A mindennapok során elég sok stressz szokott érni, amit összességében igyekszem jól kezelni. Nem vagyok az a típus, aki egyből megy a plafonnak, ha valami problémába ütközik, de ha sokáig húzzák az agyamat, akkor nagyot tudok robbanni. A munkahelyi stresszel nincs problémám, mert hazajövök és kipihenem magam (többnyire). Az már más kérdés, hogy a hétköznapok hülye emberei mennyire tudnak stresszelni. Míg a munkámban birkatürelmű tudok lenni, addig az utcára kilépve már közel sem mondható el ugyanez rólam. Ha igazságtalanul beszólogatnak nekem, nem fogom szótlanul tűrni, mindig megmondom a magamét. Sokáig tűrtem, hogy az emberek gúny tárgyává tegyenek, de jó ideje már nem hagyom magam. Rájöttem, hogy elég éles nyelvem van ahhoz, hogy vissza tudjak vágni, amire az emberek se köpni, se nyelni nem tudnak. Szóval kicsit kétféle módon kezelem a dolgokat. Olyan helyzetben, amikor a stresszhelyzet vélenlenül alakul ki, nagyon türelmes és megértő tudok lenni, ezen kívül megbírkózom az akadályokkal. De mikor valaki szánt szándékkal feszültséget generál, na azt nem bírom és nem is tűröm. Azok az idők már rég elmúltak. Nem szeretem, mikor valaki a békességet csak azért bolygatja meg, mert nincs jobb dolga, vagy mert szimplán rosszindulatú. Az ilyen esetekben igenis felszólalok és akár heves vitába is keveredek másokkal. Szerencsére erre ritkán van példa, nem szeretek veszekedni senkivel, de ha muszáj, megteszem. A hétköznapokban sajnos sokszor volt már rá példa - főleg tömegközlekedésen -, hogy jobb állapotot megélt emberek beszólogattak nekem, és miután a sokadik szép szóra sem álltak le csak még inkább eldurvultak, na akkor én is bedurvultam. Erős igazságérzettel vagyok megáldva, ez van. Számomra az is egyfajta stressz, ha vadidegenek kötözködnek velem, de azt sem tudom tétlenül nézni, ha mással tesznek hasonlót. Szinte érzem olyankor, hogy apránként megy a csillagos égig a vérnyomásom és egy idő után így is-úgy is kifakadok.
Az a fajta stressz, ami nagy nyomásnál jön létre még nem történt meg velem sokszor. A munkahelyemen igyekszem rutinosan helyt állni, az új szituációkat pedig gördülékenyen venni. Nem mondom, hogy nem stresszelek mondjuk egy külsős eseményen, ami épületen kívül történik, de úgy vagyok vele, hogy minden alakul a maga módján, én pedig sodródom az árral. Azzal semmire nem megyek, ha tövig rágom a körmeimet azon aggódva, hogy jaj, vajon mi lesz... Mivel még meg sem történt, fölösleges rajta izgulnom, inkább a jelenre koncentrálok, hogy aztán a nap végén egy kellemes sóhajtással emlékezhessek meg arról, ami már elmúlt :)
Nektek mi a véleményetek erről a témáról?
