{Vigyázz! Kész! Posztolj!} - Életem legnagyobb baklövése

Kicsit megcsúszva ugyan, de én is jelentkezem a következő VKP témájával, amely egy elég személyes témát taglal. Érthető okokból többen visszaléptek a bejegyzés megírásától, hiszen ilyen szintű kitárulkozást nem mindenki szeretne a blogján megjeleníteni. Tőlem már megszokhattátok, hogy az életem bizonyos szeletkéiből kaptok ízelítőt, a személyesebb témák egyáltalán nem állnak távol tőlem. Erről a témáról is szívesen írok, mert életem legnagyobb baklövésében nincs semmi olyasmi, amit igazából szégyellnem kellene, inkább utólag visszanézve jöttem rá arra, hogy jó nagy hülye voltam. De megtörtént, az eset az életem része volt, sok mindenben változtatott meg, és én nem fogom letagadni. Titkolnom sem kell, mert úgy vélem, hogy emberből vagyok, hozok néha hibás döntéseket, sőt, tökéletes sem leszek soha. Ennek tudatában mesélek életem legnagyobb baklövéséről.

Aki egy kicsit szemfüles, az észrevehette, hogy sűrűn ejtek el inspirációs, bölcsességes képsorozatoknál barátságról szóló idézeteket. Ez nem ok nélkül történik. A barátság legalább olyan fontos számomra, mint a szerelem, hiszen a barátaim is a kis családom részét képezik, és bármelyikükért a tűzbe tenném a kezem. Tényleg, nálam ez nem csak duma. Akit megszeretek, azt egy életre a szívemben őrzöm, nem tudok senkit sem csak úgy elfelejteni. És bizony volt valaki, aki kiemelten fontos helyet foglalt el a szívemben.

Volt egy nagyszerű barátom, akivel hosszú évekig hihetetlenül jóban voltunk. Kisregény méretű leveleket váltottunk, mivel a távolság és a pánikbetegségem miatt a találkozásokat nehezen lehetett volna megoldani. Én ennek ellenére imádtam ezt a kapcsolattartást, mert valahogy olyan bensőségesre, olyan élettelire sikerültek mindig a leveleink, mintha csak egymással szemben ültünk volna és személyesen beszélgettünk volna. Élveztem a társaságát, imádtam a személyiségét és a gondolkodásmódját, mert nagyon hasonlított hozzám. Hajnalba nyúlóan képes voltam neki válaszokat körmölni, annyira szerettem vele beszélgetni. Nagyon fontossá vált számomra. Azt hiszem szavakkal nem is tudom kellőképpen kifejezni mennyire szerettem őt. Nem rajongással, nem imádattal, hanem úgy, ahogy egy lelki társat szeret az ember. Pedig nem voltunk ám egyformák még a sok hasonlóság ellenére sem. Neki nagyon határozott véleménye volt néhány témáról, amiről nekem teljesen ellentétes volt a véleményem, de ezek egy darabig nem okoztak gondot közöttünk. Aztán ahogy sodort minket az élet a különféle kemény élethelyzetekbe, mindketten megváltoztunk. Éreztük, hogy egyre kevésbé fér össze a fejlődő személyiségünk, mert ő is teljesen más oldalát tapasztalta meg az életnek, és én is. A köztünk lévő ellentétek kiéleződtek, és a végén képtelenek voltunk anélkül levelet váltani egymással, hogy ne veszekedtünk volna. Aztán eljött az idő, mikor minden nap gyomorgörccsel néztem meg az email fiókomat és a tőle kapott leveleket, mert rettegtem attól, hogy megint mi fog szíven ütni. Mindig is nagyon érzékeny ember voltam, és azt hiszem ő ezt sosem tudta igazán kezelni, megérteni, szélsőségesebb helyzetekben tolerálni. A végére csúnyán elmérgesedett a helyzet. Többször is megszakítottuk egymással a kapcsolatot, de aztán valahogy mégis visszatértünk egymáshoz, de mindketten éreztük, hogy a barátságunk menthetetlen volt. Talán a nosztalgia, a régen átélt kedves, jóleső érzések miatt vágytunk vissza egymáshoz, nem tudom, de a lényeg az, hogy nem működött. Sokadjára sem. És ami többszöri próbálkozásra is kudarcba fullad, azt nem szabad erőltetni. Végül teljes mértékben elváltak útjaink, de én azért még gyakran gondolok rá, hiszen hosszú évek meghitt, őszinte, bensőséges barátságát nem tudom csak úgy félretenni. Igyekszem a jó dolgokra gondolni, ami néha nehezen megy, de zömében a kellemes, szép dolgokra emlékezem. Azért a tüske ott van a szívemben, és talán megkönnyíthettem volna a dolgomat, ha az első jelnél, az első megérzésnél azt tudom mondani, hogy eddig és ne tovább, de gyenge voltam. Nagyon szerettem őt és szerettem volna, ha az életem része marad. Pedig ha időben megálljt tudtam volna parancsolni magamnak, sok könnytől, szomorkodástól, fájdalomtól kíméltem volna meg magam. Mert nekem csak az tud igazán fájdalmat okozni, aki közel áll hozzám - és ő nagyon közel állt. Életem legnagyobb baklövése az volt, hogy nem tudtam őt időben elengedni. A túl sok esély csak elodázta az elkerülhetetlent. Most tátong egy lyuk a lelkemben, ahol valamikor ő volt, s ez a lyuk soha nem fog beforrni. Mert akit egyszer megszerettem, azt szeretem halálom napjáig. Ő talán már nem is gondol rám, talán el is felejtett - éli az életét, ahogy mindenki más. De engem ez a lyuk mindig emlékeztetni fog arra, hogy valamikor régen elveszítettem egy csodálatos barátot.