November

Sosem írok hónap köszöntő bejegyzéseket - úgy vélem van belőlük éppen elég. Ugyanakkor úgy érzem, most kivételt kell tennem, mivel olyan hónaphoz értünk, amit jóformán senki nem szeret. Szegény november - nyirkos, párás, ködös, hideg, esős és borongós. De tudjátok mit? Én pont ezekért imádom! Igen, az október sokkal színesebb és festőibb, de valahogy mindig is azok iránt éreztem nagyobb rajongást, amit a többség nem kedvel. A novembert szinte senki nem szereti, én viszont oda vagyok érte. Imádom a szomorkás romantikáját, a ködöt, ami álmosít ugyan, de néha jól esik belenehezedni a párnáim közé és hagyni, hogy a kinti időjárás rám telepedjen. Szeretem, hogy ilyenkor alig vannak emberek az utcákon. Sokszor egyedül ácsorgok egy parkban és gyönyörködöm a haldokló természetben. Elbűvöl, ahogy a levelek színei megadják magukat és tompává fakulnak, mint ahogy az is, hogy nem látok tovább az út szélénél, ahol éppen állok. Amikor egyedül ácsoroghatok a ködös, esősen szemerkélős időben szinte felbecsülhetetlen. Tudom, kicsit nehéz megérteni a vonzalmamat eme hónap iránt, de én nem az a napsugaras ember vagyok. Fordítva működöm. Az tetszik, ami másokat fintorra fakaszt. Azt élvezem, ami elől mások menekülnek. Minél inkább behúzódnak az emberek a házaikba, én annál többet vagyok kint. Végre egyedül lehetek. Végre nem kell hallgatnom az emberek zaját, nem kell tülekednem, sétálhatok anélkül, hogy bárkivel is találkoznék. Ilyenkor jobban tudok figyelni a környezetemre is, és lenyűgöz a változás. Mert jobban kiérzem az avar füstös, harmatos aromáját, a köd és az esőáztatta föld illatát, a levegő tisztaságát és a bőrömet simogató hűvösségét. Persze ilyenkor van Viktor születésnapja is - talán ez is hozzátesz ahhoz, hogy miért szeretem ezt a hónapot. A november a természet utolsó sóhaja a tél előtt. Szép lassan magába süpped a táj, kifakul minden és átadja magát a pihenésnek. És ilyenkor végre én is megpihenhetek...