Filmélmény - Agymanók

Ritkán szoktam egy teljes bejegyzést rászánni egyetlen mozira, de úgy érzem az Agymanók megérdemli ezt. Két kolléganőmmel ültünk be rá és az elején még hatalmasakat nevettünk azon, hogy három vén szamár beül egy gyerekmesére, de mikor kijöttünk a teremből mind a hárman éreztük, hogy ez jóval több, mnit egy aranyos gyerekmese.

Nézzünk róla egy kis ismertetőt:
"A tinédzserkor gyakran döcögős és akadályokkal teli. Nincs ez másként a fiatal lány, Riley esetében sem, akinek csendes, kertvárosi élete a feje tetejére áll, amikor édesapja a nyüzsgő San Franciscóban kap munkát. Mint mindnyájunkat, Riley-t is az érzelmei vezérlik - ők Derű, Bánat, Harag, Majré, Undor. Az érzelmek a Riley agyában található Központban laknak, mindennapi munkájuk során pedig azon dolgoznak, hogy a lányt átvezessék a mindennapok kihívásain. Ahogy Riley az érzelmeivel küzdve próbálja megszokni San Franciscót, a Központban kitör a káosz. Bár Derű, Riley elsőszámú és legfontosabb érzelme megpróbálja a dolgok pozitív oldalát láttatni, összetűzésbe kerül a többi érzelemmel, akik másként vélekednek arról, hogyan kell viselkedni egy új városban, egy új otthonban és egy új iskolában."

Én már magát az alapötletet zseniálisnak tartottam. A mai világban nehéz olyan filmeket kitalálni, amiknek a tartalma nem lerágott csont, nem egy régebbi mozi újradolgozott változata más nevekkel, más szereplőkkel. Mesék terén pláne. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit fognak kihozni ebből az ötletből - humorra, vicces bonyodalmakra mindenképpen számítottam, de amit kaptam az felülmúlta minden elvárásomat.

Ez a történet ugyanis nem egy tipikus gyerekmese, ne tévesszen meg senkit a borító, vagy a tartalom. Nem csak annyi van benne, hogy vicces köntösbe bújtatunk egy tanulságos sztorit, aztán minden jó, ha jó a vége, mivel ez egy sokkal komplexebb dolog. A néző ugyanis a kislány, Riley agyába kukkanthat be, ott pedig az öt alap érzelem segítségével követheti nyomon mi megy végbe egy kiskamasz lelki világában. Azt, ahogy mindezt ábrázolták egyszerűen lenyűgöző. Az érzelmeknek saját, hozzájuk illő személyiségük van - Derű az örök optimista, mindig vidám lányka, aki fő céljának tekinti Riley életét boldoggá tenni. Bánat a szomorkás, kissé depresszív, félénk leányzó, aki mindig kirekesztődik a többiek közül. Majré, a kissé stresszes, túlaggodalmaskodó fickó. Undor a tipikus flegma menő csaj, aki minden ismeretlen dologtól próbálja megóvni Rileyt, illetve szociálisan kalauzolja a lányt. Harag pedig a tipikus autósofőr, aki pillanatok alatt felkapja a vizet. Mind az öt érzelem remekül ki lett találva, a dumájuk pedig fantasztikus!
Ezen kívül nagyon sok dolog jelenik még meg az Irányítóközpontban, ami Riley agya. Itt találhatóak a maradandó emlékek, amik formálják Riley személyiségét. Ezek a személyiségek pedig helyes kis szigetek formájában jönnek létre - van itt Család sziget, Barátság sziget, Őszinteség, Hoki és Dilibogyó sziget. Ezek alkotják Riley jellemét. A hosszú távú memóriába kerülnek az apróbb emlékek (ezek jópofa kis gömb formában jönnek létre), ahol elraktározódnak. Némelyik megfakulhat, elveszti a fontosságát Riley számára - azok az emlékek pedig mennek a süllyesztőbe, ahol örökké feledésbe merülnek.

A történet akkor kezd igazán izgalmassá válni, mikor Riley és családja elköltözik Minnesotából San Francisco-ba. Riley érzelmeit leginkább Derű irányította, tehát a kislány zömében boldog volt, ám ez a költözés sok változást hozott a kislány életébe. Bánat furcsán kezd el viselkedni - ok nélkül szomorúvá változtatja Riley régen boldog emlékeit, amitől gyökeresen megváltozik a kislány személyisége. Egy baleset során Derű és Bánat kikerülnek az Irányító központból és eljutnak a hosszú távú memóriába, ahonnan a film végéig próbálnak kijutni. Eközben Majré, Undor és Harag magukra maradnak, hisz Derű, aki eddig a "főnök" volt most nincs itt, hogy mindent rendbe tegyen, így a maguk módján próbálják Riley érzelmeit irányítani. Ebből persze hatalmas kalamajkák lesznek, közben pedig Derű és Bánat kétségbeesetten próbál visszajutni az Irányító központba.
Utazásuk során nagyon sok apró dolgot tudhatunk meg az emberi elméről, mindenzt bájos, mesés formában. Láthatjuk a Fantázia parkot, ahol Riley összes fantáziaszüleménye helyet kapott (Sült krumpli erdő, Lávafolyam, stb.), az Álomgyár Stúdiót, ahol a kislány álmait állítják össze és megtekinthetjük Riley képzelt fiúját is, akin betegre nevettem magam :D Illetve volt még egy fontos karakter, Bing Bong - ő volt Riley képzeletbeli barátja egész kicsi korában. Hihetetlenül kedves és szerethető ez a figura, remekül kitalálták.

A történet előrehaladtával egyre nagyobb káosz uralkodik az Irányító központban - a személyiség szigetek kezdenek megsemmisülni, Riley pedig kifordul önmagából. A szülők nem értik mi történhetett a kislánnyal, mi viszont az érzelmek kalandjait követve apránként össze tudjuk rakni az eseményeket. És itt elérkezünk magához a film lényegéhez.
Igaz, hogy ez egy animációs mesefilm, amit elsősorban gyerekeknek készítettek, de bátran állíthatom, hogy a felnőttek is legalább olyan szórakoztatóan és érdekesnek fogják találni, Sőt, a gyerekek közül is inkább a tíz év fölötti korosztály az, aki meg fogja tudni érteni, mivel sok elvont fogalom van benne, amiket egy kicsi gyerek még nem ért. Minden mesés és vicces eleme ellenére ez egy drámai hangvételű film. Végig követhetjük, amint Riley kislánykori énje szertefoszlik, hogy helyet kapjon a kiskamasz, aki érzelmi viharokkal küzd, akit néha nehéz megérteni, sőt, aki néha még saját magát sem érti. Láthatjuk, hogy a sok gyerekkori álomvár hogy válik semmivé, ahogy egyre idősebbek leszünk, miként pusztul el mindaz, amiben kiskorunkban még hinni tudtunk. És végül Derű is rájön arra, hogy Riley életét nem csak neki kell irányítani. Az örökké bajt okozó, kiközösített kis Bánat kulcsfontosságú szereplővé válik, és Derű is rájön arra, hogy Bánat nélkül Riley nem lehet boldog. Furcsán hangzik, igaz? Pedig sokszor egy szomorú esemény hatására kapunk vígasztalást, szeretetet, gyengédséget, amiből aztán boldog emlékeink lesznek.

És ahogy ott ültem a moziban eszembe jutott a saját gyerekkorom. Felrémlettek azok a kiskori emlékek, amik régen olyan élénken éltek bennem, mostanra pedig kissé megfakultak. Eszembe jutott, mennyi mindenben hittem, milyen csodálatos, játékkal és kacagással teli gyerekkorom volt, s hogy ez miként változott át valami teljesen mássá... Azt hiszem ez a mese segített megérteni azt, hogy anno mi játszódott le bennem is. És ahogy ezen elgondolkodtam, éreztem, hogy nem tudok megálljt parancsolni a könnyeimnek. Mert bizony azok az édes, gyerekkori élmények, személyiségjegyek és ábrándok már csak halványan élnek bennem. Felnőtté váltam, és valószínűleg az én Birodalmamban is hatalmas változások mentek végbe. Igyekeztem ezekből minél többet megmenteni, de van, ami így is megsemmisült. És ez valahol rettentő szomorú... Hogy elveszítjük gyermeki ártatlanságunkat, és hogy milyen nehéz utat kell bejárnia minden embernek a felnőtté válás során. Annyi mindent elveszítünk "odabent", annyi minden megváltozik, amit akkor nem értünk. Ez a film segített jobban megérteni saját magamat. Nem csak a gyerekkorom eseményeit, de a jelenkori dolgaimat is, hiszen Derű, Bánat, Majré, Undor és Harag most is ott lakik bennem és teszik a dolgukat, ahogy mindig - csupán velem együtt változnak. Riley-nál is ez volt a helyzet a film végére. Habár Bánat közreműködésének hála helyreállt benne a lelki béke és visszakapta az elveszettnek hitt személyiségjegyeit, azok kiegészültek új szigetekkel is. Riley összetettebb, komplexebb kislánnyá vált, mi pedig rájöhettünk, hogy mindegyik érzelemre szükségünk van ahhoz, hogy egészséges, boldog emberek legyünk. Még a kis Bánatra is :)

Nehéz végszót fogalmaznom egy ilyen grandiózus alkotáshoz, hiszen most megint feltörtek bennem azok az érzelmek, amit a moziban éreztem. Egy valamit viszont tudok: aki csak teheti, az nézze meg ezt a filmet. Tudom, volt már egy pár mozi, amit így ajánlottam, de az Agymanók minden pénzt megér, kihagyhatatlan alkotás (számomra erősen Oscar-gyanús is). Eredeti, ötletes, kreatív és hihetetlenül jól felépített mese, ami tele van humorral, fantáziával és bizony drámával is. Hatalmasakat lehet rajta nevetni, de sírni is. Azt hiszem ez az a film, amit senkinek nem szabad kihagynia. Nézzétek meg :)

ui.: a film végén betekinthetünk a történet többi szereplőjének az agyába és megláthatjuk az ő érzelmeiket is. Na hogy azokból micsoda jelenetek születtek, majd beleszakadtam a röhögésbe :D

Ti láttátok már az Agymanókat?

Ha igen, nektek hogy tetszett?

Kultikus filmek a gyerekkoromból - Kópé Koboldok

Elég rég jelentkeztem már ezzel a rovattal, gondoltam ideje feléleszteni. Igazából az eredeti listámból már csak ez az egy film maradt meg, ami gyerekkorom nagy kedvence volt, de ki tudja mennyi fog még eszembe jutni. Ha megfigyeltétek elég erősen a fantasy vonal vezet nálam, nagyon szerettem a tündéres-koboldos történeteket, és ez a mostani is ilyen. Nézzük is:

"Az öreg Dennehy Írországban él. A Tündérhegyi kastély gondnoka már régóta. Sok turista látogatja a kastélyt és az öreg mindig elmondja nekik, hogy a környéken koboldok élnek. Persze kinevetik a bogaras vénembert. Pedig Dennehy nem hazudik. Ő jó barátsában van a kobold királlyal, és annak udvarnépével. Annyira, hogy amikor a fiához utazik az Egyesült Államokba, négy kobold a bőröndjében vele tart. De Amerikában más az élet. Ott még a gyerekek sem hisznek a koboldok létezésében. Persze ez az állapot nem tarthat sokáig. Amikor a rosszaság és a varázserő találkozik Dennehy környezetében egyre feltünőbb dolgok történnek..."

(port.hu)


Kezdjük ott, hogy ez a mese már azzal belopta magát a szívembe, hogy Írországban játszódik. Annyira imádom az íreket, a kultúrájukat, bár ez ugye nálunk családi hozadék, valamennyi ír vér bennünk is csörgedezik. Maga a film tipikus 90-es évek hangulatot hordoz magában, az akkori öltözködésen mai napig is jót mosolygok, főleg ha arra gondolok, hogy én is öltözködtem így :D Na de a lényeg maga a történet. Hogy mit is szerettem/szeretek annyira benne? Leginkább azt, hogy olyan ügyesen olvad benne eggyé a modern és a mesevilág, hogy szinte nem is lehet határvonalat húzni közéjük. Az öreg gondnok végtelenül aranyos, a koboldkirály komikus figuráját évek múltán is imádom, habár a tündérkirálynővel sosem tudtam kibékülni. Ez a házsártos, kényeskedő dáma valahogy nem illik egy tündérkirálynőhöz, hiányzik belőle valami finomság, előkelőség. Viszont ami igazán fontos, az a mese mondanivalója. Kétféleképpen is értelmezhetjük a dolgot, az egyik szerintem az egymás közti bizalom fontossága lenne. Mr. Dennehynek még a saját családja sem hisz, egyszerűbb őt elkönyvelni bolondnak, minthogy meghallgassák és beszélgessenek vele. A modern világ mindenre, amit nem ért, vagy furcsának gondol, talál valami realista magyarázatot, mint pl. az elmebetegség, vagy az öregkori szenilitás, és ezzel el is van intézve. Fölösleges elmélkedni, távolabb nézni a szemmel látható dolgoknál, mert csak az lehet igaz, amit az érzékszerveinkkel érezhetünk. Tudom, sok olyan film készült, ami tündérek és más meselények létezését bizonygatta, és a legtöbbjüket kedves kikapcsolódásként nézzük, de én azért mindig elgondolkodtam, hogy talán tényleg okosabb lenne hinni annak a bizonyos hatodik érzékünknek is, mert az ösztöneink, a megérzéseink sem csapnak be minket. Persze én más tészta vagyok, számomra a kelta folklór a hitem alapját képezi, de mindig reméltem, hogy az ehhez hasonló filmek talán másokat is elgondolkodtatnak.

A másik fontos mondanivalója a filmnek nem más, mint a túl modern társadalom. Az óvodás korú kislányt híres festők munkáival traktálják, a szüleivel állandóan tanulnia kell, az idősebbik fiú pedig egész nap a számítógép előtt ül. Engem itt az lepett meg, hogy már a 90-es években is felmerült témaként a túlzott modernizáció, a gyerekek túl korai felnövése. Ez a film pont azt mutatta be, hogy a gyerekeknek nincs idejük gyereknek lenni, mert fejlesztésekre kell járniuk, külön órákat kell venniük, gondozniuk kell a különféle tehetségeiket, és akkor csodálkozunk, hogy ideje korán lesz belőlük besavanyodott ember. Persze értem én a másik oldalt is, támogatni kell a gyerekeket és elő kell segíteni a fejlődésüket - hogyne tudnám milyen fontos ez, magam is gyerekekkel foglalkozom. De ebben a filmben a szülők túlzásba esnek, ráadásul a számítógép függőség manapság sokkal inkább jelen van, mint azt valaha is képzelték a filmesek. Mikor ez a habókos öregember, aki koboldok és tündérek jóbarátja megérkezik ebbe az ízig-vérig modern családba, alaposan elszörnyülködik. Megpróbálja visszaadni a gyerekeknek a gondtalan gyermekkor örömeit, és persze mesél nekik népe mitológiájáról is. A kislány még pici, ő fogékonyabb, de a kisfiú már kemény dió. Végül persze mindegyikük képes lesz látni a koboldokat, elhiszik a létezésüket, ahogy egy jó családi filmben szokás, de mégis, nekem ez a mögöttes mondanivaló sokkal fontosabb. Mert egy pici törődéssel, szeretetteljes foglalkozással a gyerekek sokáig gyerekek maradhatnak. Nem kell őket előbb belelökni a felnőtt élet mocsarába, épp elég, ha akkor jutnak oda, amikor kell. Nem kell őket agyonhajszolni sem, mert nem dől össze a világ, ha a kislányunk nem a következő Picasso lesz, a kisfiunk pedig 10 évesen nem akar programozó lenni. Had legyen idejük kiélvezni a gyerekkorukat, semmit nem kell siettetni. És néha hagyni kell, hogy a mesevilág beleszövődjön a mindennapjaikba, mert később ezek az apró csodák fognak nekik sokat segíteni életük nehéz perceiben. Nálam legalábbis így volt.

A történet persze hepienddel végződik. Volt benne számos emlékezetes jelenet, mint pl. Finwarának, a holtak királyának érkezése. Emlékszem kicsiként rettegtem ettől a résztől, mert sikolyokkal, fura zenével tarkították, Finwara maga pedig egy csuklyás, halálfejes lény volt. Rettegtem a Puca-tól, az utakon megjelenő fekete méntől, aki rontást hoz az utazókra, és bevallom, ettől mai napig is van bennem egyfajta félsz (mikor ehhez a lovas jelenethez ér a sztori, mindig összeugrik a gyomrom). És hogy hozzak még egy tanulságot; a tehéntej elűzi a gonosz szellemeket, legalábbis a koboldok szerint :)
Én mindenkinek tudom ajánlani ezt a mesét, aki szereti a kelta folklórt és szeretne egy kedves, vicces családi filmet megnézni.

Kultikus filmek a gyerekkoromból - A koboldok varázslatos legendája

Mikor elindítottam ezt a kis rovatot, el nem tudtam volna képzelni, hogy ennyi filmet szerettem volna gyerekkoromban, amik ráadásul megváltoztatták az életemet. A sokadik élménybeszámolót, nosztalgia-bejegyzést írom és még mindig érzem mindegyiknél azt a csodálatos, elmerengő hangulatot, hogy aztán visszacsöppenjek a régi időkbe, mikor kislányként néztem ezeket a filmeket. A jó történetek mindig magukkal tudtak ragadni, talán ezért is szeretek annyira mozizni mai napig is.

A mostani filmem szintén különleges helyet foglal el a szívemben. Aki ismer az tudja, hogy rajongok a tündérmesékért - de azokért az igazikért ám, amik tényleg mesések és tényleg tündérek, meg koboldok, meg más "mesebeli" lények vannak benne. Azért tettem idézőjelbe, mert van, akinek ezek a lények mesebeliek, és van, akiknek nem. Én utóbbiak közé tartozom. Számomra a tündérek létezése nem volt kérdés, mindig is hittem bennük és hiszek a mai napig is. Mindez talán az ír felmenőimnek köszönhető, a kelta mesevilág szeretete könnyen lehet, hogy valami rokonsági hozadék. Akárhogy is, a tipikus ír mesevilágra épülő történetekért mióta az eszemet tudom, bolondultam. Már nem emlékszem hogyan találtam rá a Koboldok varázslatos legendáira - gyanítom a tévében csíphettem el és ott felejtettem magam előtte. Teljesen rabul ejtett az a világ - kicsit a magaménak éreztem, még ha giccsesen is vannak ábrázolva a szereplők. A koboldok viccesek és örökké vidámak, szeretnek jókat zenélni, táncolni, inni és persze borsot törni mások orra alá. A tündérek ezzel szemben éteriek, az egész világuk nagyon légiesnek, kecsesnek, királyinak van ábrázolva. Arra konkrétan emlékszem, hogy Jessica hercegnő sminkjét imádtam :D

A történet tulajdonképpen egy modern feldolgozása a Rómeó és Júliának. Ebben már csak az a vicces, hogy én azt a sztorit nem is szeretem annyira, mégis itt olyan környezetben mutatták be, ami még engem is megfogott. A koboldfiiú és a tündérhercegnő egymásba szeret, ám ez a két család viszályához vezet, s a végén mindenkinek nagy áldozatokat kell hoznia a békéért. Nem is nagyon kell több szót ejteni erről a meséről, mert a történetszál végig Shakespeare méltán híres művét követi. Amiben ez a film más, az a szereplők és a környezet, illetve beletettek egy kis emberi részt is, gondolom hogy kicsit visszatérhessünk a realitás talajára. Bevallom én azokat a részeket annyira nem kedvelem, mindig átpörgetem őket és inkább a tündérek, meg koboldok világában merülök el. Az a sok szép díszlet, ruha és romantika, no meg persze a csipetnyi humor sem hiányzik :) Összességében ez egy kedves, aranyos film, amit a hozzám hasonló gyermeklelkű felnőttek igazán tudnak élvezni.

És ami még igazán különlegessé teszi ezt a mozit, az a végén található esküvői rész. A koboldfiú és a tündérhercegnő összeházasodnak, a lagzijuk végén pedig felcsendült A Dal. Mikor meghallottam (voltam kb. 10 éves) tudtam, hogy erre kell majd nekem is táncolnom az esküvőmön. Hát úgy is lett, mert bizony ez volt az a zene, amire a nyitótáncunkat előadtuk, én pedig végtelenül boldog voltam, hogy ezen gyerekkori álmom is valóra válhatott :)

Ha még nem láttátok ezt a történetet, de szeretitek a meséket és a romantikát, no meg szerettek gyönyörködni a csodaszép ír tájban, akkor feltétlenül nézzétek meg, higgyétek el - egy élmény :)

A Dal :)