Ma reggel viszont néma csend volt.
Teljes hangtalanság.
Ahogy kikecmeregtem az ágyból és felhúztam a redőnyt rögtön megértettem miért van ekkora némaság - az éjjel végre esett a hó. Nem csak foltokban, éppen csak megmutatva magát, hanem egybefüggő, vakító fehér rétegben. A világ ezen kis szegmense pedig némaságba burkolózott - mintha lenne valami szent és különleges az első igazi havazásban, amit nem szabad megtörni. Az emberek nem nyüzsögnek úgy, hanem kiélvezik ennek a ritka látványnak a pillanatát. Kitártam az ablakot, hogy magamba szívjam a friss, hideg téli levegőt, amitől táncra perdül az ember vére.
Arra számítottam, hogy majd most jönnek a pusmogások, de semmi. Csak néhány nyikorgást lehetett hallani, ahogy a szomszédok hozzám hasonlóan kitárták otthonaik ablakát, hogy még jobban megcsodálhassák a lepedőbe burkolózott természetet. Elnéztem a túloldalra és láttam, hogy egész családok lógnak az ablakokban, arcukon őszinte mosoly ült. Apró orrocskák nyomódtak neki az üvegnek, türelmetlenül félresöpörve a függönyt és a karácsonyi fényfüzéreket, csak hogy jobban láthassák a kinti tájat. Az ember azt gondolná, hogy ilyenkor mindenki - de legalábbis a gyerekek - hanyatt homlok rohannak le a hóba, de nálunk most még sem így történt. Csak álltunk ott az ablakban és néztük a fehérséget. Valamiért senki nem hangoskodott, mintha nem akarták volna felverni a világot. Csak egy kicsit élvezzük még ki a szűz hó látványát, csak egy kicsit éljük még át ezt a csendes nyugodalmat.
Közben még mindig szállingózott a hó. Nem nagy, bolyhos pelyhekben, inkább csak apró, fehér konfettik röpködtek a levegőben. Elléptem az ablaktól és átsétáltam a nappaliba, hogy az erkélyről csodálhassam tovább a tájat. Magamra kanyarintottam a köntösöm és a reggeli forró teámmal kikecmeregtem az erkélyre. Kikönyököltem a korlátra és áldottam az üvegfalú erkélyünket, mert így a járókelők nem láthatták a pandás téli mamuszomat. Kócosan, párnagyűrött arccal ácsorogtam ott, szabad kezemmel kidörzsöltem az álmom maradékát a szememből. Ez utóbbira igazából nem is volt szükség, hiszen a reggeli zimankó jobban hatott rám, mint egy bögre kávé.
És hallgattam a csendet.
A hóesés hangját.
És akkor megláttam őket. A szomszéd lépcsőházból - mint akiket puskából lőttek ki - szaladt előre két gyerek. Szájuk szélén a reggeli kakaó maszatja virított, hónuk alatt szánkót szorongattak. Fejükön félre volt csúszva a sapka, egyikük pedig futtában próbálta magára húzkodni a kesztyűjét. Szinte láttam magam előtt a jelenetet - a septében bekapott reggelit, amihez édesanyjuk ragaszkodott, meg a türelmetlen gyerekeket, akik már alig várták, hogy mehessenek a hóra játszani. Nevetésük egész finoman törte meg a csöndet - két csilingelő hangocska, akik őszintén, tiszta szívből örültek a hónak. Egymást előzgetve rohantak a dombra, annak is a meredek lejtőjéhez, hiszen ott lehet csak igazán nagyokat csúszni és borulni.
Emlékszem, gyerekkoromban én is ugyanilyen voltam, alig vártam, hogy az első havazáskor mehessek szánkózni. Édesanyám minden alkalommal jött velem, de mi még nem voltunk olyan bátrak, hogy a meredek lejtőn csússzunk. A domb hosszabbik felén siklottunk, én elöl kapaszkodtam a szán kötelébe, édesanyám pedig mögöttem ült és visított. Nem értettem miért. Aztán ahogy lefelé közeledtünk észrevettem én is, hogy a domb egyetlen bukkanós szakaszához fogunk érkezni. Hatalmasakat lehetett ugratni rajta, de mi túl gyorsan suhantunk. Lassítani nem lehetett. A bukkanóhoz érve akkorákat ugrattunk, hogy belefájdult a fenekünk - majd a szánkó egyetlen hangos reccsenéssel megadta magát, mi pedig szanaszét gurultunk a földön. Percekig nem tudtuk abbahagyni a nevetést. Könnyeinket törölgetve, fenekünket fájlalva vihogtunk, mint a vadalma. Ez az egyik legkedvesebb gyerekkori emlékem.
Most ugyanilyen kacajokat hallok mindenfelől. Egyre több gyerek lepi el a dombot, egye több szánkó csusszan, egyre több gurgulázó nevetés hallatszik. Röpülnek a hógolyók, készülnek a hóangyalkák és a kezdeti némaságot felváltja a gyerekzsivaj. Én közben már igencsak fázok - be kéne menni, de olyan jó nézni őket. A legtöbb ember bosszankodik a hó miatt - csúszósak tőle az utak, nehéz ilyenkor vezetni, latyak marad utána, összesározza a lakást. Igen, ezek közül sokat megtapasztalunk, de én mégis imádom a havat. Habár már nem rohanok le szánkóval a dombra, édesanyám pedig nem rohan utánam sapkát lobogtatva, az a gyermeki lelkesedés a hó iránt még mindig bennem él. Talán holnap én is lemegyek Viktorral és jól megdobálom hógolyóval. Talán meg is fürdetem benne, hacsak ő nem nyom le előbb. Ki tudja.
