Könyvélmény: Veronica Roth - A Lázadó

Sziasztok!

Hát ez a könyv már nem friss élmény számomra, ugyanis a téli szünet előtt fejeztem be, de azért remélem sikerül visszabogarászni a gondolataimat róla.

A Beavatott után szinte azonnal nekiláttam a Lázadó olvasásának, mivel nekem nagyon tetszett az első kötet, s bíztam benne, hogy a második is jó lesz. Ugyan sokan leszólták, miszerint kiszámítható, sablonos és gyenge lett, én azért mégis akartam adni neki egy esélyt. Azért persze elgondolkodtatott a sok, egybefüggően negatív vélemény, de még így is kíváncsi voltam milyen lesz a második könyv.
Amire határozottan emlékszem a könyvből, hogy nem volt annyira tempós a sztori, mint az első részben. Nem mondom, hogy elaludtam rajta, de nagyjából közepes lángon haladt a történetszál, ami igazából nem készteti az embert arra, hogy este úgy kelljen kitépni a kezéből a könyvet. Buszon utazgatva olvastam reggel és este, ennyi bőven elég is volt, mert jól haladtam vele, de annyira nem hozott lázba, hogy még otthon is folytassam. Arra lassan ráébredtem, hogy a könyv és a film között most elég sok különbség van. Ez néhol tetszett, néhol meg nem annyira. Johanna karaktere pl. új értelmet nyert számomra azzal, hogy kiderült melyik csoportból váltott, s ezáltal határozottan unszimpatikussá vált számomra. A filmben teljesen semleges volt, de már akkor éreztem, hogy valami nem stimmel vele. És attól még, hogy sokkal negatívabb képem alakult ki róla, mégis pozitív élménynek tartom a vele kapcsolatos érzelmi változásaimat. Aztán ugye jobban megismerhettük a Barátságosakat. Eleinte azt hittem, hogy szimpatizálni fogok velük, de atyaég, legszívesebben mindet pofán vágtam volna egy vasszékkel, kétszer. Leírhatatlanul irritált a betojiságuk és az, hogy mindenből ki akarnak maradni, miközben negédesen mosolyogva a béke fenntartására fognak mindent. Blahhh...
Ami viszont hatalmas csalódást okozott, az a történet vége. A filmben imádtam a szimulációs programot, ahol Trisnek mind az öt csoport tesztjét teljesítenie kellett, s ezáltal kiderül róla, hogy mind az öt csoport tulajdonságait magában hordozza. Ehhez képest a könyv egy olyan vérszegény verziót tárt fel előttem, hogy mikor elolvastam komolyan csalódott voltam. Az Elfajzottak blokkolására való szérum kifejlesztése valahogy nem tűnt elég grandiózusnak. Igaz, azért a vallatások és a kísérletezések egész tűrhetően lettek megírva, de a végkifejlet, amiben kiderül az Elfajzottak különlegessége teljesen agyon csapta az egész addigi törekvéseket. Négyes, meg a fülön csípett Caleb csak úgy, mellékesen a háttérben megbuherál egy számítógépet, Tris ott sincs, mert épp vergődik valamerre. Számomra ez kiábrándító volt. Életemben talán most fordul elő először, hogy a filmbeli verzió jobban tetszett, mint a könyves.
Viszont hogy pozitívumot is írjak: Tris karaktere még mindig élethű, Négyes továbbra is szimpatikus, a többi mellékszereplő pedig egész tűrhetően van eltalálva. Peter mondjuk gyengébb volt könyvben, mint filmben, viszont ezeket az apróságokat kárpótolta a könyv jó stílusa. Szeretem, ha egy történet normális, érthető módon van megírva kellemes nyelvezettel és szóhasználattal, erre most sem lehetett panaszom.

Összességében egy erős közepesnek ítélem meg a könyvet, mert habár élveztem az olvasását, azért nem verdeste a "wow" faktoromat. Az első kötet határozottan élvezetesebb volt, de talán ha nem látom a filmbéli megoldásokat, akkor a könyv is jobban tetszett volna. Szerencsére Tris valósághű karaktere még mindig elég löket számomra ahhoz, hogy elolvassam az utolsó részét is a trilógiának.

Ti olvastátok a könyvet?

Nektek hogy tetszett?

Könyvélmény - Veronica Roth: A Beavatott

Sziasztok!

Mára egy könyvkritikával készültem nektek, mivel réges rég kiolvastam Veronica Roth Beavatott című könyvét. A film nagyon tetszett belőle, így adtam egy esélyt a könyvnek is (ez tőlem szokatlan dolog, hogy egy film miatt veszek meg egy könyvet, de manapság előbb tudunk a filmről, minthogy a könyv népszerű lenne). Előljáróban csak annyit, hogy már a második kötet vége felé járok, ergo meggyőzött annyira az első kötet, hogy érdemesnek találjam megvenni a folytatást.

"Beatrice Prior a távoli jövő Chicagójában él: az itteni társadalom öt csoportra tagolódik, melyek mindegyike egy-egy erény kiművelését írja elő tagjai számára. Ők az Őszinték, az Önfeláldozók, a Bátrak, a Barátságosak és a Műveltek. Az év egy bizonyos napján a mindenkori tizenhat éveseknek el kell dönteniük, melyik csoporthoz kívánnak tartozni. Ennek kell szentelniük életük hátralevő részét. Beatrice ingadozik aközött, hogy a családjával maradjon-e - vagy végre önmagává váljon. Ez a két lehetőség kizárja egymást. Végül olyan döntést hoz, amely mindenki számára meglepetést jelent - még önmagának is."
(fülszöveg: libri)

Izgatottan vártam, hogy milyen lesz a sztorit jobban is megismerni, hiszen egy filmbe sokkal kevesebb részlet kerül bele, mint ami a könyvekben van. Ebben nem is kellett csalódnom, ugyanis sokkal jobban bepillanthattam ebbe a világba. Igaz, a hangsúly itt is a Bátrak csoportján volt, de mégis mire számítsunk akkor, ha a főszereplő életét követjük nyomon, aki a Bátrakat választja csoportjául? Azért néhol bele pillanthattunk az Önfeláldozók és a Műveltek életébe is (a második kötetben pedig a Barátságosok és az Őszinték is terítékre kerülnek, szóval senki nem marad ki), ami pozitívum volt számomra.

Tetszettek a leíró részek, amikből elég sok volt. Néhány ismerősömnek ez a része pont nem tetszett a könyvnek, de én kifejezetten kedvelem, mikor egy helyet, egy eseményt, vagy akár egy érzelmi állapotot alaposan kiveséz az írónő. Én ezáltal tudom magam még jobban beleélni a történésekbe, ez tud beszippantani és ezáltal értem meg a karaktert is. Tris egyébként határozottan valósághű főhősnő. Nem tökéletes, nem álomian szép és egyáltalán nem tud megfelelni mások elvárásának. Nehezen illeszkedik be abba a csoportba, ahová született (sőt, igazából kicsit sem megy neki), és nagy kihívás számára az új csoportjába való beilleszkedés is. Ezen mondjuk nem csodálkozom, ugyanis a Bátrak igazi katonák, Tris pedig az elején csak egy zavarodott, önmagát kereső kislány, aki ki akar szabadulni abból a közegből, ahová nem érzi odavalónak magát. Ez sikerül is neki azzal, hogy a Bátrak csoportját választja, na de hogy ott is maradjon keményen meg kell dolgoznia. Nagyon tetszett, hogy a felkészüléseket és a tréningeket is részletesen bemutatta az írónő, ráadásul a nyelvezet is teljesen a helyén volt, át tudtam érezni minden egyes horzsolást és minden egyes ütést. Kifejezetten tetszik Veronica Roth stílusa.

Ezen kívül meg kell jegyeznem, hogy Négyes karaktere a könyvben sokkal szimpatikusabb, mint a filmen. Ott nem tudtam elhinni, hogy ő az ügyeletes titokzatos szépfiú, eleve nem az esetem a színész, aki játssza, de a könyv sokkal szimpatikusabbnak és életszerűbbnek mutatta be. A külső adottságai számomra kellemesebbek a könyvben, de a jelleme is jobb, mert valahogy jobban árad belőle a csöndes feszültség. Olyan, mint egy vadmacska - csöndben meghúzza magát, de ha feldühítik, akkor fusson, ki merre lát. Rajta kívül még Eric és Peter karaktere lett mesterien megfogva - ezeket az utálatos, kötözködő, kifejezetten rosszindulatú karaktereket nagyon eltalálta az írónő. Akármelyikük is volt éppen színen, már éreztem, hogy megy fel az egekbe a vérnyomásom, márpedig ez nálam nagy elismerés. Szóval a főbb karakterek jól el lettek találva, sokkal életszerűbbek, mint a filmben, bár Tris karaktere a könyvben és a filmben is nagyon jóra sikeredett.

Maga a posztapokaliptikus világ is tetszett, bár ez a filmben is elég jól átjött, így sok dolga nem volt a képzelőerőmnek. Ezt mondjuk sajnálom, mert nem szeretem, mikor egy film látványvilága határozza meg azt, ahogy egy világot látok, de hát ez van akkor, ha az ember előbb látja a filmet, minthogy olvasná a könyvet. Viszont nagyon jó harmóniában van a film által elénk vetített világ azzal, amit eredetileg olvashatunk a könyvben, és a hangulatot is remekül átvette. A szerelmi szál is pont olyan ízlésesen és finoman lett tálalva, nem estek benne túlzásokba, nem volt rengeteg nyalifali, sőt, nagyon tetszett, hogy Tris mennyit szenvedett a belé nevelt Önfeláldozói magatartásától, mikor az emberi kapcsolatokban próbált helyt állni. A szerelme Négyessel egy teljesen új, ismeretlen terület számára és az írónő remekül érzékeltette a benne dúló harcot, ami a neveltetése és az ösztönei között dúlt.

Ugyanakkor ki kell térnem a történet fő szálára, az Elfajzottak kérdésére is. Ahogy egyre jobban megismertem Trist rájöttem, hogy ő ugyanolyan összetett lelkű lény, mint én, vagy bárki más a mai világban. Rengeteg tulajdonsággal rendelkezik, több jellemvonásból tevődik össze a személyisége, és ez a valóságban teljesen normális dolog. Egy idő után elkezdett motoszkálni bennem az a tudat, hogy képtelen lennék olyan világban élni, mint Tris, mert ha engem is 5 csoport közül valamelyikbe bekényszerítenének, ugyanúgy ténferegnék a világban, mint ő. Ugyanúgy nem találnám a helyem, mert nem tudnék csak egyféle ember lenni. És nagyon örülök, hogy ez a könyv pont azt erősíti meg az olvasókban, hogy merjenek sokrétűek lenni, merjék felvállalni az összetett jellemüket, mert ettől vagyunk emberek, ettől vagyunk különlegesek, és ez segít minket abban, hogy a magunk urai legyünk.

Összességében nagyon egyben volt ez a történet, én a magam részéről nem találtam benne hibát. Élvezetes, olvasmányos volt, a történet magával tudott ragadni annak ellenére is, hogy a film valamilyen szinten már kiszolgálta az érzékeimet. Jó arányban voltak benne az érzelmi leírások és az akciók is, utóbbiak pedig nagyon életszerűen lettek megírva, komolyan néha egy akciófilmben éreztem magam a könyv olvasása közben :) Aki még nem olvasta, de tetszett neki a könyv, annak nagyon tudom ajánlani, mert nem fog benne csalódni.

Ti olvastátok a könyvet?

Nektek hogy tetszett?

Könyvélmény - Rick Riordan: Neptunus fia

Sziasztok!
Kicsit kimaradt pár napig a blog az életemből, de szükségem is volt rá. A Halloween hét miatt minden nap új bejegyzéseket gyártottam, közben pedig még a hastáncos fellépésünket is lezavartuk. Nem tagadom, irtó fáradt voltam és kellett egy kis idő, amíg újra megszívom magam energiával. Most viszont itt vagyok és hoztam nektek egy kis könyvkritikát :)

Az a bajom Rick Riordan mitológiai sorozataival, hogy már nem tudom hova dicsérni őket. Tényleg csak szuperlatívuszokban tudnék erről a kötetről is nyilatkozni, mivel Rick bácsi szemmel láthatólag nem tud vackot kiadni a kezei közül (isten tartsa meg jó szokását).  Az Olimposz hősei sorozat második kötete legalább olyan izgalmas volt, mint az első. Továbbra is római félisten táborban tanyáznak hőseink, ezúttal pedig az első sorozat főszereplőjét, Percyt figyelhettük meg az új környezetben. Az első kötetben nem volt problémám, hiszen új szereplők, új közeg, teljesen oké. De mikor egy régről ismert karakter teljesen más környezetbe kerül és át kéne variálnom őt agyban római katonává kicsit összekuszálódnak a gondolataim. Persze azért megbirkóztam vele és a végén teljesen megszoktam az új helyzetet. Percy - Jasonhoz hasonlóan - emlékeit vesztve egy római félvér táborba kerül, ahol nem elég, hogy nem csípik túlzottan a görögöket, de Poszeidón - pardon, Neptunus - kölkeit sem nagyon preferálják. Míg a görög táborban ő volt a hős, itt eleinte számkivetettnek számított. Szerencsére két félisten felkarolja, akik maguk is kissé kilógnak a többiek közül. Ők hárman aztán nagy kalandokra indulnak, hiszen vissza kell szerezniük egy Sasfejet, ami a római tábor számára szent és sérthetetlen, no meg le kell győzniük egy óriást, ha meg akarják menteni a többi táborlakó életét. Ja, és persze az aktuális főgonoszunk sem tétlenkedik eközben.

 Mit is írhatnék? Imádom Rick Riordant. Imádom a humorát, a csavaros észjárását, ahogy az ókori és modern világot összekutyulja és mégis teljesen működő egészet hoz létre vele. Imádom a karaktereit, a köztük zajló párbeszédeket és azt, hogy folyamatosan mozgásban van a történet. Egy percig sem unalmas a sztori, viszont addiktív. Durván. Komolyan meg kellett reguláznom magam, hogy a munkahelyemre való beérkezés után ne olvassam tovább a sztorit. Meg hát este aludni sem ártana. Két nap alatt végeztem ki, de csak azért, mert este lefejtegették az ujjaimat a könyvről. A Harry Potter óta nem olvastam ilyen fantasztikus, fantáziadús, humoros és izgalmas történetet, mint ez a sorozat. És nem csak az Olimposz hősei sorozatot értem ezalatt, hanem Rick Riordan előző munkáit is, a Percy Jackson és az olimposziak sorozatot is. Egyszerűen zseniális. 

 A két új mellékszereplő ismét belopta magát a szívembe. Hazel egyből szimpatikussá vált, bár eleinte fogalmam sem volt, hogy melyik isten gyermeke lehet. Aztán leesett és egészen megsajnáltam őt az átka miatt. Viszont ennek ellenére is egy teljesen reális, élethű szereplő hihető problémákkal és lelki bajokkal. A háttérsztorija pedig egyenesen lenyűgöző, komolyan nem hiszem el, hogy még mindig tud Riordan bácsi újat alkotni. Frank karaktere kicsit kusza volt számomra az elején, de azért kedves srácnak tűnt. Az ő isteni háttere és különleges képessége még tovább volt ködbe burkolva, mint Hazelé, úgyhogy majd kitéptem a hajam, hogy végre megtudjam az igazságot. Aztán mikor megtörtént csak álltam ott a könyv fölött és pislogtam nagyokat. Számomra elég váratlan fordulatot hozott az isteni apa személye és a különleges képesség is, de nem baj, szeretjük a szokatlan dolgokat. Frank az a tipikus nagy mamlasz, aki baba arccal és medve testtel születik. Békés óriás, de ha feldühítik, fusson, ki merre lát! Percy pedig hozta a formáját. Csípem a karaktere humorát és nagyon-nagyon tetszett, hogy az egyetlen megmaradt emléke Annabeth volt. Ez az én szemeben mély lelki kötődést jelent :) Az is nagyon tetszett benne, hogy nem akart állandóan ő villogni, tökéletes csapatot alkottak hárman és ki is egészítették egymást, így tudtak előre haladni. Persze az elején lévő titkolózások kicsit megnehezítették a dolgukat, de a történet szempontjából mindennek így kellett alakulnia. Mondjuk a végén lévő csavartól megint csak pislogni tudtam, de várom mit fognak kihozni belőle :)

Nem is szeretném tovább ragozni a szót, ez a kötet is remekmű lett, és már most alig várom a folytatást :) Ha minden igaz Annabeth-ről fog szólni, szóval ismét régi motoros lesz a főszereplő, de szerintem szép lassan egybe fog fonódni a hét félisten élete.  Mindenkinek tudom ajánlani, mert nem fogtok csalódni ezekben a történetekben!

Ééééés egy könyves blogon olyasmit láttam, hogy Riordan bácsinak lesz viking mitológiás kötetsorozata is, ójeee! :D Erről amúgy tud valaki valamit?

Olvastátok már ezt a könyvet? 

 Ha igen, nektek hogy tetszett?

Könyvélmények: Csitt, csitt, Vaspróba

Sziasztok!

Ismét egy dupla könyvkritikával jövök, ugyanis az utóbbi időben szinte falom a könyveket. Egyik sem tart két napnál tovább (úgy, hogy csak buszon, utazás közben olvasom kétszer 40 percig), és most ott tartok, hogy könyves válságban szenvedek - nincs mit olvasnom. Persze visszatérhetnék a régi, jól bevált kedvencekhez, de mindegyik sok kötetes, márpedig Glamour napokon szándékomban áll feltankolni a készleteimet. Szóval most böjtölök könyvek terén, de addig is megosztom veletek a véleményemet a címben szereplő két történetről.

Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt

Ajánlásra vettem meg ezt a könyvet, mondván bukott angyalokról szól és hogy milyen jó. Persze az ifjúsági irodalom kategória mindig kicsit zsákbamacska, hiszen vannak köztük remekművek, de olyanok is, amik egyáltalán nem érik meg a pénzüket. A Csitt, Csitt valahol a kettő között lavírozik. A sztori tetszett, örültem, hogy végre nem vámpír a főszereplő, de igazából az is lehetett volna. Ugyanazok a külső és belső tulajdonságok, ugyanazok az agyon csócsált párbeszédek és lelki vívódások vannak benne, és hogy őszinte legyek kicsit kiakasztott a kötetből töményen áradó tinihormon áradat. Én már csak a fejemet fogtam, mikor a főhősnő attól is begerjedt, hogy a srác rálehellt a nyakára és sunyi félmosolyra húzta a száját. Amúgy tényleg minden rosszfiúnak csak az egyik oldalán működnek az arcizmai? Egyik sem képes normálisan mosolyogni? És persze mind rohadtul misztikusak és titokzatosak, amik rohadtul vonzzák a tökéletesen átlagos, ám mégis szuperszexi főhősnőket. Nem kertelek, ezek már rettenetesen untatnak. Állandóan csak két kiéhezett tinit kapok misztikus köntösbe bugyolálva, akik a lihegésen, félmosolygáson és gerjedésen kívül mást nem nagyon csinálnak. És kár ezért a sztoriért, mert az alap történet, amit kitaláltak hozzá nagyon jó és érdekes. De annyira nagy hangsúlyt kapott a párocska szexuális túlfűtöttsége és a szerencsétlen közeledési próbálkozásaik, hogy néhol nehéz volt élvezni. Próbáltam nem túl komolyan venni ezeket a "romantikus" jeleneteket és inkább az angyalos háttérre koncentráltam, de... hát, nem ez életem nagy élménye. Ettől függetlenül gyanítom, hogy meg fogom venni a többi kötetét is, mert kíváncsi vagyok mit tud még kihozni ebből az angyalos szálból az írónő. Ajánlani azoknak tudom, akiket nem zavar a béna flörtölés és az ellenkező nemmel való első ismerkedési próbálkozások, mert az emögött lévő tartalom kifejezetten érdekes. Ám ahhoz kitartóan át kell evickélni a hormontengeren.

Holly Black és Cassandra Clare: Iron Trial

Eleinte nem igazán hozott lázba ez a történet, őt is hagytam utoljára a nyári könyvkupacból, amiket beszereztem. A könyveboltban persze szimpatikus volt, kicsit Harry Potter érzetet keltett bennem, mégis a többi történet háttérbe szorította őt. Hát, nem kellett volna idáig tolnom az elolvasását, mert eszméletlenül jó kis ifjúsági regény. Az egyik legjobbnak érzem a műfajában, tekintve hogy manapság inkább olyanok kerülnek polcra, mint a fenti feromonfelhő. Hogy miért jobb? Mert tényleg eredeti története van, a szereplők életszerűek és közel sem tökéletesek. Én speciel most először találkoztam olyan főhőssel, aki mozgássérült. Tetszett ez az újfajta megközelítés, és tetszett az is, hogy Callum jelleme ebből adódóan kissé magába forduló, szarkasztikus volt. Ahogy egyre jobban haladtam a történetben úgy kezdtem érezni, hogy ennek kb. semmi köze nincs a HP-hez, ellenben az Avatar anime sokszor beugrott a lelki szemeim előtt, miközben ezt a könyvet olvastam. Sőt, néha Percy Jacksonos és Man in Black-es érzéseim is támadtak. Imádtam az elemekkel való mágiát, a tanítási folyamatokat, a karaktereket és a szép lassan kibontakozó háttérsztorit is. Talán az tetszett a legjobban, hogy nem a jófiú lett a főhősünk, hanem az esendő, hibákat elkövető, minden téren sérült Call, akit néha legszívesebben fenékbe billentenénk, mert lükén viselkedik. Igaz, egy ilyen karakteres szereplővel nem tud mindenki azonosulni, de én ennek ellenére is nagyon megkedveltem őt. A végén lévő csavar pedig tényleg meglepőre sikeredett, én legalábbis álmomban nem gondoltam volna arra a végkifejletre, amit kaptam. Ebből adódóan nagyon izgalmas folytatásra számítok és már alig várom, hogy megjelenjen a második kötet. Mindenkinek szívből tudom ajánlani, aki kedveli az ifjúsági irodalmat, és abból is az igényes, jól kidolgozott verziót. Ez a könyv nálam remekül teljesített, mondhatni csillagos ötös. 

Olvastátok már valamelyiket?

Ha igen, mi a véleményetek róla?

Könyvélmények - Csontváros, Milla és Sugar, Karcsi és a csokigyár

Sziasztok!

Ezúttal három könyv értékelésével jelentkezem. Általában minden könyvnek, amit kiolvasok egy teljes bejegyzést szánok, de mivel a fenti háromból kettő igencsak rövidke, gondoltam besuvasztom őket a Csontváros mellé. Először a kis rövidekkel kezdeném.

Prunella Bat - Milla és Sugar: A vámpírmenyasszony

A Milla és Sugar könyvek a kedvenceim közé tartoznak. Nem tartom valószínűnek, hogy bárki közületek arra vetemedne, hogy elolvasson egyet ezen sorozat kötetei közül, hiszen jócskán a gyerek korosztálynak íródtak, de én nagyon szeretem őket. A sok komoly, akciódús sztori után néha jólesik egy kis könnyed szórakozás, és ezt a fenti könyv tökéletesen garantálja. Ezek a kis kötetek kb. 1 óra alatt elolvashatók, dugig vannak szebbnél szebb rajzokkal és természetesen humorral. A témájuk mindig valami kalamajkára épül, amelyben általában valami mesebeli lény modern verzióját ismerhetjük meg - ebben az esetben a vámpírokat. Én nagyon jól szórakoztam az olvasása közben, izgalmas, kedves kis történetet kaptam rengeteg humorral, amit javarészt még mindig Alberta, a platinaszőke aranyhörcsög szolgáltat az olvasónak :P Ha szeretitek a mesés, vicces sztorikat, akkor csak ajánlani tudom nektek a Milla és Sugar sorozatot, bár tény és való, hogy a rövidke tartalomhoz képest elég drágák ezek a könyvek. Ennek ellenére én biztos beszerzem a többi kötetet is.

Roald Dahl - Karcsi és a csokigyár

Ezt a könyvet évek óta próbáltam beszerezni, és végül a moly-on sikerült megvennem valakitől ezt a régi kiadást. Bevallom, mikor anno beültem a Charlie és a csokoládégyár c. filmre nem gondoltam volna, hogy egy könyv alapján készült, ám mikor erről tudomást szereztem, lázasan kezdtem kutakodni a könyv után. Végül most megtaláltam és egy nap alatt ki is olvastam. Ez is rövidke történet, nekem egy nap elég volt hozzá úgy, hogy zömében a munkába való utazás és a szabad óráim alatt olvasgattam, viszont olyankor le se tudtam tenni a könyvet. Rendkívül olvasmányos, jól megírt gyerekmeséről van szó dugig bölcsességekkel és jó tanácsokkal a modern kor gyermekei számára. Nagyon tetszett a könyv üzenete, amit a film nem tudott olyan elgondolkodtatóan visszaadni, főleg a bizarr megközelítés miatt. A könyv sokkal bájosabb volt, és hát mit tagadjam, az édességek leírásánál bizony nagyokat nyeldekeltem :P Fogyókúrázóknak nem ajánlom, mert pár oldal ebből a könyvből és habzó szájjal rontanak be egy édességboltba, hogy felvásárolják azt :P 

A nyelvezet is nagyon tetszett, egészen laza, mikor a gyerekek beszélnek, de amúgy irodalmilag teljesen korrekt és kifinomult. Mindenkinek tudom ajánlani, ugyanis hasonló kaliberű, örök igazságok fogalmazódtak meg benne, mint pl. a Kis Hercegben. 

Cassandra Clare - Csontváros

Ezt a könyvet egy kedves kollégám biztatására kezdtem el olvasni. Habár láttam a belőle készült filmet - ami egyébként tetszett -, mégis sokáig vártott magára, hogy a könyvet is elolvassam. Erre konkrét okot nem tudok mondani, egyszerűen más könyveket olvastam akkoriban (gyanítom épp a Harry Potter szérián rágtam át magam) és valahogy háttérbe szorult. Viszont mikor többektől is pozitív visszajelzést kaptam ezzel a könyvvel kapcsolatban úgy döntöttem, hogy ideje nekem is neki látnom. Minden alkalommal, mikor megfilmesített történetet olvasok próbálok elvonatkoztatni attól, amit a mozivásznon láttam, és ez most sem volt másképp. Teljesen ki tudtam zárni a filmbéli megjelenését a karaktereknek, így a történet olvasása közben totál mésként jelent meg előttem a két főszereplő, Clary és Jace. Fogalmazzunk úgy, hogy a filmbeli karaktereiket nem tartom teljesen jónak, szerintem nem sikerült teljesen ráérezniük a külsőségeikre. Emellett a viselkedésük és a jellemük sem volt olyan, mint a könyvben. A könyvbéli Clary és Jace sokkal szimpatikusabb volt, sokkal életszerűbb, de valószínűleg azért, mert több időm volt megismerni őket. A film gyorsan próbálta ledarálni az eseményeket, a személyiségre nem fektettek akkora hangsúlyt. Szerencsére a könyvben ez mind meg van, hiszen Clary is egy külön kis egyéniség és Jace sem olyan irritálóan sznob, mint a filmben. És hogy a sztoriról is ejtsek pár szót, hát, szerintem zseniális! Teljesen magába szippantott ez a különös, párhuzamos világ, remekül megtalálta az egyensúlyt az írónő aközött, hogy meddig tart a való világ és mettől kezdődnek a fantasztikus kalandok. Nagyon tetszett, hogy a mese és mítoszbeli lények modern módon lettek bemutatva - pont ezért szeretem Rick Riordan könyveit is -, úgy olvadtak bele a valós világba, mintha mindig is oda tartoztak volna, csak én nem vettem eddig észre őket. Tetszett az is, hogy nem rágták agyon a szerelmi szálat, pont annyi került bele, amennyi kell és nem túrta ki a helyéről a cselekmény vonalát. A nyelvezet is élvezhető volt. Határozottan modern, de kifinomult és csak akkor vált lazává, mikor a fiatal szereplők szólaltak meg, viszont akkor sem vált mesterkéltté. Összességében teljes mértékig pozitív érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban és már alig várom, hogy elolvashassam a folytatását.

Ti olvastátok valamelyiket?

Ha igen, nektek hogy tetszett?

Könyvélmény: Rick Riordan - Az elveszett hős

Rick Riordan már a Percy Jackson szériával belopta magát a szívembe. A Harry Potter óta nem találkoztam olyan ifjúsági regény sorozattal, ami úgy be tudott volna szippantani egészen addig, míg a Villámtolvaj a kezem ügyébe nem került. Ahogy belekezdtem rögtön tudtam, hogy ez komoly függőség lesz és hogy végre valahára újra olyan lelkesedéssel várhatom majd egy könyv folytatását, mint a Harry potter esetében. Aztán annak a sorozatnak vége szakadt, a világ ismét megmenekült, hála a Pindúr Pandúroknak és Percy Jacksonnak. Hatalmas, tátongó ürességet éreztem. Akki hozzám hasonló könyvmoly jól ismeri ezt az érzést - szinte sokként éltem meg azt, hogy egy újabb fantasztikus könyvszéria a végére ért, s aggódtam, vajon ezek után mit fogok kezdeni magammal? Mit olvassak? Semmi nem keltette fel az érdeklődésem a könyvesboltban. Aztán eltelt jó pár hónap, talán egy év is, mikor egy nem is olyan régi könyvesbolti barangolásom során új Percy Jackson kötetre bukkantam. Az öröm nem megfelelő kifejezés ara, amit átéltem - Viktor nem győzött egyre erélyesebben csitítgatni kitörő ujjongásom közepette, ugyanis bakkecske módjára pattogtam az Elveszett hős-sel a kezemben. Tegnap "sajnos" kiolvastam. Észre sem vettem, és egyszer csak nem volt már több lap, amit hajtogathatnék. Most megint azt az ürességet érzem, mint amit fentebb említettem, de remélem csak a következő fizetésig, ugyanis akkor mindenképpen beszerzem a második kötetét. Nézzük is nagy vonalakban a mostani könyvet.

Meglepődtem, mivel ez a sztori nem Percy-ék bandájáról szól. Teljesen új szereplők jöttek a képbe, új félistenek, akiket nem ismertem. Eleinte nem tudtam hova tenni a dolgot, hiányzott a régi gárda, de aztán ahogy egyre jobban megismertem az új mesterhármast, már nem volt hiányérzetem. Mit is írhatnék erről a történetről? Csak annyit, hogy fantasztikus. Aki olvasta Percy köteteit tudja miért is rajongok annyira érte. Riordan-nek olyan lehengerlően laza stílusa van, és olyan mesterien ülteti át az ókori mitológiát a modern korba, hogy az egyenesen döbbenetes. A humor még mindig fő mozgatórugója a történetnek - fogalmam sincs hányszor kellett elfojtanom a kitörni készülő röhögőgörcsömet a tömegközlekedésen, de nagyon sokszor. A nyelvezet még mindig zseniális, modern, laza, nem nyögvenyelős, ugyanakkor ha a helyzet megkívánja, nagyon is komoly tud lenni. A fejezetek mindig csattanóval, vagy olyan célozgatásokkal zárultak, amik miatt lehetetlen volt becsukni a könyvet, muszáj volt tovább olvasnom. Ezúttal a görög szálakba római témák is beleszövődtek, ami újszerű és számomra frissítő jellegű volt. Még nem teljesen értem a két kultúra közti kapcsolatot, de a következő könyv biztos a segítségemre lesz. Imádtam, hogy kevésbé ismert görög istenek is felbukkantak a sztoriban, és nem győzöm hangsúlyozni milyen mesterien oldja meg Riordan a modernizálásukat. Hozzátenném, hogy attól még nem vesztik el ógörög mivoltukat, sőt - tökéletes az egyensúly a régi és az új között. Engem ez mindig lenyűgöz.

A karakterekről is szeretnék pár szót megejteni, ugyanis meglepő módon kettőt közülük még jobban is kedveltem, mint az előző gárdából bárkit is. Piper és Leo olyan üde színfolt volt a történetben, amire én sem számítottam. A létező legfurább bandát sikerült összeállítani, hiszen három olyan isten gyermeke kelt útra, akiknek a szüleit el sem tudnánk képzelni ilyen bensőséges kapcsolatban. Szerencsére a gyerekeik nem a szülők kicsinyített másaik, önálló jellemmel rendelkeznek és nem ritkán nagyon nem értenek egyet isteni felmenőikkel. Leo-ban a lazaságot és a humort kedveltem. Néha kicsit kínos dolgokat nyögött be, de az ő karaktere ilyen volt. Ennek ellenére nagyon megszerettem őt, az apját pedig szintúgy - nem gondoltam volna, hogy egy istennel ennyire fogok szimpatizálni, de Leo apja nagyon jó fej :) Piper pedig szerintem a csapat igazi vezére volt. Habár a történet az emlékezetkiesésben szenvedő Jászonról szól, akibe valamiért római szofvert raktak, mégis számomra Piper volt az, aki elvitte a hátán a sztorit és a küldetést. Ahhoz képest, hogy ki az anyja, nem ilyen természetű lánynak képzeltem volna el. Erős, büszke, magabiztos volt, igazi vezér alkat, de ugyanakkor sérülékeny is. Olyan, akinek a létezését el tudom hinni. Annabeth nekem mindig is túl kemény volt, talán ezért is tudok Piperrel jobban azonosulni. Jászon pedig annak ellenére, hogy ő lett volna a főhős, számomra nem domborított olyan nagyot. Mármint nem volt vele semmi különösebb baj, de véleményem szerint mellőzött mindenfajta egyedi személyiségjegyet. Volt néhány képessége, amik vagányak voltak, de magáról a természetéről, a jelleméről nem sokat tudtam meg. Ez azért zavart, mert a másik két karaktert már csak a megszólalásaikból ki tudtam ismerni. Jászon olyan semmilyen volt nekem, remélem a későbbi kötetekben jobban bemutatásra kerül. Viszont ennek ellenére korrekt kis csapatot alkottak és ügyesen végig vitték a történetet. A sztori megint olyan mesterien lett végig vezetve és felépítve, hogy csak a kalapomat tudom emelgetni Mr. Riordan előtt.

Elnézést a ködös célozgatásokért és hogy nem írtam konkrétumokat, de nem szerettem volna lelőni a poént azok számára, akik esetleg kedvet kaptak volna elolvasni a könyvet. Én mindenkinek nagyon tudom ajánlani, akik szeretik az ifjúsági irodalmat, no meg a mitológiát, és persze szeretnek jókat nevetni :)

Ti olvastátok már?

Ha igen, nektek hogy tetszett?

Könyvélmény - Éhezők Viadala trilógia

Nemrég fejeztem be a harmadik kötetet, így még frissiben gondoltam, hogy írok is róla, amíg az élmények nem halványodnak el bennem. Bár ami azt illeti egy ilyen történet nem tud csak úgy elpárologni a gondolataimból. Egyszerre akartam mind a háromról írni, mert így alkotnak kerek egészet, meg azt is hozzá kell tennem, hogy a sztori olyan szinten szippantott magába, hogy az első kötet után még fellélegezni sem volt időm máris belekezdtem a másodikba, majd a harmadikkal is ez volt a helyzet. Nem tudtam volna külön írni róluk, mert annyira "benne voltam". Most, hogy ismerem a történet végkifejletét furcsa ürességet érzek belül. Aki nem ismeri és nem is szeretné ismerni a sztori végét, az most inkább ne olvasson tovább, mert engem úgy is el fog ragadni a hév és spoilerezek.
Fontos megemlíteni, hogy én a filmeket láttam elsőnek. A harmadikhoz még nem volt szerencsém, de az első kettőt imádtam, és pont a második volt az, ami megadta a végső löketet ahhoz, hogy megvegyem a könyveket. A filmekből azt szűrtem le, hogy ezek nagyon izgalmas, kicsit Battle Royale jellegű történetek megfűszerezve némi társadalom kritikával is, a hangsúly a viadalokon és a harcon van, illetve Katniss-en, aki egy igazi becsületes, valódi lány, nincs benne semmi mesterkéltség. Hát igazam is volt, meg nem is. Ezek a könyvek sokkal inkább a lelki terrort tárják a szemünk elé, semmint az öldöklést. Meglepődve tapasztaltam az első kötet során, hogy kb. a könyv háromnegyede szólt az aratásról majd a viadalra való felkészítésről, tévés szereplésekről, ruhákról, és csak egy kisebb szelet magáról a viadalról. Nagyon furcsállottam, de olvasás közben rájöttem, hogy miért olyan fontos ez. Ennek a könyvnek nem az adja az izgalmát, hogy miként mészárolják le egymást a kiválasztottak, hanem hogy átérezzük milyen nyomás és lelki terror alatt vannak tartva Panem lakói. Részletesen betekinthetünk az ottani emberek életébe Katniss szemein keresztül, vele éljük át mindazt a borzalmat, amin keresztül megy, és ez sokkal nyomasztóbb, sokkal lényegesebb, mint a megrendezett öldöklés. Persze az is fontos, de a mögöttes szándék sokkal lényegesebb. Szinte fájt olvasnom arról, hogy a körzetekben lakó emberek mennyire szörnyű körülmények között élnek, nap mint nap éheznek, hogy a túlélésért folytatott harcukat egy percre sem hagyhatják abba, különben elveszítenek mindent. Az írónő nagyon szemléletesen és hihetően tárta elénk ezeket a borzalmakat. Az első kötetben még csak kóstolgatjuk a témát, még csak a felszínt kapargatjuk. Látjuk, hogy van egy bizarr alapokon nyugvó rendszer, amit kényszeredetten elfogadtak (vagy inkább beletörődtek) az emberek, és hogy ezt a játékot játsszák évről évre. Aztán jön egy teljesen átlagos, kissé talán zárkózott lány és mindent felborít. Nem igazán tudtam kiismerni Katnisst az első kötetben, mert lassan bontakozott ki előttem a személyisége. Arra hamar rájöttem, hogy nem egy bűbájgombóc, de az élet megedzette. Sokkal komolyabban éli meg a helyzetüket, mint bárki más, szinte családfőként kénytelen élni, ami 16 évesen nem kis feladat. Érezni, hogy az írónőnek nem volt célja az, hogy Katniss egy kifejezetten szimpatikus karakter legyen. Azt volt a lényeg, hogy Katniss hihető legyen. Olyasvalaki, akiről tényleg el tudjuk képzelni, hogy létezhet, aki valóban végig ment egy szörnyű folyamaton, és ez megváltoztatta. Semmi cukormáz, csak a nyers valóság. Éppen ezért Katniss nem olyan, akit egyből szimpatikusnak találok, de tökéletesen el tudja hitetni velem mindazt, amire oda kell figyelnem. El tudja hitetni, hogy a félelem valós, hogy a rettegés az én életembe is bekússzon és vele együtt aggódjak a szereplők sorsáért.
Peeta ellenben nagyon kedves és nagyon szimpatikus karakter, a könyvben végig ő volt a kedvencem. Kellett is Katniss nyers stílusa mellé egy kicsit empatikusabb karakter is, csak azt sajnáltam, hogy nem pillanthattam be néha Peeta szemszögébe is, pedig biztos érdekes lett volna úgy szemlélni a dolgokat.
A második kötet már kicsit keményebb dió volt. Jobban belepillathattunk a Kapitólium működésébe, az agymosásba, a vezetőség manipulációiba és a színtiszta gonoszságba, ami mindezt irányítja. Lelkileg még megterhelőbb volt ezt olvasni, mint az elsőt, mert immár tudjuk, min ment keresztül Katniss és Peeta, milyen megpróbáltatásokon kellett átmenniük, és most ezek után elvárják tőlük, hogy jópofizzanak a látszat fenntartásáért. A romantikus kapcsolatuk ugyan kedves volt, de azt a kedvességet is csak Peeta tette bele. Katniss nagyon semleges, sőt, számító volt. Nyilván a túlélési ösztön dolgozott benne, de akkor is nagyon fájlaltam, hogy kihasznál egy igazán kedves, jólelkű fiút. Aztán persze mikor újra visszakerülnek az arénába és veszélyhelyzetekbe sodródnak megint csak rájön, hogy Peeta milyen sokat is jelent neki, de azt hiszem ezt nem csak ilyenkor kellett volna éreznie. Valahogy mindig minden más elvonta a figyelmét, hiszen aggódott a családjáért, a szeretteiért, és a közvetlenül előtte lévő boldogságot nem tudta meglátni. Katniss egy valódi lány. Hihető a karaktere, nincs eltúlozva éterien tökéletes irányba, sőt, inkább a negatív oldalra billen, mert az írónő csöppet sem vesződik azzal, hogy mikor Katniss hibás döntést hoz, vagy rosszat gondol valakiről, akkor tisztára mossa a nevét. Mivel Katnisst ez nem érdekli, ezért nem fontos kidolgozni - nem is lenne hiteles a karakteréhez. Ez a lány túlélő típus, testileg-lelkileg edzett, kemény ember, aki viszont az érzelmekkel áll hadilábon. A viadalos részeket főleg azért szerettem, mert Katniss olyankor érezte át 1-1 érzelme mélységét, olyankor láthattuk meg jobban az emberekhez fűződő kapcsolatait.
A harmadik kötet már nagyon komoly hangvételű mű, kifejezetten posztapokaliptikus előszele van. Nyomasztó, feszült, ugyanakkor sivár és reménytelen, egyszóval tökéletesen elénk tárja egy lázadni készülő nemzet hangulatát. Szinte tapintható benne a gyűlölet, a harag, a bosszú, a szabadulási vágy, és az a kétségbeesett atmoszféra, ami a történet helyszíneit jellemzi még inkább rátesz erre a hatásra. A sok új szereplő üde színfolt a megszokott gárda mellé. Azt is imádtam, hogy ebben a kötetben semmi sem biztos. Nincsenek konkrétumok, nincsenek tények. Feltételezések, elméletek vannak, amik vagy beválnak, vagy nem. Teljes bizalmatlanság uralkodik az egész sztorin, a főszereplők minden pórusából árad a feszültség, éppen ezért lehetetlen volt letenni a könyvet. Persze végig Katniss szemszögéből látunk mindent, de arra nagyon odafigyel az írónő, hogy a legapróbb részleteket is megláttassa velünk, mert pont ezek az apróságok teszik életszagúvá az egészet. Olyan gyorsan pörögnek benne az események, az intrikák, a taktikai lépések, hogy csak kapkodtam ide-oda a fejem. Elkapott a hullám, én pedig tehetetlenül sodródtam utána.
A végkifejlet nagyon érdekes volt. Nekem nem hiányzott a hepiend, mert nem illett a helyzethez. Ha "és boldogan éltek, míg meg nem haltak" jellegű befejezése lett volna az Éhezők viadalának, akkor az egész sztori értelmét vesztette volna. Ezek egymásra épülő, egymásból táplálkozó sztorik, amiknek ha a végére érünk nincs katarzisos beteljesülés, nincs fanfár, sem felhőtlen boldogság. Mert a valóságban sincs ilyen, és ezt a könyv nagyon komolyan vette. Habár a háború véget ért, az emberek testileg-lelkileg roncsokká változtak. Megéltek egy hatalmas lázadást, ami meggyötörte őket, és habár a békesség napjai jöttek el számukra, megpihenni sosem tudnak majd teljesen. Mert akibe beidegződött a félelem, az mindig óvatos lesz, mindig a lelkén viseli majd a történtek nyomát.
Katnisst a történet végére sem tudtam igazán megkedvelni. Nem mondom, hogy utáltam, de azt sem, hogy szerettem. Olyan fajta lány volt, aki nehezen engedett másokat közel magához, a végére pedig olyan nővé vált, aki 5 méter vastag betonfalakat épített maga köré. Ez nem teszi őt túl vonzóvá, de a hitelességéhez nagyban hozzájárul. Ami Peetával történt rettenetesen kiborított. Pont ő, aki olyan nemes és jólelkű volt, pont neki kellett elszenvedni a poklok poklát - olyan igazságtalannak éreztem, de hát a háború már csak ilyen. Nem válogat. Nem nézi, ki milyen jellem, csak jön és pusztít.
Sokáig ragozhatnám még, de az az igazság, hogy ez a trilógia pontosan olyan, amit nem lehet igazán körbeírni egy rövidke kritika szavaival. El kell olvasni ahhoz, hogy értsük, mit akar üzenni nekünk. Én még mindig annyira a hatása alatt vagyok, hogy a gondolataim össze-vissza cikáznak egyik jelenetről a másikra, próbálom feldolgozni, megemészteni mindazt, amit kaptam, de ez nem egy napos meló lesz. Engem nagyon mélyen érintett ez a történet, és ki merem jelenteni, hogy az utóbbi évek egyik legfantasztikusabb olvasmánya számomra.
Mindenki számára ajánlom, mert ez a trilógia fantasztikus, és többet kapunk tőle, mint gondolnánk. Nem biztos, hogy amit kapunk, annak maradéktalanul örülni fogunk, de el fog minket gondolkodtatni.


És hogy egy ilyen élmény után mibe ásom el magam? Hát persze, hogy a Harry Potterbe :D Újraolvasom a septológiát ^^

Könyvélmény - Christopher Paolini: Eragon

Végre valahára elolvastam ezt a könyvet is, ami konkrétan évekig pihent a könyvespolcomon. Azért, hogy ne vásároljak már annyi könyvet most eldöntöttem, hogy először a régieket olvasom el és csak aztán veszek újat, de persze nem jött össze, mert vettem új könyvet :P Viszont azért hősiesen megküzdöttem ezzel a lexikon méretű történettel is, még ha ilyen sokáig is tartott a dolog.

Nagyon vegyes élményeim vannak erről a könyvről. Anno, mikor megjelent a boltokban nagy port kavart, hogy egy akkor 18 éves srác írta, és hogy micsoda remek fantasy, mintha a Gyűrűk Urát és a Star Wars-t összegyúrták volna, stb. Biztos sokan hallottatok róla. Engem ezidáig a könyv mérete tartott vissza az elolvasásától, és amikor belekezdtem nem tudtam mire számítsak tőle. Úgy voltam vele, hogy a film élményét teljesen háttérbe szorítom, nem veszem alapul a sztorinál, hamár úgy jött össze, hogy előbb a filmet láttam és aztán olvastam a könyvet.
Hát, őszinte leszek, az eleje irtózatosan nyögvenyelős, lassú és unalmas. Így, ahogy mondom. Azért tartott idáig az elolvasása, mert nem tudtam magam átrágni a sokadik vándorláson, meg újabb városlátogatáson, ahol értelmetlen töredék információkat tudtunk meg (amiket persze érteni nem értettünk), közben Eragont elkezdi Brom kitanítani kardvívásra és mágiára. Na most ha a könyv negyede nem szólt arról, hogy ez a két emberke kardozik, akkor neonsárgára festem a hajam. Ráadásul kedves Christopherünk részletesen és minden apró mozzanatra kitérően fogalmaz a legapróbb összecsapásról is. Persze értékeljük már a fiatalúr igyekezetét, szeretett volna igényes, kidolgozott művet alkotni, na de azért ne legyünk már ennyire terjengősek. Izgalomra, akcióra vágytam, helyette pedig sohavégenincs vívásokról, városlátogatásokról kellett olvasnom. Saphira, a sárkány alig kapott szerepet, Eragon meg olyan idegesítő volt, hogy legszívesebben lecsaptam volna. A könyvben 16 éves, pont a tinikor kellős közepén van, úgyhogy természetesen arrogáns, azt hiszi, hogy ő mindent tud, mindenkinél erősebb, aztán meg pofára esik újra és újra, hogy Brom és Saphira kirángassák a csávából. Ezek után megsemmisülve a szégyentől, durcásan duggoz egy sarokban.
Aztán amitől még ki voltam borulva: Eragont úgy kezelte mindenki, mint a megváltót, mert hogy mekkora hatalma van. Na már most. Az a hatalom sehol nem lenne, ha nem volna ott Saphira, a sárkánya. Tőle származik a mágiája, és Saphira nélkül két perc alatt fűbe harapna, a sárkány valahogy mégis háttérbe szorul és a lovasé lesz a legfőbb szerep, csak nem értem miért.
Aztán ott van még a saját nyelv is. Én amondó vagyok, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. Christopher Paolini tudvalevőleg Tolkien-től vette az ihletet egy saját nyelv megalkotásához, de míg előbbi az egész életét a nyelveknek szentelte, addig utóbbi olyan hatású beszédet teremtett, mint amit az ovisok szoktak hablatyként használni. Kiejthtetetlen, szakatekert, csúnya hangzású szavak, amiket egy idő után már el sem olvastam. És ez a rengeteg tőmondat, ó magasságos! Értem én, hogy legyen könnyen emészthető a történet, de azért nem kell háromszavas mondatokat alkotni, lehet egy kicsit bővebbre ereszteni a fonalat. Egy szó, mint száz, a könyv feléig úgy éreztem, hogy ha én ezt befejezem, soha nem veszem meg a folytatást és csak azért olvasom végig, mert nem szeretek félbehagyni semmit. Nagyon vacaknak tartottam.
Aztán a történet döcögős előrehaladtával a dolgok kezdtek jóra fordulni. Eragon lelkét megedzette a kemény élet, a veszteségek és a felelősségtudat, ami nagyon jó hatással volt rá. Gyerekből férfivá érett és végre elkezdett jó döntéseket hozni, nem rohant fejjel a falnak és Lovashoz méltó módon viselkedett. Úgy örültem, mint majom a farkának - mégis csak jó könyv lesz ez! És bizony, ahogy jött a könyv csúcspontja, kiéleződtek a harci helyzetek és egyre feszültebbé vált a légkör. Minden szabad percemet olvasással töltöttem, mert egyre több dologra derült fény, egyre több új, érdekes szereplő lépett a képbe, és ez színt adott az addig unalmas sztorinak. A végére elérték, hogy egy izgalmas, átélhető, kalandos fantasyt olvashattam - bárcsak az elejétől építgette volna a történetet az író, és nem hagyott volna mindent a végére! Bár igazából ha úgy vesszük, a való életben is így nézne ki a dolog - van egy újonc, akivel sok a teendő, aki hibázni fog nem is egyszer és sokszor nem látszik méltónak a feladatára, de végül lassacskán megérik a feladatára. Ha így fogjuk fel, érthető az idegesítő kezdés, de azért ezt is lehetett volna kíméletesebben tálalni, mert így legszívesebben felrúgtam volna Eragont a holdra Keira Knightley mellé.

Viszont szerettem az Eragon és Saphira közti meghitt kapcsolatot. Habár Saphira korát tekintve fiatalabb volt eragonnál, mégis bölcsebb és ősibb volt, és anyai szeretettel vigyázta lovasa lépéseit. Néha szabály szerűen azt éreztem, hogy tyúkanyóskodik fölötte, de aztán elkezdtek egyenlő felekké válni és végre inkább társak lettek, semmint anya és a kis védence.

Összességében azt mondhatom, hogy akinek van elég türelme átrágni magát a lassú kezdeteken, az bátran olvassa el, mert az utána lévő történet igazán megéri a küzdelmet. Én már biztosan megszerzem a folytatását, mert kíváncsi vagyok miként alakul majd Eragon és a többiek sorsa.