztán hamarosan összefolyt előttem a világ, szédültem, hányingerem volt, a fejem pedig fájt, ahol beütöttem. Még bementem az épületbe, ahová tartottam, de ott azonnal el kellett rohannom hányni. Utána muszáj volt megkérdeznem az ottaniakat, hogy ilyenkor mit csináljak, mert fogalmam sem volt róla, és miután elmeséltem nekik a történteket meg a tüneteimet, azonnal hazaküldtek agyrázkódás gyanújával. Ki is derült, hogy tényleg agyrázkódásom volt, de szerencsére csak enyhe, így mikor hazaértem szinte azonnal befeküdtem az ágyamba és az egész napot pihenve töltöttem. Szerencsére egy kisebb puklival a fejemen, meg egy kis zúzódással megúsztam a dolgot, és mára már jobban érzem magam, de eléggé félelmetes belegondolni abba, hogy rosszabbul is járhattam volna. Persze mindenki azt kérdezgette tőlem, hogy megnéztem-e a rendszámát, mert akkor feljelenthetem. Csakhogy amikor az embert elütik, akkor nem arra figyel, hogy megjegyezze a rendszámot, és a körülöttem állók is inkább velem voltak elfoglalva. Szóval a "kedves" gázolóm büntetlenül megúszta a tettét, de az biztos, hogy ezek után fokozottabban fogok figyelni, akárhol közlekedjek is. Sokkal óvatosabbnak kell lennem, mert nem mindenki tartja be a közlekedési szabályokat, és szeretnék ezúton is mindenkit fokozott odafigyelésre inteni! Sajnos sokaknak tényleg nem számít a zebra sem, mennek, mint az őrült és nem törődnek másokkal. Mindenki legyen nagyon óvatos és vigyázzon magára!