Az elmúlt napok valahogy nem alakultak a legjobban számomra. Kellemetlen dolgok történtek velem nemrég, de aztán ezek olyasmire hívták fel a figyelmem, amin a mai napig elgondolkodom...
Kb. két héttel ezelőtt sikeresen elkaptam a szokásos őszi vírust, nem győztem mosdóba rohangálni. Aztán pár napig kúrálgattam magam, száraz tápon éltem, és ezek így rendbe is tettek. Aha, én legalábbis azt hittem. Múlt hét szerdán arra keltem fel, hogy forog velem a világ, a semmit is ki akarom hányni, és a hasam úgy görcsölt-nyilallt, mintha a zsigereimet nyúzták volna. Az a típus vagyok, aki csak akkor marad otthon, mikor már elvonszolni sem tudja magát a munkahelyére, de itt éreztem, hogy valami nincs rendjén. Azonnal mentem is orvoshoz, akihez konkrétan beájultam, az egésznek pedig az lett a vége, hogy jött értem a mentő. Jaj, de jó...
A kórházban halálra ijesztettek, azt hitték begyulladt a vakbelem vagy a hasnyálmirigyem, úgyhogy egy csapatnyi orvos forgolódott körülöttem. Szerencsére kiderült, hogy csak felülfertőződtem ezzel az őszi vírussal és az amúgy is legyengült szervezetem rosszabbul viselte a dolgot, mint kellett volna. Ennek ellenére péntekig bent tartottak, megfigyeltek, küldözgettek mindenféle vizsgálatra, de végül a vírus magától kiürült belőlem. Azóta már sokkal jobban vagyok - a torkomat még kicsit "érzem", de betáraztam itthon mindenféle gyógyhatású készítményt, ami segíthet kikúrálni magamból a maradék rosszaságokat. Pont most van az őszi szünetem is, így pihenni is lesz időm.
Mikor először meghallottam, hogy bent kell maradnom olyan pánikroham tört rám, amilyet évek óta nem tapasztaltam, teljesen kétségbe voltam esve. Szerencsére Viktor, édesanyám és az ottani nővérkék hatására sikerült megnyugodnom és végül el tudtam tölteni azt a pár napot odabent. Igazából egy szavam sem lehet, mert hihetetlenül kedvesen bántak velem a kórházban. A nővérkék tüneményesek voltak és a kezelő orvosom is a lehető legbűbájosabb volt - komolyan úgy babusgattak, mintha valami különleges beteg lettem volna, holott messze én voltam a legkevésbé beteg páciens. De nem csak velem viselkedtek így, hanem mindenkivel. Tisztelettel vegyes ámulattal néztem a nővérkéket, ahogy dolgoztak, fáradhatatlanul, mindenkire mosolyogva, mindenkihez szólva pár jó szót. Sokadjára is meghallgatták a síró idős néniket, nyugtatgatták a műtét előtt állókat, és soha, egyetlen percre sem voltak türelmetlenek velünk.
Nagyjából belelátok a hazai egészésgügybe, lévén édesanyám is benne dolgozik, mesél ezt-azt. Sok emlékem van gyerekkoromból, mikor bementem anyuhoz a kórházba és néztem, hogy a nővérek és ápolók dolgoznak, de most, mikor a saját bőrömön tapasztaltam ennek a munkának az összetettségét és nehézségét, azért átértékeltem magamban ezt a szakmát. Komolyan minden tiszteletem az egészségügyi dolgozóké. Hogy a sokadik fárasztó műszak után is mosolyogva, kedvességgel és szeretettel fordulnak a legproblémásabb, legingerültebb betegek felé is, és hogy nem csak a fizikai, de a lelki szükségleteinket is kielégítették. Napi 12 óra kőkemény meló után, a műszakuk utolsó perceiben is jutott nekem egy kevés a megnyugtató pillantásaikból, az együttérző kézszorításaikból és az öleléseikből.
A kórház soha nem kellemes élmény, akármekkora bajjal is kerüljön oda az ember - minden porcikánk tiltakozik ellene, hiszen ki vagyunk szakítva a megszokott közegünkből és természetesen rettegünk, hogy mi lesz velünk. Azt hiszem ez az igazi kiszolgáltatottság. De amikor egy ilyen szituációban odajön hozzánk egy kórházi dolgozó és néhány gyöngéd simogatással, kedves szóval megnyugtat, az konkrétan balzsam a reszkető léleknek. Én speciel elég bizalmatlan típusú ember vagyok, nem engedek közel magamhoz akárkit, de az ottani nővérkék és orvosok mind annyira, de annyira tüneményesek voltak, hogy percek alatt elfeledtették velem minden félelmem. Olyan volt, mintha lett volna egy rakás anyukám, akik mind azért vannak ott, hogy rám vigyázzanak. Álmomban nem gondoltam volna, hogy csupa kellemes élménnyel fogok hazatérni onnan. Igazából még most is képes elgondolkodtatni ez az élmény...
Nektek vannak kórházi tapasztalataitok?
Mit gondoltok a témáról?
