Elmúlt napok eseményei

Sziasztok!

Vééégre valahára ismét sikerült klaviatúrát ragadnom, hiszen az elmúlt napokban másról sem szólt az életünk, mint a költözésről. Mikor legutoljára költöztünk közel nem volt ekkora káosz, és persze ennyi cuccunk sem volt, mint amit most be kellett pakolni és dobozolni. Egész hihetetlen, de tripla annyi motyóval jöttünk el az albérletből, mint mikor Viktor nővérétől eljöttünk, bár azóta eltelt 5 év. És habár nagyon örültünk, hogy végre birtokba vehetjük a saját kuckónkat, azért ez a folyamat közel sem olyan vidám, mint amilyennek gondoltuk. Sok dolog volt, amik elég rendesen megszivattak minket, szóval az egész költözés project elég hosszúra nyúlt és irtózatosan fárasztó volt.

Július elsején vehettük át a kulcsokat az előző lakóktól, de előtte nekem egy egész hetem ráment arra (ha nem több), hogy a holmijainkat összepakoljam. A jó ebben az, hogy az ember sok mindent kiszelektál - mi is rengeteg fölöslegesnek ítélt kacattól szabadultunk meg, mondván csak olyan dolgok kerüljenek a lakásunkba, amikre tényleg szükségünk van. Sajnos azonban a megmaradt dolgok is olyan terjedelmesek voltak, hogy az utolsó napokban már tényleg csak egy kis csapáson keresztül lehetett közlekedni a lakásban, mi pedig napjában többször vertük le a lábujjainkat (és anyáztunk rendesen), mert beleakadtunk a dobozokba :P Míg én pakolásztam, odaát édesapám tartotta a frontot, aki egyedül kipofozta a lakást - volt is vele munka bőven. Mi laikusok anno nem vettünk észre túl sok hibát a lakásban, hiszen láttunk egy korrekt járólapozást, egy korrekt parkettázást, egy szép konyhabútort. Összességében jó állapotúnak ítéltük meg a helyet. Aztán jött apu és konkrétan a fejét fogta, mikor végigment a lakáson. A falak ugyanis mindenhol egyenetlenek voltak, tele voltak hullámokkal és hepehupákkal, az ajtófélfákon pedig leverődések, lepattanások voltak. Nekünk ezek nem szúrtak úgy szemet, de ő egyből észrevette őket. 4 hétbe telt, mire szépen meg tudta csinálni mind a falakat, mintha az ajtókereteket, és nem kevesebb, mint 180 kiló gipszet használt el a falakhoz. Azt hiszem ez bőven bemutatja milyen állapotban is volt a lakás.

Persze nem csak a költözés volt az egyedüli programom azokra a napokra. Barbi barátnőm kisbabát vár, neki szerveztünk egy babaváró bulit, ugyanis most már az utolsó hónapban van, bármikor megérkezhet hozzájuk a picurka :) Úgy gondoltuk, hogy meglepjük őt és tartunk egy csajos délutánt ajándékokkal, finomságokkal, beszélgetéssel. Én szinte az elején elhatároztam, hogy fondant bevonatos babaváró cupcake-eket fogok készíteni, mivel már régóta szerettem volna kipróbálni és itt volt a tökéletes lehetőség egy tematikus díszítés kipróbálására. Hát nem mondom, melós dolog az ilyen dekorált cupcake-ek készítése, de Barbi meg a többi lány arckifejezése arról árulkodott, hogy megérte ennyit foglalkoznom a sütikkel ^^ Az alap amúgy egy pina colada muffin volt fehércsokoládés krémtöltelékkel. Életemben először sütöttem ilyen fajta cupcake-et, de szerencsére nagyon jól sikerült ízre is, a receptet itt tudjátok elérni. A krém egy sima fehér csokis puding volt plusz fehér csokoládéval, amit beleolvasztottam a tejbe, majd mikor kihűlt vajjal tettem krémesebbé. Egyetlen egyet kósoltam meg belőle, mert igazi kalóriabomba, de az tényleg fenséges volt :)

Néhány kép a sütikről:

Az egyik adag tetejét babakocsik díszítik, a másikat pedig kis partedlik 

Készült néhány cumizó babafej, meg pólyát tartó gólya is

Nagyon jól sikerült amúgy a meglepi, Barbi rendesen ledöbbent, egyáltalán nem számított ránk :P 

Aztán csak hogy ne unatkozzak, rögtön másnap hivatalosak voltunk egy esküvőre is. Réka, a táncpartnerem készült férjhez menni, akinek ráadásul én készítettem a sminkjét :) Nagyon örültem a lehetőségnek, ez már a második menyasszonyi smink volt, amit készítettem és minden percét élveztem. Szerencsére a menyasszony is elégedett volt vele, így dupla volt az öröm :) 

Valami készül :)

A menyasszony teljes pompájában :)

Ezek után visszatértünk a költözés áldatlan állapotához. Édesapám sikeresen befejezte a munkálatokat, már csak maga az átpakolás volt hátra. Szerencsére minden épségben átkerült pár óra alatt, mostanra pedig igyekeztünk minél több cuccot kipakolni végleges helyére. A konyha már egész jó állapotban van, kb. 95%-ra elkészültünk vele, és a nappali is kezd alakulni. A fürdő és a mosdó szinte teljesen kész, pár apró simítás van csak hátra, illetve a gardróbokat is megtöltöttem a ruháinkkal. Ami még teljesen parlagon lett hagyva, azok a könyveim :D 

Az a hatalmas rakás óriás doboz csak könyvekkel van tele :D Az egyik szobát még az el nem pakolt holmik tárolására használjuk, de szép apránként azért csak el fog fogyni onnan minden. 

Holnap rávetődöm a könyvekre, és amennyit tudok elpakolok a meglévő szekrényembe, de egészen biztos, hogy fog kelleni még egy könyves szekrény, mivel már az albérletben is az egyik asztalon kellett tárolnom az újonnan vett köteteimet. Közben beszereztünk egy szép akvárium asztalt, így már nem a komódok tetején kell tartanunk a halainkat. Sokkal szebb és rendezettebb látvány így az egész :) 

Vannak új jószágaink is - négy aranyhal, négy guppi, és egy rakás harcsa. A képen inkább az aranyhalak látszanak.

Szóval nagyjából itt tartunk most. Még sok cuccunk van dobozokban, úgyhogy rengeteg munka vár ránk, ráadásul most már én is megyek vissza dolgozni. Sajna a költözés miatt kicsit sem volt pihentető a nyári szünetem, de ez van, kapok egy I.J. pólót. Viszont legalább volt időm a költözéssel foglalkozni :) Ha elkészülünk, akkor hozok képeket a teljesen berendezett lakásról. Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy kicsit keserédes számomra ez a költözés, hiszen 5 évig éltem az albérletben, nagyon megszerettem minden hibája ellenére. Meg is könnyeztem az utolsó napunkat ott, sőt, mai napig hiányzik. Mégis csak az volt az első lakás, ahol igazán kettesben élhettünk Viktorral. Ugyanakkor nagyon örülök az új helynek is, csupán még meg kell szoknom :)

És hogy miket tanultunk meg a költözés alatt?

- tripla annyi holmid lesz, mint mikor a meglévő otthonodba jöttél.

- a lakberendezés csak a filmekben buli, a valóságban kész tortúra mindent szépen elrendezni.

- a falak színének kiválasztása sem egyszerű, főleg ha tejeskávé színt szeretnél, és az 1000-es színpalettában kapásból 30-ra tudnál rábökni, hogy az pont olyan.

- mikor nyolcadjára caplatsz vissza a harmadik emeletre rájössz, hogy a költözés felér egy komplett kardio edzéssel.

- mikor egy tiszta fehérnemű megtalálása felér egy harccal az elemek ellen.

- mikor megtalálod a tiszta fehérneműt, de az a tároló szoba legbelső felében van, amit elbarikádoztál könyves dobozokkal.

- igenis lehetséges 5 napon keresztül szendvicseken élni.

- mikor egész nyáron kánikula van, de az időjárás pont akkor fordul esősre és borultra, mikor a falak festését kezdenéd, és ezért lámpával kell világítani.

- 2 hét és többszöri takarítás után is képes gipszpor szállni a levegőben.

- mikor örülsz, hogy végre megszabadulsz a hangoskodó tiniktől, de helyette kapsz játszóteret visítozó gyerekekkel, meg egy kisboltot, aminek este is zúg a légkondija.

- kezded értékelni a kész lakások kényelmét, mikor rájössz, hogy az új otthonodban nincs wcpapír tartó.

- mikor rémálmaidban nem szörnyek és tornyokból való zuhanások szerepelnek, hanem felhólyagosodó falak és hámló tapéták.

- elkezded átkozni a fűrészporos tapéta feltalálóját, mikor kis fekete molylepke kukacok mászkálnak mindenütt a lakásban.

- hogy néha jobb a nyers beton alapnak, semmint hogy napokon keresztül kapargasd a szarul felvitt festéket a falakról

- mikor a lakberendezési boltokba nem gyermeki örömmel, hanem heveny hányingerrel térsz vissza. Kétnaponta. 

Persze azért vannak ám pozitívumok is: végre nem sülünk meg az átforrósodó tetőtérben, mert földszinten lakunk, huzat is van, viszont szúnyogok, szitakötők és imádkozó sáskák nincsenek, hála a frissen beszerelt szúnyoghálóknak. Van csodaszép, nagy hűtőnk, mosogatógépünk, és végre nem kell három emeletet lépcsőznünk sem :) Nagyon boldogok vagyunk az új otthonunkban és alig várjuk, hogy végre teljesen elkészüljünk mindennel ^^

Köszönöm, hogy kitartó voltál és elolvastad ezt a hosszú bejegyzést :P

További szép napot mindenkinek! 

Mani-acs - Tárgy az otthonodból

Kis csúszással hozom a következő Mani-acs témakörre alkotott manikűrömet, melyben ezúttal egy itthoni tárgy kellett, hogy megihlessen minket. Bevallom nektek őszintén, minden kimagyarázás nélkül, hogy az utóbbi napjaim/heteim rettenetesen kimerítőek voltak számomra, így amikor lehetőségem lett volna alkotni inkább a pihenést választottam. Viktor még mindig beteg, így nem sok kedvem/időm/energiám van nagyobb alkotásokhoz. A mostani manikűr amolyan kettő az egyben, mert ezt viseltem a tegnapi blogtalin, és mivel nem volt már erőm új manikűrt alkotni erre a fordulóra, kerestem egy olyan tárgyat, amihez színében és hangulatában passzol. Sajnálom, hogy nem lett konkrétabb a dolog, de ha halálosan kimerült vagyok, akkor nem tudok nekiállni semminek. Remélem elnézitek nekem ezt a kis "lustaságot" és azért tetszeni fog nektek a manikűröm. Végül az a tárgy, ami a leginkább passzolt a lakkozásomhoz a kedvenc őszi-tavaszi sálam lett, ami - nem túl meglepő módon - lila és fekete átszőve ezüst szálakkal. Nagyon szeretem és azt vettem észre a képek készítése során, hogy a lila árnyalat majdhogynem tökéletesen megegyezik a sálam színével (talán a sálam picivel melegebb lila).
Fogadjátok szeretettel ^^

Az ihletadó tárgy (vagyis hát fordítva, ő passzolt a lakkozásomhoz :D)

Egy direkt homályos képet is hoztam, hogy lássátok a meseszép csillogást is.

Alapnak egy csodálatosan szép, vibráló lila Aden lakkot választottam, a körmeim tövébe pedig a Catrice Kitch me if you can csillámos fedője került. Nekem nagyon tetszik ez a manikűr, és a blogtalin volt szerencsém bezsebelni pár elismerést is érte, úgyhogy nagyon boldog voltam :) 

Remélem nektek is tetszik ^^

Egy kis lelkizés - mert ezekről is írni kell

Bizonyára észrevehettétek, hogy az utóbbi időben nem igazán "nyavalyogtam" itt a blogon. Ez továbbra sem áll szándékomban, de azt azért érdemes tudni, hogy nem azért foglalkoztam más témákkal, mert a személyes jellegű dolgokról nem tudtam volna mit írni, hanem mert egyszerűen úgy döntöttem, hogy akármi rossz is történjen az életemben, az nem fog magával hozni egy depresszív, pesszimista, "jajdeszerencsétlenvagyok" bejegyzést. Régen sok ilyen volt nálam, ki kellett írnom magamból a kétségbeesésem és a fájdalmam, de ma már máshogy állok hozzá. Ennek oka az, hogy habár a sors folyamatosan megnehezíti az életemet, nem hagyom, hogy ez lehúzzon. Azzal nem segítek sem magamon, sem máson azzal, hogy sopánkodom és sajnáltatom magam. Az élet mindenkivel kiszúr néha, van, akivel a kelleténél többször, de azt mondják, hogy isten a legnehezebb feladatokat a legjobb harcosainak adja. Vagy valami ilyesmi. Talán én is ilyen harcos vagyok. Talán azért nem omlok már össze, mert helyretettem a fejemben, hogy ezt máshogy kell kezelni. Sajnos sok rossz dolog történt velünk annak ellenére, hogy ezt nem éreztettem annyira. Bár, ha jól emlékszem néha elejtettem pár utalást, de nem fejtettem ki bővebben, helyette belevetettem magam a blogolás különféle témáiba és örömeibe, és hála ennek, no meg nektek, akik írtok nekem és mosolyt csaltok az arcomra képes voltam elfelejteni azt, hogy nekem most épp nagyon szenvednem kéne. Persze belül meg voltak a magam harcai, de azt hiszem ezúttal méltósággal, tartással, higgadtsággal viseltem, s ezerszer inkább lettem elszánt, mint szánakozó. Most úgy döntöttem, hogy pár mondatban azért mégis mesélek a fejleményekről, mert ez még mindig egy kutyulék blog, és édesanyám ma délelőtti hívása meghozta hozzá a löketet. Nagyon nagy részletekbe persze most sem megyek, egyrészt azért ezek a mi problémáink, másrészt ti sem azt akarjátok olvasni hosszú sorokon keresztül, hogy velünk mennyi nyűg van. De nekem most jól esik felvázolni a helyzetet, hogy lássam, milyen mély gödörből kell ismét kimásznom.
Az első probléma Viktorral kezdődött. Február óta voltak emésztési gondjai, szerintem el tudjátok képzelni milyen jellegű. A baj csak az, hogy ez már tart fél éve, és nem hogy javulna, de rosszabbodik, ugyanis most már vérzik is és 10 kilót fogyott. Kipróbáltunk mindenfélét, diétáztunk, elhagytuk az erős fűszereket, a tejtermékeket, mindenre odafigyeltünk, de nem történt változás. Aztán Viktor elment egy magánorvoshoz, aki megállapította róla, hogy vastagbél daganata van. Az ütő is megállt bennem, mikor felhívott és közölte. Napokat sírtam át, totálisan kétségbe estem, rettegtem, hogy elveszítem a legfontosabb embert számomra. Komolyan teljesen be voltam pánikolva. Viktor szerencsére jól viselte a dolgot, mert legalább volt némi elképzelése arról, mi megy végbe benne, de édesanyám biztatására azért felkerestünk egy professzort, aki a gasztroenterológia mestere, és nem csak gépekkel vizsgál (a magándoki valami kütyüvel állapította meg a betegségeket), hanem a sokéves tapasztalatával és persze a modern orvostudománnyal is.Tegnap végül elmetünk ehhez az orvoshoz (ezt persze sok-sok laborvizsgálat előzte meg), ahol 100%-ig bebizonyosodott, hogy Viktornak nincs vastagbél rákja. Hatalmas kő esett le a szívemről, hiszen jó ideig csak árnyéka voltam önmagamnak. Kívül ez nem látszott, de belül marcangoltam magam és úgy csimpaszkodtam Viktorba, mintha bármikor eltűnne a kezeim közül. Kiderült, hogy a betegsége krónikus bélgyulladás, magyarán Crohn-betegség. Nem egyszerű dolog ez sem, mert nem gyógyítható, de szinten tartható. Anno nálam is felmerült, de szerencsére nekem csak valami baktériumom volt, Viktornak viszont valóban ilyen problémája van. Egy kicsit megijedtem persze, hogy ezt lett a diagnózis, de mérföldekkel biztatóbb, mint a másik. Most még egyelőre megfigyelik, vissza kell járnunk az orvoshoz, de utána kap gyógyszereket és elméletileg teljesen normális életet élhet, ha odafigyel magára. Mikor hazajöttünk a vizsgálatról sajnos minden tartásom odaveszett, és Viktor nyakába borulva bőgtem. Nagyon stresszeltem és nagyon féltem, azt hiszem a több hónapnyi erőltetett nyugalom akkor jött ki rajtam, de túlestem rajta, Viktor mgvigasztalt, hogy nem lesz semmi baj, én pedig hiszek neki. Ő olyan bivalyerős ember, hogy semmi nem gyűrheti le. Most is olyan pozitív a hozzáállása, vidám, jókedvű, bújós, sőt, még a vizsgálatokat is élvezte, vagyis érdekesnek találta. Szóval nála még várunk a gyógyszerekre és a végleges vizsgálatokra, de elméletileg rendben lesz.
Édesanyám miatt is sokat idegeskedtem, ugyanis az a légkör, amiben otthon kénytelen élni, teljesen kicsinálja őt. Nagyon nehéz helyzetben van, mert az "apám" problémáit is rá terhelik, és teljesen kétségbe van esve. Ez főleg az anyagiakban nyilvánul meg, amiről többet most nem szeretnék mesélni, elvégre ez tényleg intim téma. Legyen elég annyi, hogy őmiatta is idegeskedtem és ez tart még most is, bár amióta elindította a válást egy fokkal jobban érzi magát. Bevallom, én is. Igyekszem rá is figyelni, törődök vele és naponta beszélünk vagy személyesen, vagy telefonon, támogatjuk egymást és kitartunk, közös erővel.
Aztán ma, mikor a 100 happy days kihívás legújabb tizes csokrát szerettem volna kitenni jött tőle a telefon, miszerint a nagymamámat kórházba szállították, mivel leesett az ágyról és eltört a medence csontja. Biztos észrevettétek, hogy a mamámról sem írtam túl sokat - ennek is az volt az oka, hogy nem akartalak titeket ezzel fárasztani, meg az én aggodalmaimat nem kell 8 bejegyzésen keresztül olvasnotok. Egyébként a lába szépen gyógyult, ám sajnos ez a baleset megint keresztbe húzott mindent. Órák hosszat hevert a hideg kövön egyedül a gödöllői lakásban,  szomszéd néni talált rá. Ha ő nem jön, lehet még most is ott heverne. Hatvanba szállították és most arra vár, hogy rendbe jöjjön a vérképe, mert amíg az nem stimmel, nem műthetik meg, mivel akkor a műtőasztalon elvérezne. Édesanyám el-elcsukló, sírásba hajló hangját hallani felér nekem egy kínzással. Amikor megkérdezte tőled: "Kislányom, mi jöhet még? Mivel verhet még minket az isten?" azt mondtam neki, hogy nem szabad így hozzáállnia a dolgokhoz. A mama életben van, jó kezekben van, orvosok és nővérek vigyáznak rá, speciális ágyon fekszik, nem lesz semmi baj. De a szívem azért elszorult egy pillanatra. Sajnos a baj mindig csőstül jön, de én megmondtam anyunak, hogy nem szabad úgy viselkednünk, mint régen. Nem kell sopánkodni és keseregni a saját nyomorúságunkon. Mi harcosok vagyunk. Túlélők. Ezt a vihart is át fogjuk vészelni, mint a többit. Nem szabad negatívan hozzáállni a dolgokhoz, mert azzal senkinek nem segítünk, csak fölöslegesen stresszeljük magunkat. Igen, az életünk most nem habos torta. Igen, problémáink vannak. De megoldjuk őket. Viktort szépen rendbe teszik a gyógyszerek és éljük tovább boldog házas éveinket együtt. Anyu helyzete is jobb lesz, mert a bíróság már intézkedik az ügyeinkben és aki igazán számít, az anyut támogatja. A mama pedig fel fog épülni, mert bitang erős parasztasszony, aki a jég hátán is megél. Minden rendben lesz. Nem szabad kétségbeesni, higgadt, tiszta fejjel át kell gondolni a teendőket és meg kell tenni minden tőlünk telhetőt azért, hogy a dolgok jobbra forduljanak. És így is lesz. A mai találkozásunk után anyu egy fokkal jobban érezte magát. Úgy érzem megerősödtem, megedzett az élet. Már nem omlok össze, ha baj van, nem esek kétségbe és pláne nem nyavalygok fél órán keresztül azon, hogy milyen nehéz most nekem. Tény, hogy nehéz, de a nyavalygástól nem fog semmi változni. Viszont a pozitív hozzáállás, az akaraterő és a kitartás a segítségünkre lesz.
Mikor átgondoltam magamban mindezeket a történéseket az jutott eszembe, hogy talán az univerzum ezzel akar tesztelni, hogy vajon mikor török már meg. Hát... tartok tőle, hogy az univerzum rossz csajba kötött bele :)