Miért nem segítünk?

Sziasztok!

Elég rég volt már elmélkedős bejegyzés a blogon, de most szeretném újra felhozni ezt a "rovatot". Főleg azért, mert a címadó téma hónapok óta kattog a fejemben és fogalmam sem volt, hogy írjak-e róla, vagy sem, ha pedig az előbbi mellett döntök, akkor hogy lássak neki?
Tudjátok rólam, hogy szeretek mindenféle témát boncolgatni, sok minden érdekel, és olyan dolgokról is nyíltan vállalom a gondolataim, amiket mások igyekeznek elkerülni. Ilyen téren sosem voltam szívbajos. Ez a vissza-visszatérő téma viszont komoly fejtörést okozott nekem. Tartottam attól, hogy olyan indulatokat fog szülni bennem, amiket nem szeretnék rátok zúdítani, de úgy döntöttem, hogy összeszedem magam és mindenféle negatív felhang nélkül írok a dologról.

Azt veszem észre az embereken, hogy mindenki egyre inkább befelé fordul. Egyre jobban elszeparálódunk egymástól, kevésbé figyelünk a környezetünkre, mert annyira el vagyunk a saját kis világunkban. Vagy sokkal inkább nem akarunk észrevenni dolgokat - úgy teszünk, mintha nem láttuk volna, közben pedig mégis. Simán elsétálunk az olyan szituációkból, amikor segítő kezet kellene nyújtani. A hétköznapi életben kismilliószor láttam rá példát.

Valamikor nyáron sétáltam haza a munkából, amikor velem szemben jött egy idős bácsi. Mikor elhaladtunk egymás mellett, tompa puffanást hallottam. A bácsi elájult a nagy melegben, a holmija szanaszét szóródott. Elég sokan sétáltunk azon az utcán, de csak ketten mentünk oda segíteni - egy fiatal srác és én. Mindenki más hatalmas szemekkel haladt el mellettünk, vissza-vissza tekintgettek, de nem jöttek oda hozzánk. Őszintén? Ketten valóban elegek voltunk ahhoz, hogy felsegítsük a bácsit. Utána viszont elgondolkodtam azon, hogy az embereknek vajon mi járhatott a fejükben? Azt várták, hogy majd valaki más segít az illetőn? Nem akartak kontaktusba kerülni egy vadidegen emberrel? Fogalmam sincs. Viszont megdöbbentő volt látni, hogy egyesek lazán elsétáltak a bajba jutott társuk mellett, még egy pillantásra sem méltatták. Nyilván nem kell 20 embernek körbe állnia egy bajba jutottat, de jól esett volna látni azt, hogy másokat is érdekel a bácsi sorsa. Én hasonló esetben mindig odamegyek a kis csoportosuláshoz és megkérdezem, hogy tehetek-e valamit. Nincs ebben semmi nagy cucc, nem is tartom magam ettől különb, vagy jobb embernek, nekem ez evidens. De rossz érzés azt látni, hogy milyen sok embert hagy hidegen egy szenvedő társuk sorsa. Rengetegszer láttam már rosszulléttel küszködő embereket, és szinte mindig azt tapasztaltam, hogy a többiek annyira rohanásban vannak, hogy a segítségnyújtásra nem szakítanak időt. Látják, hogy baj történt, de az arcukra rá van írva a "majd valaki más biztos segít neki" kifejezés. És szerintem erre alapozni nem helyes dolog.

Pár ismerősömtől azt a választ kaptam anno erre a témára, hogy ők nem mindig érzik biztonságban magukat a bajba jutott emberek mellett. Sokszor akik segítségre szorulnak nem mindig jól szituált, öltönyös emberek - néha egyszerűbb, szerényebb ruhát viselő emberek kerülnek bajba, de nekik is ugyanúgy jár a segítség, mint másoknak. Persze a félelem is érthető valamilyen szinten, esti órákban én is gyanakvóbb vagyok a hirtelen rosszullevő, fura kinézetű emberekkel. De fényes nappal, amikor az orrom előtt botlik meg a mankóval közlekedő, csapzott állapotú férfi, nem fogok elsétálni mellette csak azért, mert valószínűleg az utcán él. Felsegítettem, majd megkért, hogy ha nem jelent gondot számomra, kísérjem át a zebrán, mert mankóval is nehezen tud járni. Azon kis idő alatt csöndben voltunk mindketten. Nem kellett végighallgatnom az élettörténetét, nem panaszkodott, nem nyöszörgött, csak szótlanul bicegett mellettem, majd mikor átértünk megköszönte a segítségemet és tovább döcögött. Ennyi volt az egész.

Persze a témának van árnyoldala is, hiszen néha az, aki segítséget kér, nem biztos, hogy őszinte, tiszta szándékkal teszi ezt. Innen is van tapasztalatom, méghozzá olyan, ami örök életemre beleégett az emlékezetembe.
Gimnazista voltam, mikor a suliból hazafele jövet megláttam egy hajléktalant kartonpapírral a kezében. Csak annyi volt ráíva: éhes vagyok. Én, mint jóhiszemű kislány gondolkodás nélkül odamentem és a férfi felé nyújtottam az uzsonnámat. Erre a férfi felnézett rám, meglátta mit akarok neki adni, majd üvöltözni kezdett velem: "Pénzt adjál, ne kaját!"
Akkor és ott nagyon összetörtem. Ha azt írta, hogy éhes, akkor nem kellett volna örömmel elfogadnia a felkínált ételt? Egy éhes ember nem válogat. Persze utólag rájöttem, hogy az illető valószínűleg csak a hozzám hasonló vajszívű embereket próbálta magához édesgetni, majd a beszerzett pénzt ki tudja mire költötte volna el.
Másik esetben szintén ifjú gimnazista voltam, színházból jöttem hazafelé. A belváros azon része mindig tele van aláírást és adományokat gyűjtő emberekkel, én pedig bele is botlottam egy fél tucatnyi képeslap árus emberbe. Az első, aki odajött hozzám 500 Ft-ért akart rám sózni egy viseltes képeslapot. Azt mondtam magamban, egye fene, legyen meg a havi jó cselekedetem. Megvettem a lapot, mire három másik lapárus tolakodott oda hozzám és rimánkodott, hogy vegyek tőlük is. Miután közöltem, hogy nincs nálam több pénz (és tényleg nem volt), hirtelen eltűnt a nyájas hangnem és én lettem a mocskos ribanc.
Azóta nagyon óvatos vagyok, mert sosem tudhatom ki az, aki tényleg segítséget igényel. Az olyanoknak, akik villamoson kunyerálnak 40 fokban, félájult gyerekkel a derekukon biztos nem adok egy fillért se, illetve azoknak sem, akik ittas állapotban, üvöltözve követelik a pénzt. Mindkét cselekedetet mélységesen elítélem. Szerencsére azokon a vonalakon, ahol gyakran megfordulok már tudom kik azok, akik rendes, becsületes emberek, nekik mindig örömmel segítek, váltok velük pár szót, a tolakodóbb fajtát pedig igyekszem elkerülni.

Szóval igen, két oldala van ennek a témának is. Néha nehéz eldönteni, hogy melyik a helyes cselekedet, de én úgy gondolom, hogy minden esetben a belső hangunkra, a jóérzésünkre kell hallgatni. A bajban lévő embereknek ne féljünk segítő kezet nyújtani, hiszen meglehet, hogy egyszer mi fogunk a földön feküdni, s nekünk is jól esne, ha valaki felhúzna minket onnan. Ne mondogassuk azt, hogy majd más segít. Az a "más" néha mi kell, hogy legyünk. Az állandó rohanásban észre kell vennünk a körülöttünk lévő világot, és ha a "drága" időnkből csak pár percet áldozunk másokra, már jót cselekedtünk. Ugyanakkor nem árt odafigyelni azokra sem, akik a jóhiszeműséget, az együttérzést és a kedvességet kihasználva akarnak kicsalogatni belőlünk anyagiakat. Akármilyen eset áll is fenn, mindig mérlegelni kell, hogy mivel állhatunk szemben. Sajnos nehéz világot élünk, sok hátsó szándékú ember használ ki másokat, de ezeket ki lehet szűrni, hiszen belső érzékeink megsúgják nekünk kitől óvakodjunk és kihez közeledjünk.

Én úgy gondolom, hogy nagy általánosságban sokkal több segítő készségre lenne szüksége az emberiségnek. Sokkal több kedvességre, jólelkűségre, önzetlen cselekedetekre. Mindez persze nem összetévesztendő az elvakult naivitással, amikor valaki meg akarja váltani a világot - ez sajnos lehetetlen. Viszont ha már csak a környezetedben, a bevált útvonalaidon jót teszel másokkal, a világot máris szebbnek fogod látni - azzal az egyénnel együtt, akin segítettél :)
És hogy a másik oldalról is szemléltessem a dolgot: a minap elmentem bevásárolni, de ahogy kitettem a lábam az üzletből, az egyik szatyrom megadta magát és minden holmim szanaszét gurult a szélrózsa minden irányába. Hirtelen egy férfi bukkant fel mögöttem, összeszedte a vásárolt dolgaimat és még új szatyrot is adott, mindezt kedvesen mosolyogva, viccelődve. Hihetetlenül jól esett a kedvessége. Az ilyen helyzetek azt éreztetik velem, hogy talán nincs minden veszve :)

Nektek mi a véleményetek a témáról?

Tudom, elég kényes terület, de örülnék, ha megosztanátok velem a gondolataitokat és akár a tapasztalataitokat is :)