Egy gondolat

"Ti, emberek, egy ideje már nem vagytok olyan színesek, mint régen! Valamikor többet, szebben ábrándoztatok! Röpült, szárnyalt, táncolt, varázsolt a lelketek! Ám mostanában mintha kopna az emberi képzelet!"

(Vavyan Fable - Tündértánc)

Cserbenhagyásos gázolás

Mindig is föl voltam háborodva azon, ha valaki elgázol egy embert, aztán otthagyja az illetőt. Szerintem ez gerinctelen dolog, hiszen ha már megtörtént a baj, akkor legyen bennünk annyi emberség, hogy segítsünk az áldozatnak. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én fogok ilyen helyzetbe kerülni, de sajnos megtörtént. Péntek délelőtt elütöttek, én pedig sajnálatos módon megtapasztaltam milyen az, ha egy baleset után otthagyják az embert minden segítség nélkül. Az eset ráadásul akkor történt, mikor éppen igyekeztem átmenni a zebrán, ahol zöld volt a lámpa. Az autósoknak is zöld volt, de mivel gyalogosnak elsőbbséget kell adni, ezért úgy gondoltam nem kell aggódnom. Elég régóta járok azon a környéken, és a kocsival közlekedők mindig át is engedtek. Csakhogy ez az illető úgy gondolta, hogy még gyorsan át tud slisszolni előttem - hát rosszul gondolta. Szerencsére nem volt túl nagy a lendülete, így csak a lábaimat lökte ki alólam, de a fejem rendeset koppant az aszfalton. Ezek után az autós egy határozott mozdulattal kikerült és ment dolgára, mintha mi sem történt volna. Szerencsére két idősebb úr azonnal a segítségemre sietett, az egyik még jól el is kezdte szidni a gázolómat. Eleinte nem is éreztem semmit azon kívül, hogy fájt a könyököm, de aztán hamarosan összefolyt előttem a világ, szédültem, hányingerem volt, a fejem pedig fájt, ahol beütöttem. Még bementem az épületbe, ahová tartottam, de ott azonnal el kellett rohannom hányni. Utána muszáj volt megkérdeznem az ottaniakat, hogy ilyenkor mit csináljak, mert fogalmam sem volt róla, és miután elmeséltem nekik a történteket meg a tüneteimet, azonnal hazaküldtek agyrázkódás gyanújával. Ki is derült, hogy tényleg agyrázkódásom volt, de szerencsére csak enyhe, így mikor hazaértem szinte azonnal befeküdtem az ágyamba és az egész napot pihenve töltöttem. Szerencsére egy kisebb puklival a fejemen, meg egy kis zúzódással megúsztam a dolgot, és mára már jobban érzem magam, de eléggé félelmetes belegondolni abba, hogy rosszabbul is járhattam volna. Persze mindenki azt kérdezgette tőlem, hogy megnéztem-e a rendszámát, mert akkor feljelenthetem. Csakhogy amikor az embert elütik, akkor nem arra figyel, hogy megjegyezze a rendszámot, és a körülöttem állók is inkább velem voltak elfoglalva. Szóval a "kedves" gázolóm büntetlenül megúszta a tettét, de az biztos, hogy ezek után fokozottabban fogok figyelni, akárhol közlekedjek is. Sokkal óvatosabbnak kell lennem, mert nem mindenki tartja be a közlekedési szabályokat, és szeretnék ezúton is mindenkit fokozott odafigyelésre inteni! Sajnos sokaknak tényleg nem számít a zebra sem, mennek, mint az őrült és nem törődnek másokkal. Mindenki legyen nagyon óvatos és vigyázzon magára!

Eddigi alkotásaim

Egy kedves barátnőm, Barbi külön kérésére íródik most ez a bejegyzés, aki megkért, hogy rakjak fel az eddigi kreatív munkáimból néhányat. Most főleg a gobelinjeimről, a keresztszemeseimről és a babáimról rakok fel képeket, de a közeljövőben szeretnék néhány rajzot is feltenni. Előre kell bocsátanom, hogy semmi tehetségem nincs a fotózáshoz, így szíves elnézését kérem azon barátaimnak, akik ehhez értenek, és bántja a szemüket a a kontárkodásom. A képe telefonnal készültek, és igyekeztem a tőlem telhető legjobbat nyújtani.

Elsőnek itt van Panni baba, aki azon rongybabák alapján készült, amiket a nagyobb vásárokon látni lehetett. Én megpróbáltam a saját verziómat elkészíteni az otthon lévő anyagaimból.

A második képen egyébként a párom Biohazardos pólója előtt pózol a kisasszony, ezt az ő kérésére tettem fel :)

Másodiknak itt van Hótündér, aki egy fakanál-baba.

A szárnyait és a koronáját igazi kihívás volt összebarkácsolni. A szárnyakat sima drótból formáztam meg, amit orvosi gézzel töltöttem ki, a ruha és a korona pedig kiselejtezett függönyanyagból készült.

A harmadik egy régebbi gobelinem, ami egy gésát ábrázol egy kertben. Nagyon szeretem ezt a képet, a szobám falára van fellógatva. Mindig is akartam ilyet, mert a keleti, azon belül is a japán kultúra nagyon közel áll a szívemhez.

A negyedik egy elefántos gobelin könyvjelző, amit a páromnak készítettem karácsonyra.

Már rég óta szeretett volna valami normális könyvjelzőt, ami nem csak egy papírzsebkendő, és erre a kis kék elefántra esett a választása. Szerintem nagyon aranyos és bohókás, remekül illik hozzá :)

Az ötödik pedig egy lila virágos keresztszemes könyvjelző, ami a sajátom.

Én is a fent említett okok miatt szerettem volna valami épkézláb könyvjelzőt, és amikor megláttam ezt a mintát, nem tudtam neki ellenállni. Nagyon szeretem a lila színt és a virágokat, úgy érzem részemről is jó választás volt ez a kis apróság. A két könyvjelző hátulját viszont eléggé megszenvedtem, ugyanis a rávasalhatós hát-részt sikeresen elégettük anyuval (először próbálkoztunk vele), így maradt a varrós verzió. Először természetesen rosszul csináltam, mert elfelejtettem felvarrni a szélét, így az anyag folyamatosan felfeslett, úgyhogy leszedtem és kezdhettem elölről, de másodjára már minden jól ment szerencsére.

A legközelebbi projectem egy kék-ezüst keresztszemes tündérke lesz (igen, még mindig tündér mánia van), amit szintén szeretnék bekereteztetni és feltenni a falamra. Utána párom nővérének készül egy delfines könyvjelző, de hogy ezek után mibe fogok bele azt még nem tudom. Mondjuk könyvjelző varrásban már elég jó vagyok, úgyhogy ha valaki szeretne, annak örömmel készítek, csak szóljon :) És ahogy ígértem, később felteszem majd néhány jobban sikerült rajzomat is. Puszi mindenkinek!

Kellemes élmények

Mostanában nagyon jó hangulatban vagyok annak ellenére, hogy nem csupa vidámság az életem. Történtek velem az utóbbi napokban rossz dolgok, de nem szeretnék ezeken többet agyalni, mint amennyi szükséges. Inkább koncentrálok olyasmikre, amik boldogsággal töltenek el, és ezeknek köszönhetően hamar el is felejtem a bánatomat. Az egyik ilyen élményem egy bájos anime megnézése volt.

A mese címe Sugar, a kis hótündér, és úgy érzem, mintha az alkotók egyenesen nekem készítették volna, annyira illik hozzám. Igazi tündérmese, melyben olyan örök értékek kapnak szerepet, mint a barátság, a segítőkészség, a törődés és a szeretet. A történet egy Saga nevű kislányról szól, aki összebarátkozik Sugarral, a csetlő-botló kis időjárás-tündérrel. Saga nagyon pontos és precíz életet él, míg Sugar folyton bajt és galibát okoz. Saga csak arra vágyik, hogy a pontos napirendjét mindig betarthassa, míg Sugar nagy álma az, hogy igazi hótündérré válhasson. Kettejük furcsa barátságáról és közös barátaik hétköznapjairól szól a történet, s habár nincsenek benne világmegváltó gondolatok, nekem nem kevés melegséget csempésztek a hétköznapjaimba. Ó, és vigyázat! Akit esetleg érdekel a történet, az számítson a megnézésekor súlyos cukormérgezésre.

Nem csak Sugar neve miatt, hanem mert ő és a többi időjárás-tündér karaktere és rajzolása annyira aranyos, hogy az erre érzékeny emberek lelki világa (mint amilyen én is vagyok) nem fog tudni védekezni ennyi cukiság ellen. Aztán mikor megnéztem az utolsó részt is, annyira rákattantam ezekre a dolgokra, hogy elkezdtem keresgélni a neten, és imádni való kis tündér házikókat találtam. Íme a kedvenceim:

Hát nem bűbájosak? Na persze kellenek bele bútorok is, mint mondjuk ezek:

Komolyan mondom, ha lehetőségem lenne, akkor azonnal fognám a fogkefémet és beköltöznék a fentebb látható csuda-mesés házikók egyikébe ezzel az imádni való piros gombás bútorzattal. Hát igen, azt hiszem reménytelen eset vagyok. Súlyos tündérimáditiszben szenvedek :) Azt hiszem jellemileg mindig is fogékony voltam az ilyesmikre, a neveltetésem pedig csak rátett erre még egy lapáttal. Édesanyám mindig azt mondta, hogy legyek nyitott mindenre, hiszen a világ nem lehet csak fekete és fehér, meg kell találni benne a színeket. Sokszor említette, hogy az emberi szem nem mindig látja azokat, akik ugyanúgy velünk élnek, mint bárki más, de attól még igenis léteznek. Nagyon nagy hatással voltak rám a szavai. Emlékszem régen milyen sokszor volt az a délutáni programunk, hogy ajándékokat vittünk a tündéreknek. Anyu megsütötte a süteményt, én pedig a létező legapróbb szaggatóval formákat vágtam ki belőle. Olyan kicsikék lettek, mint egy gomb, vagy egy kupak, a süti pedig általában almás pite, linzer, vagy piskóta volt.

Aztán ezeket egy virág mintás, műanyag tányérra tettük (ami egyébként a homokozó felszerelésem része volt), raktunk hozzá még pár darab gyümölcsöt, majd elsétáltunk a házunk mögötti zöld részre, és a fák tövében otthagytuk a kis szeretet-csomagot a tündéreknek. A tányér másnapra mindig üresen állt. Persze ki tudja, lehet, hogy a kóbor állatok, vagy a vadmadarak megették őket, de én szívből reméltem, hogy a tündérek találták meg az ajándékainkat. Sőt, a mai napig szeretnék hinni abban, hogy így történtek a dolgok. Most pedig egy ide illő idézettel zárom a gondolataimat (ha láttátok a Hook című filmet, akkor ismerős lehet).

"Ugye tudjátok, honnan származnak a tündérek? Az úgy volt, hogy amikor az első gyerek a Földön elnevette magát, a kacagása ezer darabra tört és szanaszét gurult a Földön. Ezekből lettek aztán a tündérek"

Elgondolkodtató

Ma igen érdekes dolgot olvastam, amit e-mailben kaptam egy ismerősömtől. Arról szól, hogy régebben mennyivel egyszerűbben éltek az emberek, mégis nekik volt jobb dolguk, mint nekünk, akiket a mai modern világ ezüsttálcán kiszolgál. Nem szeretném lelőni az egészet, úgyhogy bemásolom ide a szöveget, és ki-ki eldönti magában, mi a véleménye róla.
"Akik 1980 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywoodi, mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg!
Gondolj csak bele, mi, akik 1980 előtt születtünk, kész csoda, hogy, életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt, még biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem voltak semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi.
Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak hát rá külön szót. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki. Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem.
Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy McDonald's-on edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátra szaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont "Bedekó"-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan nyugalomban, a preDomestos korban. Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg ZX Spectruma (az egyfajta számítógép volt), de szó sem volt Playstationról, Nintendóról, X-Boxról, Videojátékról, 64 tévécsatornáról, műholdról és kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, Surround Soundról, Internetről, Fitnesz-Club kártyáról vagy mobiltelefonról.
Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülök autóval... Mégis itt vagyunk. Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának.
A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelősség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét.
Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak"

Na és akkor ezek után gondolkodjon el a mai világ kényelmes embere! Teljesen ellustultunk, és az a legrosszabb, hogy ezt már természetesnek vesszük, hiszen jóformán minden téren ki vagyunk szolgálva különféle technikai kütyükkel, miért is mozdítanánk meg magunkat jobban? Hát én úgy vagyok vele, hogy élni szeretnék, nem csak létezni napról napra! Bár tény és való, hogy meg vannak azért a modern időknek is a maga javai és pozitívumai, de összességében nézve régen jobban éltek az emberek. Miután elolvastam ezt az írást, leültem édesanyámmal beszélgetni. Kértem, meséljen a gyerekkoráról, hogy mik változtak azóta. A válaszai döbbenetesek voltak.
Mesélte, hogy régen a tévé és a számítógép helyett könyveket olvastak, vagy kint játszottak a szabadban.

Nem volt csoki, sem cukorka, vagy más jellegű nasi, de volt helyette félbevágott citrom cukorral, mézes dió, gyümölcsök, meg malomkerék méretű házi lekváros kenyér. Karácsonykor a fát nem kristály, meg üvegdíszekkel dekorálták, hanem saját maguk által készített papírfüzérrel, dióval és almával. Távirányítós autó meg Barbie helyett csuhé és rongybabával, meg fából készült gurulós kocsival játszottak, és számukra ez tökéletes is volt. Régen nem volt mindenféle csodatisztítószer, sem gyakori fertőtlenítős takarítás, de nem is volt ennyi asztmás, meg allergiás gyerek. Egy teljesen steril környezetben hogyan is tanulhatná meg az immunrendszerünk, hogyan védekezzen?

Legtöbbször sem a zöldségeket, sem a gyümölcsöket nem mosták meg, úgy ették, ahogy találták. Persze akkoriban még nem is voltak vegyszerezve, így nem is volt szükség mosásra, de édesanyám mindig azt mondta nekem, hogy a szervezetünknek szüksége van egy kevés koszra is. Aztán mesélt nekem még arról is, hogy milyen nagy összhangban éltek a természettel. Minden áldott nap gondozták és ápolták, a természet pedig később meghálálta a gondoskodást. Régen nem voltak illatosított és habosított tisztálkodási szerek, az emberek szappannal fürödtek, és érdekes módon ez mindenkinek bevált. A kóla és a cukros üdítők helyett tiszta vizet, teát és házi gyümölcslevet ittak, a gyerekek pedig esténként nem a tévé elé lettek leültetve, hanem a szülők olvastak fel nekik esti mesét. Azt azért hozzátenném, hogy édesanyám falun nőtt fel, tehát minden áldott nap keményen dolgoztak a szülei a termőföldeken, mégis mindig volt idejük őrá.

Ezek után nem tudom miért nyafog sok szülő, ha munkából hazaérve nincs ideje a gyerekére. Régen mindenki ismerte a legtöbb virág és növény nevét, és meg tudták különböztetni az ehető gombát a mérgezőtől. Az pedig végképp elszomorító, hogy manapság már csodaszámba megy egyeseknél, ha meglátnak egy mókust, vagy egy sünit. Ráadásul sokan ahelyett, hogy fognák magukat és elmennének egy vadasparkba, vagy egyenesen ki a természetbe, inkább állatkertbe mennek nézelődni nálunk is honos állatok után. Akkoriban a sok méregdrága biotermék helyett házi termesztésű zöldségeket és gyümölcsöket ettek, amiket frissen húztak ki a földből, vagy szedtek le fákról/bokrokról. Ezeknek igazi íze és illata volt, nem úgy, mint a gén kezelt, dobozos, vagy hálós bolti fajtának. És érdekes módon a vidéki paraszt bácsik gyönyörűen eléltek 80-90 évig szalonnán, hagymán, meg kenyéren, és nem aggódtak a koleszterin szintjük miatt. Persze ők utána mindent ledolgoztak a földeken, a modern kor embere meg maximum letottyan a számítógép elé.

Szóval most ezeken filozofálgattam. Jó volt édesanyámmal ezekről beszélgetni, valahogy most jól esett a lelkemnek, és persze felnyitotta a szememet. Szerintem érdemes ezeken másoknak is elgondolkodni, hátha őket is változásra ösztönzi a felismerés, akárcsak engem. Elvégre az életünk sokkal értékesebb annál, mint hogy a négy fal között éljük le.