Ma igen érdekes dolgot olvastam, amit e-mailben kaptam egy ismerősömtől. Arról szól, hogy régebben mennyivel egyszerűbben éltek az emberek, mégis nekik volt jobb dolguk, mint nekünk, akiket a mai modern világ ezüsttálcán kiszolgál. Nem szeretném lelőni az egészet, úgyhogy bemásolom ide a szöveget, és ki-ki eldönti magában, mi a véleménye róla.
"Akik 1980 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi hollywoodi, mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg!
Gondolj csak bele, mi, akik 1980 előtt születtünk, kész csoda, hogy, életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt, még biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk, hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem voltak semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Azért az nem volt semmi.
Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent pontosan az ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt hittem az ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért pazaroljak hát rá külön szót. Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. Igen, ki. Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és gyengébbet, az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon szóltak bele ebbe sem.
Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy McDonald's-on edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátra szaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont "Bedekó"-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan nyugalomban, a preDomestos korban. Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek videója volt, vagy esetleg ZX Spectruma (az egyfajta számítógép volt), de szó sem volt Playstationról, Nintendóról, X-Boxról, Videojátékról, 64 tévécsatornáról, műholdról és kábeltévéről, filmekről, DVD-ről, Surround Soundról, Internetről, Fitnesz-Club kártyáról vagy mobiltelefonról.
Viszont voltak barátaink!
Olyanok, akikkel találkoztunk kint az utcán, a focipályán vagy a pingpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem vittek és nem hoztak a szülök autóval... Mégis itt vagyunk. Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem ritkán fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, mégis itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor még volt egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt csináld, amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan nézhette a játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, más játszótársakat kereshetett magának.A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók után, úgy, mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon vágott, nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk otthon a szülőknek. Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha vétkeztünk, szüleink nem álltak mellénk. Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, a bűntudat, a jóérzés, a felelősség. Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét.
Ezek voltunk mi. Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak"
Na és akkor ezek után gondolkodjon el a mai világ kényelmes embere! Teljesen ellustultunk, és az a legrosszabb, hogy ezt már természetesnek vesszük, hiszen jóformán minden téren ki vagyunk szolgálva különféle technikai kütyükkel, miért is mozdítanánk meg magunkat jobban? Hát én úgy vagyok vele, hogy élni szeretnék, nem csak létezni napról napra! Bár tény és való, hogy meg vannak azért a modern időknek is a maga javai és pozitívumai, de összességében nézve régen jobban éltek az emberek. Miután elolvastam ezt az írást, leültem édesanyámmal beszélgetni. Kértem, meséljen a gyerekkoráról, hogy mik változtak azóta. A válaszai döbbenetesek voltak.
Mesélte, hogy régen a tévé és a számítógép helyett könyveket olvastak, vagy kint játszottak a szabadban.
Nem volt csoki, sem cukorka, vagy más jellegű nasi, de volt helyette félbevágott citrom cukorral, mézes dió, gyümölcsök, meg malomkerék méretű házi lekváros kenyér. Karácsonykor a fát nem kristály, meg üvegdíszekkel dekorálták, hanem saját maguk által készített papírfüzérrel, dióval és almával. Távirányítós autó meg Barbie helyett csuhé és rongybabával, meg fából készült gurulós kocsival játszottak, és számukra ez tökéletes is volt. Régen nem volt mindenféle csodatisztítószer, sem gyakori fertőtlenítős takarítás, de nem is volt ennyi asztmás, meg allergiás gyerek. Egy teljesen steril környezetben hogyan is tanulhatná meg az immunrendszerünk, hogyan védekezzen?
Legtöbbször sem a zöldségeket, sem a gyümölcsöket nem mosták meg, úgy ették, ahogy találták. Persze akkoriban még nem is voltak vegyszerezve, így nem is volt szükség mosásra, de édesanyám mindig azt mondta nekem, hogy a szervezetünknek szüksége van egy kevés koszra is. Aztán mesélt nekem még arról is, hogy milyen nagy összhangban éltek a természettel. Minden áldott nap gondozták és ápolták, a természet pedig később meghálálta a gondoskodást. Régen nem voltak illatosított és habosított tisztálkodási szerek, az emberek szappannal fürödtek, és érdekes módon ez mindenkinek bevált. A kóla és a cukros üdítők helyett tiszta vizet, teát és házi gyümölcslevet ittak, a gyerekek pedig esténként nem a tévé elé lettek leültetve, hanem a szülők olvastak fel nekik esti mesét. Azt azért hozzátenném, hogy édesanyám falun nőtt fel, tehát minden áldott nap keményen dolgoztak a szülei a termőföldeken, mégis mindig volt idejük őrá.
Ezek után nem tudom miért nyafog sok szülő, ha munkából hazaérve nincs ideje a gyerekére. Régen mindenki ismerte a legtöbb virág és növény nevét, és meg tudták különböztetni az ehető gombát a mérgezőtől. Az pedig végképp elszomorító, hogy manapság már csodaszámba megy egyeseknél, ha meglátnak egy mókust, vagy egy sünit. Ráadásul sokan ahelyett, hogy fognák magukat és elmennének egy vadasparkba, vagy egyenesen ki a természetbe, inkább állatkertbe mennek nézelődni nálunk is honos állatok után. Akkoriban a sok méregdrága biotermék helyett házi termesztésű zöldségeket és gyümölcsöket ettek, amiket frissen húztak ki a földből, vagy szedtek le fákról/bokrokról. Ezeknek igazi íze és illata volt, nem úgy, mint a gén kezelt, dobozos, vagy hálós bolti fajtának. És érdekes módon a vidéki paraszt bácsik gyönyörűen eléltek 80-90 évig szalonnán, hagymán, meg kenyéren, és nem aggódtak a koleszterin szintjük miatt. Persze ők utána mindent ledolgoztak a földeken, a modern kor embere meg maximum letottyan a számítógép elé.
