Miért nem segítünk?

Sziasztok!

Elég rég volt már elmélkedős bejegyzés a blogon, de most szeretném újra felhozni ezt a "rovatot". Főleg azért, mert a címadó téma hónapok óta kattog a fejemben és fogalmam sem volt, hogy írjak-e róla, vagy sem, ha pedig az előbbi mellett döntök, akkor hogy lássak neki?
Tudjátok rólam, hogy szeretek mindenféle témát boncolgatni, sok minden érdekel, és olyan dolgokról is nyíltan vállalom a gondolataim, amiket mások igyekeznek elkerülni. Ilyen téren sosem voltam szívbajos. Ez a vissza-visszatérő téma viszont komoly fejtörést okozott nekem. Tartottam attól, hogy olyan indulatokat fog szülni bennem, amiket nem szeretnék rátok zúdítani, de úgy döntöttem, hogy összeszedem magam és mindenféle negatív felhang nélkül írok a dologról.

Azt veszem észre az embereken, hogy mindenki egyre inkább befelé fordul. Egyre jobban elszeparálódunk egymástól, kevésbé figyelünk a környezetünkre, mert annyira el vagyunk a saját kis világunkban. Vagy sokkal inkább nem akarunk észrevenni dolgokat - úgy teszünk, mintha nem láttuk volna, közben pedig mégis. Simán elsétálunk az olyan szituációkból, amikor segítő kezet kellene nyújtani. A hétköznapi életben kismilliószor láttam rá példát.

Valamikor nyáron sétáltam haza a munkából, amikor velem szemben jött egy idős bácsi. Mikor elhaladtunk egymás mellett, tompa puffanást hallottam. A bácsi elájult a nagy melegben, a holmija szanaszét szóródott. Elég sokan sétáltunk azon az utcán, de csak ketten mentünk oda segíteni - egy fiatal srác és én. Mindenki más hatalmas szemekkel haladt el mellettünk, vissza-vissza tekintgettek, de nem jöttek oda hozzánk. Őszintén? Ketten valóban elegek voltunk ahhoz, hogy felsegítsük a bácsit. Utána viszont elgondolkodtam azon, hogy az embereknek vajon mi járhatott a fejükben? Azt várták, hogy majd valaki más segít az illetőn? Nem akartak kontaktusba kerülni egy vadidegen emberrel? Fogalmam sincs. Viszont megdöbbentő volt látni, hogy egyesek lazán elsétáltak a bajba jutott társuk mellett, még egy pillantásra sem méltatták. Nyilván nem kell 20 embernek körbe állnia egy bajba jutottat, de jól esett volna látni azt, hogy másokat is érdekel a bácsi sorsa. Én hasonló esetben mindig odamegyek a kis csoportosuláshoz és megkérdezem, hogy tehetek-e valamit. Nincs ebben semmi nagy cucc, nem is tartom magam ettől különb, vagy jobb embernek, nekem ez evidens. De rossz érzés azt látni, hogy milyen sok embert hagy hidegen egy szenvedő társuk sorsa. Rengetegszer láttam már rosszulléttel küszködő embereket, és szinte mindig azt tapasztaltam, hogy a többiek annyira rohanásban vannak, hogy a segítségnyújtásra nem szakítanak időt. Látják, hogy baj történt, de az arcukra rá van írva a "majd valaki más biztos segít neki" kifejezés. És szerintem erre alapozni nem helyes dolog.

Pár ismerősömtől azt a választ kaptam anno erre a témára, hogy ők nem mindig érzik biztonságban magukat a bajba jutott emberek mellett. Sokszor akik segítségre szorulnak nem mindig jól szituált, öltönyös emberek - néha egyszerűbb, szerényebb ruhát viselő emberek kerülnek bajba, de nekik is ugyanúgy jár a segítség, mint másoknak. Persze a félelem is érthető valamilyen szinten, esti órákban én is gyanakvóbb vagyok a hirtelen rosszullevő, fura kinézetű emberekkel. De fényes nappal, amikor az orrom előtt botlik meg a mankóval közlekedő, csapzott állapotú férfi, nem fogok elsétálni mellette csak azért, mert valószínűleg az utcán él. Felsegítettem, majd megkért, hogy ha nem jelent gondot számomra, kísérjem át a zebrán, mert mankóval is nehezen tud járni. Azon kis idő alatt csöndben voltunk mindketten. Nem kellett végighallgatnom az élettörténetét, nem panaszkodott, nem nyöszörgött, csak szótlanul bicegett mellettem, majd mikor átértünk megköszönte a segítségemet és tovább döcögött. Ennyi volt az egész.

Persze a témának van árnyoldala is, hiszen néha az, aki segítséget kér, nem biztos, hogy őszinte, tiszta szándékkal teszi ezt. Innen is van tapasztalatom, méghozzá olyan, ami örök életemre beleégett az emlékezetembe.
Gimnazista voltam, mikor a suliból hazafele jövet megláttam egy hajléktalant kartonpapírral a kezében. Csak annyi volt ráíva: éhes vagyok. Én, mint jóhiszemű kislány gondolkodás nélkül odamentem és a férfi felé nyújtottam az uzsonnámat. Erre a férfi felnézett rám, meglátta mit akarok neki adni, majd üvöltözni kezdett velem: "Pénzt adjál, ne kaját!"
Akkor és ott nagyon összetörtem. Ha azt írta, hogy éhes, akkor nem kellett volna örömmel elfogadnia a felkínált ételt? Egy éhes ember nem válogat. Persze utólag rájöttem, hogy az illető valószínűleg csak a hozzám hasonló vajszívű embereket próbálta magához édesgetni, majd a beszerzett pénzt ki tudja mire költötte volna el.
Másik esetben szintén ifjú gimnazista voltam, színházból jöttem hazafelé. A belváros azon része mindig tele van aláírást és adományokat gyűjtő emberekkel, én pedig bele is botlottam egy fél tucatnyi képeslap árus emberbe. Az első, aki odajött hozzám 500 Ft-ért akart rám sózni egy viseltes képeslapot. Azt mondtam magamban, egye fene, legyen meg a havi jó cselekedetem. Megvettem a lapot, mire három másik lapárus tolakodott oda hozzám és rimánkodott, hogy vegyek tőlük is. Miután közöltem, hogy nincs nálam több pénz (és tényleg nem volt), hirtelen eltűnt a nyájas hangnem és én lettem a mocskos ribanc.
Azóta nagyon óvatos vagyok, mert sosem tudhatom ki az, aki tényleg segítséget igényel. Az olyanoknak, akik villamoson kunyerálnak 40 fokban, félájult gyerekkel a derekukon biztos nem adok egy fillért se, illetve azoknak sem, akik ittas állapotban, üvöltözve követelik a pénzt. Mindkét cselekedetet mélységesen elítélem. Szerencsére azokon a vonalakon, ahol gyakran megfordulok már tudom kik azok, akik rendes, becsületes emberek, nekik mindig örömmel segítek, váltok velük pár szót, a tolakodóbb fajtát pedig igyekszem elkerülni.

Szóval igen, két oldala van ennek a témának is. Néha nehéz eldönteni, hogy melyik a helyes cselekedet, de én úgy gondolom, hogy minden esetben a belső hangunkra, a jóérzésünkre kell hallgatni. A bajban lévő embereknek ne féljünk segítő kezet nyújtani, hiszen meglehet, hogy egyszer mi fogunk a földön feküdni, s nekünk is jól esne, ha valaki felhúzna minket onnan. Ne mondogassuk azt, hogy majd más segít. Az a "más" néha mi kell, hogy legyünk. Az állandó rohanásban észre kell vennünk a körülöttünk lévő világot, és ha a "drága" időnkből csak pár percet áldozunk másokra, már jót cselekedtünk. Ugyanakkor nem árt odafigyelni azokra sem, akik a jóhiszeműséget, az együttérzést és a kedvességet kihasználva akarnak kicsalogatni belőlünk anyagiakat. Akármilyen eset áll is fenn, mindig mérlegelni kell, hogy mivel állhatunk szemben. Sajnos nehéz világot élünk, sok hátsó szándékú ember használ ki másokat, de ezeket ki lehet szűrni, hiszen belső érzékeink megsúgják nekünk kitől óvakodjunk és kihez közeledjünk.

Én úgy gondolom, hogy nagy általánosságban sokkal több segítő készségre lenne szüksége az emberiségnek. Sokkal több kedvességre, jólelkűségre, önzetlen cselekedetekre. Mindez persze nem összetévesztendő az elvakult naivitással, amikor valaki meg akarja váltani a világot - ez sajnos lehetetlen. Viszont ha már csak a környezetedben, a bevált útvonalaidon jót teszel másokkal, a világot máris szebbnek fogod látni - azzal az egyénnel együtt, akin segítettél :)
És hogy a másik oldalról is szemléltessem a dolgot: a minap elmentem bevásárolni, de ahogy kitettem a lábam az üzletből, az egyik szatyrom megadta magát és minden holmim szanaszét gurult a szélrózsa minden irányába. Hirtelen egy férfi bukkant fel mögöttem, összeszedte a vásárolt dolgaimat és még új szatyrot is adott, mindezt kedvesen mosolyogva, viccelődve. Hihetetlenül jól esett a kedvessége. Az ilyen helyzetek azt éreztetik velem, hogy talán nincs minden veszve :)

Nektek mi a véleményetek a témáról?

Tudom, elég kényes terület, de örülnék, ha megosztanátok velem a gondolataitokat és akár a tapasztalataitokat is :)

Amiktől a falra mászom - JÉG!

Viszonylag rég volt már ilyen bejegyzés a blogon, aminek örülök, mert ezek szerint kevesebbet bosszankodom (vagy csak nem annyira lényegesek, hogy írjak is róluk, de akárhogy is, mindenképpen pozitívum), most viszont sajnos megint volt min puffognom.
Mint tudjátok azon kevesek közé tartozom, akik imádják a telet és a hideget. Tényleg nagyon szeretem ezt az évszakot, de van egy valami, amitől minden évben rettegek: a jég. Én nem tudom mi lehet velem, talán rám duplán hat a gravitáció, de ha valami csúszós felületre tévedek, tuti, hogy elesem. Ezért is utálom a jeget, mert nagyon könnyen összetöröm magam rajta, és a 9x kiment bokámmal ez annyira nem vicces buli.
Erre föl ma reggel, mikor mentünk volna dolgozni a kapun kilépve azt láttuk, hogy mindent, de MINDENT egy merő jégpáncél borít. Tükörjég mindenütt! Na ott már éreztem, hogy itt nagyon nagy bajok lesznek, mert hogy fogok bejutni? A kocsiig még eltipegtem, Viktor segített, de csak hogy meglegyen a napi adrenalin a melóhely előtt kicsivel kaptunk egy piros lámpát. Meg szerettünk volna állni, de a kocsi másként gondolta, mert csak gurultunk tovább és tovább, át a másik sávba... Szerencsére nem jött senki, gyors visszatolatás, miközben rájöttünk, hogy a lekanyarodó sávot rohadtul nem sózták fel! Értitek, az útszakasz mindkét sávja szépen le van takarítva, de a lekanyarodó sáv ott maradt tükörjéggel. Minden esetre örültünk, hogy nem lett gond, vártuk, hogy mehessünk tovább, aztán egyszer csak bumm, kaptunk egy akkora löketet, hogy csak pislogtunk. Hát naná, hogy más sem tudott megállni és szépen belénk jöttek hátulról.
Viktor rohant is intézkedni és akkor már tudtam, hogy én ma nem érek be időben dolgozni. Gyors telefonálások, szakadkozások, "sietekahogytudok", és aztán felmértük a károkat. A kocsink hátulját alaposan megpuszilták, a bal hátsó lökhárító enyhén szólva lóg és berepedt a fenekünk, de szerencsére a csomagtartó még nyitható és zárható. A másik autós nem járt ilyen jól, neki lerepült a rendszámtáblája és alaposan összenyomorodott a kocsija eleje. Látszott, hogy próbálta félrerántani az autót, hogy inkább a szalagkorlátnak menjen neki, de sajnos nem kapcsolt időben.
Mi egyáltalán nem haragudtunk, nem is bosszankodtunk, mert ez tényleg nem az ő hibája volt, mi sem tudtunk megállni. Kitöltöttük a szükséges papírokat és reménykedünk abban, hogy a biztosító szíveskedik majd tevékenykedni. Ja, a vicc az egészben az, hogy a srác, akivel karamboloztunk szintén szigetszentmiklósi :D De tényleg rendes volt, mert elismerte, hogy ő jött belénk (nem mintha a jégpáncélon meg tudott volna állni szerencsétlen), a rendőrséget is felhívta volna és ott is bevallotta volna, hogy az ő hibája volt, de mi nem ragaszkodtunk ehhez, épp elég szívás a kocsikat javíttatni. Végül sikeresen begördültünk Viktor munkahelyére, én pedig remegő térdekkel szálltam ki az autóból. Az egy dolog, hogy a főbb utakat felsózták, de a járdák, a busz és villamosmegállók maradtak szépen jegesen. Halál félelmem volt. A villamosig eljutni sem volt egyszerű, mert lejtett az út, rettegtem, hogy összetöröm magam. Végül átjutottam, lementem egy megállót abban reménykedve, hogy Újbuda központ már le lesz takarítva, elvégre elég forgalmas csomópont már reggel is. Egy frászt! Jég mindenütt! Az idősek tyúklépésben totyogva, bottal próbáltak közlekedni, a babakocsik csúsztak a szélrózsa minden irányába gyerekkel együtt, szirénázás hallattszott minden irányból. Én is addig sétáltam, amíg találtam egy olyan zebrát, ahol viszonylag békésen át tudok kelni, de a buszmegállóig érdekes utat tettem meg. Minden lámpaoszlopba, buszváró pavilonba, betontömbbe belekapaszkodtam és totyogtam előre, miközben a könnyeimmel küszködtem. Végül épségben beértem a melóba, szerencsére ott már felsózták a járdát (felfelé megy az út, másként nem is jutottam volna be), de a reggeli trauma itt még nem ért véget.
Egész délelőtt az egekben volt a vérnyomásom, tiszta vörös volt a képem, és ami a legrosszabb, szédültem, mint a fene és hányingerem volt. Nagyon vacak állapotban voltam, kb. mint egy zombi, nem is nagyon voltam képben. Aztán jött a védőnéni, megvizsgált és közölte, hogy ez bizony enyhe agyrázkódás. O.O Nekem fogalmam nem volt arról, hogy egy rándulástól is lehet agyrázkódásom, de ezek szerint igen. Még eléggé kába vagyok és kicsit folydogál a világ, de a pihenés jót fog tenni. Ez sajnos csak holnap este lesz, mert szombaton is dolgozom, de a hétvége fennmaradó részét biztos, hogy masszív pihenéssel töltöm.
Viszont, amin fel vagyok háborodva: hogy lehet az, hogy a járdákat nem sózzák fel? Ráadásul egy forgalmas helyen? Mi az, hogy a megállókban csúszkálva, hasraesve kell közlekedni? A gyalogos nem számít? Jó, persze, nyilván más szervezet felelős érte, de csak tudtak róla, elvégre elég sok helyen volt lefagyás.

Rég féltem már ennyire. A karambol is megviselt, mert még soha nem éltem át ilyet és nagyon rossz élmény volt, de hogy utána egymagamban kellett a jégpáncélon közlekedni a forgalmas utakon, na az maga volt a pokol. Persze sokaknak a jég jó élmény volt, mert csúszkáltak, nevetgéltek, jól érezték magukat, ám sajnos sokan voltak olyanok, akik rettegtek ettől. Hihetetlennek tartom, hogy az utak egyes szakaszait felsózzák, a másik felét meg kihagyják, és hogy a járdákon nem lehet közlekedni. Hozzátenném, sok gyalogos ezért az úton való közlekedést választotta, ami miatt mentek a dudálások ezerrel, de nem hiszem el, hogy az autósok nem látták a jeget mindenütt (máskor nem szokása az embereknek autóúton császkálni).

Szóval így jártunk. A kezdeti sokk után inkább az ideg jött ki belőlem, mert ezek tényleg nagyon bosszantottak, de most már azért lehiggadtam valamelyest. Hazafelé járhatóak voltak az utak, csak néhol maradt jég, de a reggeli élmények azt hiszem még sokáig bennem maradnak.

Nálatok milyen volt ma az időjárás? 

Máshol is volt tükörjég?

Remélem nektek nem esett bajotok és jól vagytok :)