{Vigyázz! Kész! Posztolj!} - Fóbiák

A mai VKP bejegyzésben a fóbiák kerülnek előtérbe. Ez a téma számomra elég jól kifejthető lesz, mivel sajnos jó pár fóbiám van, lehet róluk elég sokat mesélni. Nézzük is őket:

Agorafóbia: ez a fóbia a legmeghatározóbb az életemben. Kb. 16-17 éves korom körül diagnosztizálták nálam, és akkoriban nagyon durván jelentkeztek nálam a tünetek. Az agorafóbia egy összetett dolog, a pánikbetegséghez köthető. Halálosan rettegek a nagy, nyitott terektől és az olyan szituációktól, amikből nem látok egyértelmű menekülési útvonalat. Magyaránt képtelen vagyok olyan helyeken közlekedni, ahol túlságosan kiszolgáltatottnak érzem magam. Ez nem csak a nagy tereket foglalja magába, hanem az új városokat, településeket, sőt még akár a lifteket és a tömegközlekedési eszközöket is. A legdurvább időszakomban olyannyira rettegtem, hogy képtelen voltam kilépni a lakásunkból és fél évet ki is hagytam az iskolából. Ha megpróbáltam közlekedni kb. 2 méter után már zokogva rohantam haza, és mikor a hévhez elmerészkedtem volt, hogy felszállni sem tudtam, édesanyám kísért mindenhova. Volt olyan is, mikor a héven, vagy a vonaton bepánikoltam és meghúztam a vészféket, mert egyszerűen el akartam menekülni abból az ismeretlen, kiszolgáltatott helyzetből. Tudom, hogy nehéz pontosan megérteni ezt a fóbiát/betegséget, de higgyétek el, hogy ez nagyon is valós tud lenni. Sok barátom/ismerősöm nem tudta ezt hova tenni, el sem tudták képzelni milyen lehet ez, de azt kívánom sose tudják meg. Pocsék érzés. Azóta már fejlődtem, ugyanis a kezdeti gyógyszeres kezelés után magamtól döntöttem úgy, hogy leállok a bogyókkal és a saját önerőmből fogom legyőzni a fóbiámat. A saját agyam börtönében raboskodtam már hosszú ideje, és ez az érzés elviselhetetlen volt számomra. Nem gyógyszerekre volt szükségem ahhoz, hogy meggyógyuljak, hanem akaraterőre és elszántságra. Az első pár év szörnyű volt, nagyon nehéz volt visszatérni a normál kerékvágásba, de aztán egyre többször kerültem a fenti szituációkhoz hasonló helyzetbe és rá voltam kényszerülve arra, hogy bírjam. Mára már odáig csendesedett a dolog, hogy a bejáratott útvonalaimon gond nélkül tudok közlekedni, de azokhoz azért ragaszkodom, ezek adnak nekem biztonságot. Minden reggel ugyanaz a busz, ugyanaz az ülés, délután szintén. Ha új helyre kell mennem egy kicsit még szoktam félni, főleg a mozgólépcsőknél, de olyankor meredten bámulom a lépcsőfokot a lábam előtt, hogy még véletlenül se fogjam fel a körülöttem mozgó világot, és akkor végülis eljutok bárhova. Ha pedig a barátaimmal, szeretteimmel lehetek ezeken az ismeretlen helyeken akkor sincs gond, hiszen tudom, hogy mellettük nem eshet semmi bajom :)

Niktofóbia: nagyon félek a sötétségtől. Nem az éjszakai sötétségtől, mert ott adnak fényt az éjszakai lámpák és a csillagok, hanem attól az igazi, beláthatatlan koromsötéttől, amiben képtelenség tájékozódni. Ilyenkor megint a biztonságérzetem kezd csökkenni és teljesen bepánikolok, a lábaim lecövekelnek és addig nem vagyok hajlandó megmozdulni, amíg valahol egy kis fény nem gyullad.

Araknofóbia: a pókoktól való félelmem a gyerekkoromra nyúlik vissza, amikor 6-7 éves koromban a tüdőgondozóban feküdtem éjjel. Fél évig tartottak bent megfigyelésen, a kórház pedig egy romos, lepukkant épület volt. Egyik este furcsa mozgolódásra lettem figyelmes az egyik sarokban a plafonnál és kis idő múlva észrevettem, hogy pókok rajzanak ki egy lemállott lyukból. A félelemtől mozdulni sem tudtam. Egy darabig kiabáltam a nővérkéknek, hogy segítsenek, de nem hallották meg, én pedig egy idő után feladtam és némán, halálra rémülve vártam mi fog történni. A kis póksereg végül elért az ágyakhoz és elkezdtek araszolni rajtam is. Mai napig - sőt, most, ezen bejegyzés írása közben is - érzem, amint a pókok tucatjai a hajamban és a homlokomon mászkálnak. Végül egy másik kislány sikoltása ébresztette fel a nővérkéket, ugyanis másokra is rámásztak a kis bestiák. Azonnal berontott hozzánk 2 nővér és mikor meglátták mi történik rögtön átköltöztettek minket egy másik teremte. Amíg a kórházban voltam nem tudtam meg mi történt, de később kiderült, hogy az elkorhadt falak között hatalmas pókfészek volt, abból jöttek elő a pókok. Én ezen élményem óta vagyok araknofóbiás, habár ezzel is próbálok megküzdeni. Régen lezsibbadtam tőle, kivert a hideg víz, zokogó roham jött rám, de ma már egy enyhe pánikolást érzek csak, meg egy furcsa hidegkirázós érzést. Azért hozzájuk nyúlni még nem tudok, de nem is akarok. Ha pókot látok a szobánkban, Viktort szoktam megkérni a kilakoltatásra.

A következő, amit megemlítenék nem egy diagnosztizált fóbia, de nagyon is valós - undorodom a párnacsücsköktől. Tudom, ez így elég hülyén hangzik, de tényleg utálom, mikor a párnám csücske belelóg a szemembe, szabályosan hányingerem van tőle. Ha sikerül fészkelődés közben ráfognom a párnacsücsökre elindul a gyomromból valami émelygős-rezgős érzés és azonnal félre kell hajítanom a párnát, még a jelenlétét is képtelen vagyok elviselni. Azt hiszem nekem a kerek párnák lennének az ideálisak :D

És az utolsó fóbiám, ami szintén nem diagnosztizált talán még az eddigieknél is szokatlanabb: képtelen vagyok elviselni, ha fejjel lefelé megfordul a világ. Ezt úgy kell elképzelni, hogy nem tudok se kézen, se fejen állni, mivel mikor tanulni próbáltam, ahogy letettem a fejem/kezem a földre rögtön bukfencet vetett a gyomrom, szédülni kezdtem és nem egyszer volt hányingerem, sőt, sokszor a gyakorlás közepette hánytam el magam. Ide tartozik az is, hogy képtelen vagyok felnézni az égre, ha az a látóteremnél jóval magasabban van. Ha csak kicsit kell megemelnem a fejem, akkor még nincs gond, de ha mondjuk egy dombdoldalon fekve kéne néznem az eget, menten rosszul lennék. Egyszer megpróbáltam és olyan érzésem volt, mintha feje tetejére állt volna a világ, Minden forgott és örvénylett körülöttem, én pedig attól rettegtem, hogy ez az érzés sosem szűnik meg, vagy hogy életem végéig fejjel lefelé lógva kell maradnom. Az ilyen traumák után egyébként hosszú órákig képes voltam visszazökkenni fejjel lefelé lévő állapotba és újból rettegni. Így sajnos az én életemből kimaradt a bárányfelhők és a csillagok bámulása, vagyis olyan értelemben, ahogy a legtöbb ember teszi. A kocsiból kinézve egyikkel sincs bajom, de ha a hátamon fekve kéne mindezt tennem... inkább bele se gondolok :D Ja, és háton fekve sem tudok létezni. Ha nagyon muszáj, akkor csukott szemmel kibírok pár percet, de nem többet.

Azt hiszem ennyi lenne az összes fóbiám, bár bőven elég is belőlük ez a pár darab - így is elég selejtes vagyok :D