Kultikus filmek a gyerekkoromból - Kópé Koboldok

Elég rég jelentkeztem már ezzel a rovattal, gondoltam ideje feléleszteni. Igazából az eredeti listámból már csak ez az egy film maradt meg, ami gyerekkorom nagy kedvence volt, de ki tudja mennyi fog még eszembe jutni. Ha megfigyeltétek elég erősen a fantasy vonal vezet nálam, nagyon szerettem a tündéres-koboldos történeteket, és ez a mostani is ilyen. Nézzük is:

"Az öreg Dennehy Írországban él. A Tündérhegyi kastély gondnoka már régóta. Sok turista látogatja a kastélyt és az öreg mindig elmondja nekik, hogy a környéken koboldok élnek. Persze kinevetik a bogaras vénembert. Pedig Dennehy nem hazudik. Ő jó barátsában van a kobold királlyal, és annak udvarnépével. Annyira, hogy amikor a fiához utazik az Egyesült Államokba, négy kobold a bőröndjében vele tart. De Amerikában más az élet. Ott még a gyerekek sem hisznek a koboldok létezésében. Persze ez az állapot nem tarthat sokáig. Amikor a rosszaság és a varázserő találkozik Dennehy környezetében egyre feltünőbb dolgok történnek..."

(port.hu)


Kezdjük ott, hogy ez a mese már azzal belopta magát a szívembe, hogy Írországban játszódik. Annyira imádom az íreket, a kultúrájukat, bár ez ugye nálunk családi hozadék, valamennyi ír vér bennünk is csörgedezik. Maga a film tipikus 90-es évek hangulatot hordoz magában, az akkori öltözködésen mai napig is jót mosolygok, főleg ha arra gondolok, hogy én is öltözködtem így :D Na de a lényeg maga a történet. Hogy mit is szerettem/szeretek annyira benne? Leginkább azt, hogy olyan ügyesen olvad benne eggyé a modern és a mesevilág, hogy szinte nem is lehet határvonalat húzni közéjük. Az öreg gondnok végtelenül aranyos, a koboldkirály komikus figuráját évek múltán is imádom, habár a tündérkirálynővel sosem tudtam kibékülni. Ez a házsártos, kényeskedő dáma valahogy nem illik egy tündérkirálynőhöz, hiányzik belőle valami finomság, előkelőség. Viszont ami igazán fontos, az a mese mondanivalója. Kétféleképpen is értelmezhetjük a dolgot, az egyik szerintem az egymás közti bizalom fontossága lenne. Mr. Dennehynek még a saját családja sem hisz, egyszerűbb őt elkönyvelni bolondnak, minthogy meghallgassák és beszélgessenek vele. A modern világ mindenre, amit nem ért, vagy furcsának gondol, talál valami realista magyarázatot, mint pl. az elmebetegség, vagy az öregkori szenilitás, és ezzel el is van intézve. Fölösleges elmélkedni, távolabb nézni a szemmel látható dolgoknál, mert csak az lehet igaz, amit az érzékszerveinkkel érezhetünk. Tudom, sok olyan film készült, ami tündérek és más meselények létezését bizonygatta, és a legtöbbjüket kedves kikapcsolódásként nézzük, de én azért mindig elgondolkodtam, hogy talán tényleg okosabb lenne hinni annak a bizonyos hatodik érzékünknek is, mert az ösztöneink, a megérzéseink sem csapnak be minket. Persze én más tészta vagyok, számomra a kelta folklór a hitem alapját képezi, de mindig reméltem, hogy az ehhez hasonló filmek talán másokat is elgondolkodtatnak.

A másik fontos mondanivalója a filmnek nem más, mint a túl modern társadalom. Az óvodás korú kislányt híres festők munkáival traktálják, a szüleivel állandóan tanulnia kell, az idősebbik fiú pedig egész nap a számítógép előtt ül. Engem itt az lepett meg, hogy már a 90-es években is felmerült témaként a túlzott modernizáció, a gyerekek túl korai felnövése. Ez a film pont azt mutatta be, hogy a gyerekeknek nincs idejük gyereknek lenni, mert fejlesztésekre kell járniuk, külön órákat kell venniük, gondozniuk kell a különféle tehetségeiket, és akkor csodálkozunk, hogy ideje korán lesz belőlük besavanyodott ember. Persze értem én a másik oldalt is, támogatni kell a gyerekeket és elő kell segíteni a fejlődésüket - hogyne tudnám milyen fontos ez, magam is gyerekekkel foglalkozom. De ebben a filmben a szülők túlzásba esnek, ráadásul a számítógép függőség manapság sokkal inkább jelen van, mint azt valaha is képzelték a filmesek. Mikor ez a habókos öregember, aki koboldok és tündérek jóbarátja megérkezik ebbe az ízig-vérig modern családba, alaposan elszörnyülködik. Megpróbálja visszaadni a gyerekeknek a gondtalan gyermekkor örömeit, és persze mesél nekik népe mitológiájáról is. A kislány még pici, ő fogékonyabb, de a kisfiú már kemény dió. Végül persze mindegyikük képes lesz látni a koboldokat, elhiszik a létezésüket, ahogy egy jó családi filmben szokás, de mégis, nekem ez a mögöttes mondanivaló sokkal fontosabb. Mert egy pici törődéssel, szeretetteljes foglalkozással a gyerekek sokáig gyerekek maradhatnak. Nem kell őket előbb belelökni a felnőtt élet mocsarába, épp elég, ha akkor jutnak oda, amikor kell. Nem kell őket agyonhajszolni sem, mert nem dől össze a világ, ha a kislányunk nem a következő Picasso lesz, a kisfiunk pedig 10 évesen nem akar programozó lenni. Had legyen idejük kiélvezni a gyerekkorukat, semmit nem kell siettetni. És néha hagyni kell, hogy a mesevilág beleszövődjön a mindennapjaikba, mert később ezek az apró csodák fognak nekik sokat segíteni életük nehéz perceiben. Nálam legalábbis így volt.

A történet persze hepienddel végződik. Volt benne számos emlékezetes jelenet, mint pl. Finwarának, a holtak királyának érkezése. Emlékszem kicsiként rettegtem ettől a résztől, mert sikolyokkal, fura zenével tarkították, Finwara maga pedig egy csuklyás, halálfejes lény volt. Rettegtem a Puca-tól, az utakon megjelenő fekete méntől, aki rontást hoz az utazókra, és bevallom, ettől mai napig is van bennem egyfajta félsz (mikor ehhez a lovas jelenethez ér a sztori, mindig összeugrik a gyomrom). És hogy hozzak még egy tanulságot; a tehéntej elűzi a gonosz szellemeket, legalábbis a koboldok szerint :)
Én mindenkinek tudom ajánlani ezt a mesét, aki szereti a kelta folklórt és szeretne egy kedves, vicces családi filmet megnézni.