Az érzelmi evésről

Sokáig gondolkoztam, hogy írjak-e erről a témáról, és ha igen, hogyan. Mert azt hiszem igen sok nő ismeri a problémát, sokunk életét keseríti meg ez a dolog és nagyon nehéz ellene tenni bármit is. Érzelmi evés. Mi nők úgy hiszem sokkal inkább érzelem vezérelte lények vagyunk, így az életben átélt élményeinket hajlamosak vagyunk finom falatokkal kompenzálni - legyen az az élmény akár jó, akár rossz. Ha valami öröm ér minket, szeretjük megjutalmazni magunkat egy sütivel, de ha rossz, akkor meg azért jár pár finom falat, hogy jobb kedvre derüljünk. Van, aki ezt durva módon csinálja, miszerint a mély depresszív állapotát süteménybe, fagyiba, mindenféle finom fogásba fojtja.
Őszinte leszek veletek, én is sokat szenvedek ettől a problémától, mai napig is. Rettenetesen érzékeny ember voltam és vagyok, és sajnos ha valami kellemetlen dolog ér, akkor ételbe fojtom bánatom. Ez főleg kiskoromban volt rám jellemző, és mivel akkoriban nagyon sok negatívum ért, mértéktelenül tömtem magamba a szenny kajákat. Ideig-óráig jó érzés, mert ízlik a finom étel, eltereli a figyelmemet, de utána nem marad más, csak a háttérbe tolt, de ugyanúgy meglévő rossz érzéseim, ami mellé most már bűntudat és önutálat is párosul a zabálás miatt. Úgy hiszem, hogy ha a lelki erősítésekről és egyúttal az egészséges életmódról is szót ejtek néha a blogomon, akkor ez a téma sem maradhat ki, főleg mert első kézből tudok beszámolni a tapasztalataimról.
Nagyon nehéz megerőltetni magunkat, hogy ne egy szelet csokival próbáljuk kezelni a problémáinkat. Nem mondom, hogy nem követem el néha most is ezt a hibát, mert emberből vagyok és néha meggyengül az akaratom. Néha durcás és hisztis leszek és kikövetelek egy csokit, mert az nekem jár. Holott ez az egész nem arról szól, hogy megérdemlek-e egy csokit, hanem hogy tényleg arra van-e szükségem ahhoz, hogy jobban érezzem magam? Nyilván nem, de mivel a testem és a lelkem is azonnali orvosságra vágyik, ezért akut megoldásként lecsúszik az édesség.

Most, hogy erről terveztem írni elgondolkodtam, hogy mivel is előzhető meg az érzelmi evés. Az lehetetlen, hogy ne érjenek minket kellemetlenségek, stresszhelyzet mindig lesz és nekünk tudni kell kezelni. Nem lehet mosolyt erőltetni az arcunkra, mikor belül sírni akarunk, mert az ilyen elfojtott érzelmek lesznek a táptalajai a későbbi falási rohamoknak. Azt hiszem az lenne a legjobb megoldás, ha a kudarcokat nem úgy élnénk meg, mint egy mindent magába szippantó fekete lyuk, hanem mint egy tanulság. Ám aki érzelmi evésre hajlamos, az valószínűleg érzékenyebb is, mint az átlag ember. Mi, érzelmi evők jobban a lelkünkre veszünk dolgokat, mint mások, mélyebben, erősebben éljük meg őket, éppen ezért a fájdalmunk is erősebb. Azt tanácsolni egy érzékeny lelkű embernek, hogy ne vegye a lelkére a kudarcot nagyjából annyit ér, mint halottnak a beöntés. Ez nem olyasmi, amit az ember eldönt és akkor az úgy van. A jellemünkön nem tudunk változtatni, de a hozzáállásunkon igen. Én nagyjából vissza tudtam szorítani a nassolási vágyamat azzal, hogy a kudarcaimra úgy gondolok, mint tanulságos esetekre. Ha mégis nagyon bánt valami, inkább kiírom magamból - ezt néhányszor ti is tapasztaltátok, és habár akkor nem írtam le, de jobb érzés volt a habos sütemény helyett az írást választani. Amikor pedig örülök, vagy siker ér, igyekszem nem finomsággal jutalmazni magam, hanem inkább más apróságokkal, mondjuk valami szépészeti termékkel, amiknek legalább annyira tudok örülni, mint egy bonbonnak. De néha tárgyi dolgokra sincs szükségem, csak egy kis közös programra a férjemmel és máris jobban érzem magam.
Nem fogom azt írni, hogy mennyire irigylem azokat, akik fordítva működnek, miszerint stresszhelyzetben egy falatot sem tudnak enni, mert az sem jó. Egyik véglet sem egészséges sem a testünknek, sem a lelkünknek. A probléma mindig ott marad, ha nem kezeljük megfelelően. Az ilyesfajta kompenzálási kényszerek csak ideig-óráig csillapítják az érzéseinket, de később még erősebben törnek majd felszínre és akkor még inkább fogjuk vágyni az étel ízét, ez pedig ördögi kört eredményez. A vége az lesz, hogy egyre kerekebbek és egyre boldogtalanabbak leszünk. Érthető, hiszen a finomság csak átmeneti megoldás - gyors reagálás a lelkünk és testünk nyöszörgésére, de ezzel a probléma feldolgozását és megoldását csak elodázzuk.
Mint mindig, most sem szeretnék mindenttudó bölcset játszani, hiszen jócskán van nekem is mit csiszolnom az életemen, de azt hiszem a hozzáállásomon való javítás tényleg a segítségemre volt. Persze az sem hátrány, ha nincs a közelemben problémás helyzetekkor nassolnivaló, mert akkor kénytelen vagyok más megoldást keresni :P Kicsit idétlen helyzet, de működik. Először az otthonunkból iktatjuk ki a befolyásoló tényezőket, aztán pedig már meg is tudjuk állni, hogy ne vegyünk magunknak mindenféle nassolni valót.
Igazából ennél a témánál is érvényes az örök igazság, miszerint minden agyban dől el. Nagyon nagy akaraterő kell ahhoz, hogy megfékezzük az érzelmi evést, és nem is fog menni egyik napról a másikra. De abba is bele kell gondolni, hogy előbb-utóbb meg kell tanulnunk kezelni a stresszes helyzeteket, hiszen nem menekülhetünk mindig az ételekbe. Ilyenkor előttem vannak a tipikus filmes jelenetek, amiben a zokogó csajszi hüppögve tömi magába a csokifagyit, miközben romantikus sorozatokkal kínozza magát. Nevetünk rajta, pedig néha mi magunk is hasonlóképpen reagálunk. Azt hiszem tényleg az a legnehezebb része a dolognak, hogy megtanuljunk szembe nézni a gondjainkkal és aztán rá kell jönnünk arra, miként oldhatjuk meg őket - vagy legalább okosabb módon próbáljuk feldolgozni.

Mindenki máshogy adja ki magából a feszültséget. Van, aki hozzám hasonlóan kiírja magából, vagy bőg egy sort, de akad olyan is, aki elmegy futni egyet, esetleg beletemetkezik egy jó sorozatba vagy könyvbe. Igazából mindegy is, a lényeg az, hogy rájöjjünk, sokkal több lehetőségünk van a problémák feldolgozására és a fáradt gőz kiadására, mint gondolnánk. Nem csak az édesség létezik, nem csak az tud vígaszt nyújtani, sőt. Mindannyian tudjuk, hogy az csak hamis vígasz, nem tartós és később a félelmeink, fájdalmaink visszatérnek. A legfontosabb az, hogy első körben megtanuljuk kezelni a kellemetlen szituációkat, próbáljuk meg elviselni őket, utána pedig a feldolgozásukhoz olyan módszert találjunk, ami tényleg a hasznunkra van, és miközben a lelkünket helyrerakja, a fenekünket sem növeli. Erre végtelen számú lehetőség van, hiszen ahány ember annyi érdeklődési kör, hobbi, lehetőség, mindenki találhat magának mást a nassoláson kívül. Eleinte biztos nehéz lesz a hűtő kinyitása helyett mást választani, de hosszabb távon csak jobban járunk a változással. A csokik, sütik maradjanak meg különleges alkalmakra :)
A magam részéről azt hiszem nagyjából az erős középmezőnyben haladok. Az érzékenységem miatt néha nagyon nehéz ellenállnom a kísértésnek, amit 1-1 finom sütemény jelent, de olyankor azt mondom magamnak, hogy még ha akkor jól is esne, később csak még rosszabbul érezném magam, mikor nem jönne rám a nadrágom. Másrészt nekem arra is figyelnem kell, hogy akkor se falatozzak, mikor unatkozom. Ezt mondjuk könnyebb kiküszöbölni, mert csak elfoglaltságot kell találnom magamnak, de azért ez sem olyan egyszerű számomra. Azért igyekszem, és ahhoz képest, hogy milyen alapokkal indultam, most már sokkal ügyesebb vagyok. Még mindig van min dolgozni, mindig figyelnem kell, hogy ellenálljak a csábításnak, de egyre jobban haladok, és ebben a rengeteg hobbim is segít :) Minél több kellemes hobbid van annál jobban lekötöd magad, annál több lesz a sikerélményed és a végén eszedbe sem fog jutni a falatozgatás - nálam legalábbis ez vált be :)

Nagyon érdekelne, hogy nektek mi a véleményetek a témáról, illetve a tapasztalataitokra is kíváncsi vagyok. És remélem, hogy a kuszasága ellenére tetszett nektek a bejegyzés és hasznosnak találtátok :)