Kutya-sors

Nem terveztem mára már bejegyzést írni, de ma egy olyan képpel találkoztam, ami egyszer már több napomat, hetemet tette tönkre. Most ismét szembejött velem és újra darabokra törte a szívem...

Igazán nem szeretnék senkit traktálni a lelki vívódásaimmal és szenvedéseimmel, de ez a kép, mint valami mumus tér vissza az életembe és keseríti meg a napjaimat mindazzal az üzenettel, amit magában hordoz. Kezdjük ott, hogy két dolgot érdemes e téma kapcsán tudni rólam. 1: rettenetesen érzékeny és érzelmes ember vagyok. 2: a kutyák a mindenem. Ez a kép olyan erős érzéseket vált ki belőlem, amit semmi más. Pedig csak egy rajz. Az ott csak egy rajzolt kutya, egy rajzolt utca és egy rajzolt múltbéli kép. És én mégis szívem szerint beugranék oda, megsimogatnám a kispajtást, miközben a könnyeimet próbálom elfojtani, majd felnyalábolnám, hazavinném és törülközőbe pójálnám. Dédelgetném, szeretgetném, befogadnám. Tudom, szentimentális bolond vagyok, meg túlságosan beleélem magam a szituációkba. De ez a rajz annyi fájdalmat és szomorúságot sugároz, amit az én lelkem képtelen elviselni, képtelen magában tartani. Mikor megláttam, próbáltam tovább görgetni onnan, de egyszerűen képtelen voltam rá. Ez a bánatos tekintet úgy vonzott magához, mint a mágnes, én pedig vissza-visszatértem, hogy a zokogás újult erővel törjön ki belőlem. Pedig higgyétek el, egy átmelózott nap után nagyon nem akarok este tízkor még bőcölni is. 

Tudjátok mi fáj igazán? Hogy ez a kép a valóságot mutatja. A kiskutya cuki és aranyos, megkapja a gyerek ajándékba. Olyan, mint egy plüss, csak igazi, mozog is, meg ugat is, tök jó. Igen ám, de a kiskutya idővel felnő. Nagy kutya lesz belőle, akivel minden nap foglalkozni kell - nem lökheted félre, nem teheted fel a polcra, mert ráuntál. És akkor a sok okos ember fogja és kivágja a kutyát az utcára. Hozzáteszem, hogy az a kutya a saját időmértékével mérve iszonyat hosszú időnek élte meg a kölyökkorból való felcseperedést, megszokta az otthonát, a családját, és olyan mértékkel ragaszkodik hozzájuk, amit mi emberek sosem fogunk megérteni. Aztán ezt a szerencsétlen állatot, akinek a szíve telis tele van velünk, ezt hajítják ki az utcára. És semmit sem ért belőle, mert egyik nap még a meleg szobában heverészett, másnap meg kihajítják a kocsiból, egyedül van, fázik és éhes, hiányzik a törődés, az emberi kéz és a társaság. Őt nem készítik fel semmivel arra, hogy holnaptól megváltozik az élete. Egyszerűen csak benne találja magát egy mostoha helyzetben, és piszok mód fél, hogy mi lesz vele. Annyi volt a bűne, hogy megnőtt és már nem olyan cuki plüsskutya, mint volt. Hány ilyen kóbor állatot láthatunk az utakon barangolni... én naponta több tucatot is. Szívem szerint mindet hazahoznám, de most még egyet sem tarthatok, mert az albérletünkbe nem jöhet állat. Pedig két kiskutyát neveltem fel - az első vizslám, Fricike maga volt a megtestesült álom kutya. Kedves volt és édes, telis tele szeretettel, gyöngédséggel és életvidámsággal. Egy békés, nyugodt kutyus volt, akit végtelenül imádtam, és nem múlik el nap, hogy ne emlékeznék rá. Mikor átegyek édesanyámékhoz, mindig a kezembe veszem a régi nyakörvét, magamba szívom az illatát, amit a kis szövet megőrzött és sírdogálva ugyan, de örömmel emlékezek őrá. Mert a családom tagja volt és lesz is, míg világ a világ, és még ha voltak is vele gondok, soha egy percig se jutott eszembe kihajítani. Ő is egy érző, lélegző lény, aki rám volt utalva, én feleltem érte, és ha gond volt vele nem választhattam azt a megoldást, hogy akkor inkább menjen, amerre lát. Hozzá is tenném, hogy ilyet csak az tud megtenni, akiből hiányzik a lélek. Mert egy lelketlen ember rak ki az utcára egy védtelen állatot. Akiben van felelősségtudat és leginkább szeretet az állat társa iránt, az ilyet még álmában sem csinál. 

És tudjátok mi a legfájdalmasabb? Mikor a kutya ilyen hányattatott élet után is képes bizalommal fordulni az emberhez. Képes a szomorúság után is újra szeretni minket, jobban, mint saját magát. Mert egy kutya feltétel nélkül szeret. Neki nem kell drága ajándék, vagy napi bókáradat, csak az kell, hogy ott legyél neki, mert számára a családja az öröm. És a családja mi vagyunk, mi, emberek. 

Nézem ezt a képet és azokra a szerencsétlen párákra gondolok, akiknek a szemében hasonló szomorúság és reményvesztettség látszik. Akik ott kódorognak közöttünk, néha a nyomunkba szegődnek, hátha jut nekik egy kis simogatás, vagy jó falat, és akik minden fülvakarásért végtelenül hálásak. Ilyenkor a szívem meg tudna szakadni... Nem tudom ti voltatok-e már hasonlóképpen, de mikor ilyen erős érzelmi dolgok történnek velem olyan nyomorultul aprónak érzem magam - mocskosul tehetetlennek, és gyűlölöm magam érte. Mert legszívesebben letörölném ezt a búskomorságot a képen lévő kutyus arcáról és megadnám neki azt a boldogságot, ami egy ilyen csodálatos teremtménynek járna. Jobb híján annyit tudok tenni, hogy átrongyolok édesanyámékhoz és megdögönyözöm Málnácskát, miközben bőgök, mint a fene, ő meg nem ért semmit, de érzi, hogy bajom van és olyan kedvesen tűri, hogy összesírjam a bundáját. Utána meg összenyalogatja a szemüvegem, amitől csak még nyomorultabbnak érzem magam. Mert az én fajtám között olyan sok szemétláda van, míg ő csak egy nyelvet ismer ezen a világon: a szeretetet. 

Azért az boldoggá tesz, hogy legalább egy kutyus életét széppé tehettük, és neki jó sora van. Bár megtehetném mindezt az összes többiért is, mert nincs számomra rosszabb érzés, mint mikor az önzetlen szeretet nem lel viszonzásra. Persze még mindig túlságosan apró vagyok ilyen nagy álmokhoz. Nem tudom megváltani a világot. De még egy kutyus világát, ha addig élek is megváltom. Amint lesz saját lakás, tuti, hogy menhelyről hozunk el egy kutyust, hogy megmutassuk neki, vannak még normális emberek ezen a világon, és hogy érdemes volt bíznia bennünk. 

Elnézést, tényleg. Úgy érzem, szabadkoznom kell, mert mikor megnézitek a friss bejegyzések listáját, nem éppen ilyesmire számítotok, nem épp ilyesmit szeretnétek olvasni. De ez még mindig egy kutyulék hely, néha diliszoba, meg kanapé egy pszichológus szobájában, és néha egy váll, amin kisírom a lelkemet. És ez most nagyon kellett.