A nyitótáncunk :)

Mindig is imádtam ezt a filmet, és a főcímdala a legnagyobb kedvenceim közé tartozik. El sem tudom képzelni, hogy másra táncoljunk kezdésnek, ráadásul tökéletesen illenek rá a bécsi keringő lépései :)
Szóval a nyitótáncunk zenéje: Emma Townshend - We can fly away

Most már hivatalos :)

Kedves Mindenki!
A mai napon megtettük a nagy lépést - hivatalosan is bejelentkeztünk az anyakönyvvezetőhöz :) Szeptember elsején 16 órakor lesz az esküvőnk a szigethalmi polgármesteri hivatalnál egy csodaszép házasságkötő teremben. Az anyakönyvvezető nagyon szimpatikus, fiatal kis hölgy, aki minden kérdésünkre készséggel válaszolt és nagyon széles körű tájékoztatást nyújtott, maximálisan meg voltunk vele elégedve - örülünk, hogy ő fog minket összeadni :) Szóval innentől kezdve nincs megállás, fél év múlva férjes asszony leszek!!! Wááá, be vagyok zsongva! Anyu állandóan telefonon ötletbörzézik velem, itthon is rakatra nézegetem a honlapokat, a tanúm is eláraszt ötletekkel, és még a kollégáimtól is kapok tanácsokat. Most egyszerűen csak e körül forog az életem, de hát minden nő életében ez az egyik legfontosabb, legnagyobb pillanat, nemdebár. Szóval nézzétek el nekem, ha kibírhatatlan és unalmas leszek, mert állandóan csak erről fogok írni és beszélni, de most nem lehet lelőni. Úgy érzem magam, mintha a fellegekben járnék. Egyébként baromi idegesek voltunk előtte, hiszen azért mégis csak hivatalossá tettük. Hogy mi lesz velünk a ceremónián, azt még nem tudom, de biztos nagyon idegesek leszünk akkor is :D Minden esetre ez egy nagyon jó érzés, nagyon élvezem, és egyáltalán nem zavar. Innentől kezdve esküvő-project van, szóval a legtöbb bejegyzésem erről fog szólni :)

A barátságról

Mostanában nagyon sokat gondolkozom, elmélkedem arról, hogy kik is az igazán fontos emberek az életemben. Az ember hajlamos azt hinni, hogy azok számítanak igazán, akikkel sokat beszélünk, akivel napi szinten tartjuk a kapcsolatot, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem igaz. Beszélhetek én minden nap valakivel, de attól még nem biztos, hogy úgy igazán beszélgetünk, vagy csak elbeszélünk egymás feje mellett. Beszélhetek én minden nap valakivel, de nem biztos, hogy annak a társalgásnak tartalma is van. Beszélhetek én minden nap valakivel, de nem biztos, hogy annak a másiknak tényleg fontos vagyok, vagy csak megszokta a jelenlétem. Érdekes dolgok ezek. Vannak, akikkel ritkán tudok beszélgetni/találkozni, s mégis olyan jóízűen, olyan őszinte érdeklődéssel és szeretettel tudunk a másik felé fordulni, hogy azt nem is gondolná az ember. Mert azt hisszük, hogy akivel gyakran együtt vagyunk, az a fontos. Ez nem mindig van így, én konkrétan ennek a gyökeres ellentétét érzem igaznak a saját helyzetemre nézve. Szerencsés embernek mondhatom magam, mert sok barátom van, sokakat megszerettem és ők is szeretnek engem. Ám sajnos az már kevesebbszer adatik meg, hogy ezekkel a nagyszerű emberekkel gyakran tudjak beszélni, hiszen mindannyian ebben a rohanó világban élünk, és nem mindig jönnek össze úgy a dolgok, ahogy akarnánk. És mégis, akárhányszor újra látjuk egymást, érezzük, hogy a szeretet és a barátság nem múlt el az idővel, sem a távolság hatásával, mert ugyanolyan jókat tudunk nevetni és társalogni, mint mikor sűrűbben futottunk össze. Ebből lehet tudni azt, hogy ki az igaz barát - hogy nem számít, mennyi idő után, milyen messziről találunk újra egymásra, mindig számíthatunk a másik fél őszinte érdeklődésére, szeretetére, kedvességére. No és persze az is fontos, hogy ne csak a szükség óráiban jussunk a másik eszébe, hanem mikor éppen nincs semmi érdemleges az életünkben. Ja, meg a kölcsönösség. Az bizony ritka kincs, meg kell becsülni, ha valakinek része van benne. Mert sokszor gyanútlanul, naivan rámondjuk egy másik emberre azt, hogy jó barátunk, csak mert hasonló nézeteket osztunk és szimpatikusak vagyunk egymásnak, de közben nincs közöttünk összhang, s nem támogatjuk egymást úgy, ahogy azt kellene. Ahol csak az egyik fél az aktív, ott bizony gondok vannak. Az nem barátság. Az csak egy parazita-kapcsolat, amiben a támogatásra, lelki erőre szoruló fél rátapad a másikra, és kiszipolyoz belőle mindent, amire szüksége van. Az ilyen ember nem veszi figyelembe a másik érdekeit. Az ilyen ember csak magával törődik, ennél fogva nem igaz barát, hanem egy önző érdek-ember. Én sajnos hajlamos vagyok olyanokra is ráaggatni a barát jelzőt, akikkel nincs meg az a bizonyos kölcsönösség, csupán némi szimpátia, vagy azonos felfogás, ám attól még az a valaki nem lesz a barátom. Ő csak egy számomra kellemes ember, akivel jókat tudok beszélgetni, de ettől még nem válik baráttá. Akkor válik azzá, mikor érezhetem mellette azt, hogy számíthatok rá, velem van, nyújtja a kezét és nem csak meghallgat, beszélget is velem. Mert érdekli a véleményem, mert érdekli az életem. És ha a világ különböző pontjaira is sodor minket az élet, és ha évekig nem is beszélünk, akkor is ugyanolyan kellemesen tudunk társalogni, mintha csak tegnap váltunk volna el egymástól. Tényleg szerencsés vagyok, mert ha a fentieket alaposan mérlegelem, akkor rájövök, hogy bizony sok ilyen ember van az életemben. Sok valódi barátom van, akiket szeretek, s akik viszont szeretnek engem is. Őrájuk kell fordítanom a figyelmemet, nem pedig azokra, akik csak kihasználnak, és elszívják minden jókedvemet és erőmet. Sajnos ilyenek is vannak, de hát ki ne találkozott volna ehhez hasonlóval, egyszer mindenki belebotlik egy barátnak álcázott energiavámpírba. Nem is kell ezeken keseregni, inkább örülni kell azoknak, akik valóban a barátaink, mert ők fontosak csak igazán. És az igaz barátság nem abban van mérve, hogy kivel hány levelet váltunk, milyen gyakorisággal, vagy hogy hány közös bulin vettünk részt - ezek nem jelentenek semmit. A két lélek közti őszinte szeretet az, ami igazán fontos, mert aki szereti a barátját, az magával hozza azt is, hogy törődik vele, foglalkozik a lelkével, érdeklődik felőle és támaszt nyújt számára a nehéz napokon. Aki szeret, annak ez evidens. Aki szeret, annak ezt nem kell gyakorolni. Aki szeret, annak ez magától jön, mert a szívében ott van a barátja. És mindig is ott lesz.

Egy sírós-nevetős találkozó :)

Tegnap volt találkozóm az egyik legkedvesebb, legrégebbi barátnőmmel, Barbival. Jól is esett végre kicsit kimozdulni, beszélgetni, élvezni egy barátom társaságát. A szokásos, szinte törvényszerű császkálás után beültünk a Potala teázóba (ahol egyébként először voltam, és nagyon kellemes hely, isteniek a teáik, és a padlizsános szendvics is remek volt), ahol 2 órán keresztül beszélgettünk. Nagyon rég nem találkoztunk már, sőt, nem is nagyon tudtunk egymásról semmit sem, mert a költözés kicsit elvágta közöttünk a fonalat, meg hát azért éljük mind a ketten a magunk kis életét. Viszont akármennyi idő is tellik el kis kihagyással, utána mindent bepótolunk, és olyan természetességgel tudunk beszélgetni egymással, mintha csak 1 napja nem láttuk volna egymást. Ezt szeretem nagyon a kettőnk barátságában, hogy mindegy mennyi idő tellik el a beszélgetéseink között, mindig ugyanolyan lelkesedéssel és szeretettel tudunk egymás felé viszonyulni, mintha napi szinten tartanánk egymással a kapcsolatot. Nem volt kínos csend, hogy na most akkor miről is beszéljünk, hanem mintha mi sem történt volna, elkezdtük mesélni az eddigi élményeinket. Nagyon jó érzés volt hallani, hogy végre olyan férfi mellett van, akivel maradéktalanul boldog és kiegyensúlyozott, s aki ennyire jó hatással van rá. Pörög, forog, tevékenykedik, aktív társasági életet él, egyszóval pont olyan, amilyen mindig is volt a lelke mélyén. Ezt, mint régi barátnőjének, nagyon üdítő volt látnom, és hihetetlenül élveztem a társaságát :) Természetesen nem maradhatott el a könnyesre nevetős-rész sem, nálunk ez mindig így van - ha mi ketten összekerülünk, képesek vagyunk lesírni a sminkünket 2 perc alatt a nevetéstől, de ez nagyon jó dolog :) Aztán volt még egy nagyon fontos momentuma a találkozónknak. Habár azért futottunk össze, mert már ezer éve nem beszélgettünk, nekem volt egy másik indokom is. Szerettem volna felkérni őt egy nagyon felelősségteljes, megtisztelő feladatra, amit csakis egy különleges személynek adhattam, aki fontos nekem, s aki kislány korom óta az életem szerves része - felkértem őt, hogy legyen az esküvői tanúm :))) Hát, természetesen elbőgtük magunkat, ahogy azt illik, közben nem bírtuk abbahagyni a nevetést sem, de végül is drága Barbim elvállalta a feladatot, szóval ő lesz az én esküvői tanúm :) Igazi, vérbeli nő módjára mi volt az első dilemmája? "Úr isten, mit vegyek fel?" :D Aztán még kb. 10 percig sírtunk és ölelkeztünk, majd ölelkeztünk és sírtunk, és az egész olyan megható, olyan szép volt, sosem fogom elfelejteni az arcát. Emelett volt olyan drága, hogy még a kerti dekoráció megszervezését is magára vállalta, és mivel remek ízlése és stílusérzéke van, ezért maximálisan megbízom benne, s biztos, hogy csodaszépet fog kihozni a kertünkből. Egy szó mint száz, nagyon jól éreztük magunkat együtt, sokat beszélgettünk egymásról, az esküvőmről is természetesen, meg úgy mindenről, ami eszünkbe jutott. Igazán szép este volt :)
(egyébként a fenti képhez csak annyit fűznék hozzá, hogy mi pontosan ilyenek leszünk az esküvőm napján, ilyen lükék és bolondok :P)

Egy kis szomorúság...

Eléggé lelombozódtam most... kissé rossz lett a hangulatom. Van egy téma, ami most mindennél jobban foglalkoztat, egyszerűen más sem jár az eszemben, és ez érthető módon az esküvőnk Viktorral. És hát, szeretem ezt a blogot, és szeretek ide írni róla, de néha olyan jól esne valakivel beszélgetni a teveimről. Jó lenne, ha akadna olyan barátom, aki nem csak meghallgatja az áradozásaimat, hanem reagál is rá valamit. Nemrég meg is próbálkoztam ezzel, de sajnos ismét süket fülekbe ütköztem. Egyszerűen mintha a falnak beszéltem volna. Nem értem, hogy miért van az, hogy én állandóan támogatom a szeretteimet, ott vagyok mellettük és tényleg minden velük való történésükre reagálok, igyekszem kedves és megértő lenni, még ha századjára is hallom újra ugyanazt a témát, mert tudom, hogy az illetőnek fontos. És mikor én kerülök hasonló helyzetbe, egyszerűen nem figyelnek rám. Én mindig csak hallgassak meg másokat, csak éppen engem nem hallgat meg senki. Nem arra van szükségem, hogy leírhassam, mit hogyan tervezek, arra ez a blog is tökéletesen megfelelne. Arra volna szükségem, hogy valakivel társaloghassak erről. Azt szeretném, ha valaki tanácsokkal, véleményekkel látna el, és velem együtt örülne, és átérezné, hogy ez nekem milyen fontos, és egy picit félretenné a saját, önös dolgait, hogy egy kicsit nekem is szorítson helyet. Annyira unom, hogy mikor velem kellene egy kicsit foglalkozni, mindig háttérbe vagyok szorulva. Az persze természetes, hogy én mindenre válaszolok, én mindenre reagálok, de hogy ugyanez fordítva... áh, ugyan, minek is azt. Pedig nekem fontos lenne. Sajnos nem minden barátommal vagyok napi szintű kapcsolatban, és ez nem is baj, hiszen mindenki éli a maga életét. De ha már valakivel sűrűn beszélgetek, akkor az lenne számomra az evidens, hogy az ilyesmikről is szót ejtünk egymás között, és ne az legyen, hogy "nem tudok mit írni". Én érdekes módon mindig tudok. Ha valakivel jó viszonyt ápolok, akkor az nem azt jelenti, hogy szakértőnek kell lenni a témában, én sem azt várom, hogy a barátaim elárasszanak esküvői ötletekkel, csupán azt szeretném, hogy beszélgessünk erről, éreztessék mennyire örülnek nekünk, hogy egyáltalán érdekli őket, ami velünk fog történni. Nem egy két lábon járó esküvői katalógusra van szükségem, hanem egy barátra, aki velem együtt örül, cseveg velem erről, érdeklődik, elmondja a saját véleményeit és sok szép dolgot ír, hogy még jobb kedvre derítsen. Ezek az édes kis semmiségek nekem nagyon sokat jelentenének, de sajnos nem kapom meg őket... :( És most már nagyon szomorú vagyok, hogy az én drága Viktoromon kívül senkivel nem beszélgethetek erről. Mert persze, vele a legtöbbet... de néha jól esne egy kedves, szerető barát örömködése is az enyém mellett. Hogy egy kicsit velem is foglalkozzanak, ne csak mindig én foglalkozzak másokkal. Persze tudom, vannak barátaim, akik ezt készséggel megtennék értem, csak velük nem beszélek napi szinten, akivel meg igen, az teljesen figyelmen kívül hagyja ezen vágyaimat.  Hjaj... miért kell mindig ennyire cserben hagyva éreznem magam? :(