November

Sosem írok hónap köszöntő bejegyzéseket - úgy vélem van belőlük éppen elég. Ugyanakkor úgy érzem, most kivételt kell tennem, mivel olyan hónaphoz értünk, amit jóformán senki nem szeret. Szegény november - nyirkos, párás, ködös, hideg, esős és borongós. De tudjátok mit? Én pont ezekért imádom! Igen, az október sokkal színesebb és festőibb, de valahogy mindig is azok iránt éreztem nagyobb rajongást, amit a többség nem kedvel. A novembert szinte senki nem szereti, én viszont oda vagyok érte. Imádom a szomorkás romantikáját, a ködöt, ami álmosít ugyan, de néha jól esik belenehezedni a párnáim közé és hagyni, hogy a kinti időjárás rám telepedjen. Szeretem, hogy ilyenkor alig vannak emberek az utcákon. Sokszor egyedül ácsorgok egy parkban és gyönyörködöm a haldokló természetben. Elbűvöl, ahogy a levelek színei megadják magukat és tompává fakulnak, mint ahogy az is, hogy nem látok tovább az út szélénél, ahol éppen állok. Amikor egyedül ácsoroghatok a ködös, esősen szemerkélős időben szinte felbecsülhetetlen. Tudom, kicsit nehéz megérteni a vonzalmamat eme hónap iránt, de én nem az a napsugaras ember vagyok. Fordítva működöm. Az tetszik, ami másokat fintorra fakaszt. Azt élvezem, ami elől mások menekülnek. Minél inkább behúzódnak az emberek a házaikba, én annál többet vagyok kint. Végre egyedül lehetek. Végre nem kell hallgatnom az emberek zaját, nem kell tülekednem, sétálhatok anélkül, hogy bárkivel is találkoznék. Ilyenkor jobban tudok figyelni a környezetemre is, és lenyűgöz a változás. Mert jobban kiérzem az avar füstös, harmatos aromáját, a köd és az esőáztatta föld illatát, a levegő tisztaságát és a bőrömet simogató hűvösségét. Persze ilyenkor van Viktor születésnapja is - talán ez is hozzátesz ahhoz, hogy miért szeretem ezt a hónapot. A november a természet utolsó sóhaja a tél előtt. Szép lassan magába süpped a táj, kifakul minden és átadja magát a pihenésnek. És ilyenkor végre én is megpihenhetek...

Látogató

Észrevétlen sötétedik 

szívemben az éjszaka,

lomhán kúszva rám telepszik,

s nem enged már el soha.

A torkomból felszakadt sikolyt

némán hordja el a szél,

emléked álomba ringat,

s halálba altat a tél.

Nincs kereszt a nyakamban,

sem imakönyv a kezemben,

belülről feszíti szét 

a lelkemet a félelem.

Vergődök és vonaglok, 

s te némán nézed kínjaim.

Kiölnélek magamból, 

ha volnának még szárnyaim.

Epeízű csókodat még

tisztán érzem nyelvemen.

Sötét hajam simogatva 

mesét olvasol nekem.

Dédelgetsz és duruzsolsz.

Mosoly mászik arcodon.

Én meg tehetetlen nézem,

hogy tör rám a fájdalom.

Játék kéne? Játszhatunk hát.

Számolj százig, elbújok!

Föld alá és felhők fölé,

hová nem ér el karod.

Nem lesz velem könnyű dolgod,

nem adom az életem.

Hiába is futsz utánam,

nincs hatalmad fölöttem!