A mese véget ér

Sziasztok!

Jó ideje tudom, hogy ennek a napnak előbb vagy utóbb el kell jönnie. Halogattam, próbálkoztam, húztam-nyúztam, mint a rétes tésztát, de most már bele kell törődnöm a ténybe, hogy a Mesevilágom végleg bezárja kapuit.
Most jöhetne a szokásos sablonszöveg arról, hogy mennyire élveztem, mennyi mindent adott nekem, satöbbi, satöbbi, de ha nem haragszotok ezeket a kötelező köröket most kihagynám és rátérnék a miértre.

Akik régen rendszeres olvasóim voltak tudják, hogy kb. másfél-két éve hatalmas törés volt az életemben - akkora, hogy szinte az életkedvemet is elvette. Ugyan nem írtam meg az okát és továbbra sem fogom, de elhihetitek nekem, istenesen földbe voltam döngölve. Elveszítettem a motivációmat mindenben, ami addig fontos volt számomra, és ezek között ott volt a blog is. Azóta, hogy a fájdalmas dolgok megtörténtek velem, nem tudtam hozni a szokásos formámat, és nem is akartam. Hiteltelennek, műmájernek éreztem volna magam, ha mindezek ellenére úgy próbáltam volna meg viselkedni, ahogy régen. Szerintem nem is ment volna, és ti is éreztétek volna az izzatdságszagú próbálkozást.

Ezt a búcsú bejegyzést eredetileg karácsony előtt szerettem volna közzé tenni, de úgy voltam vele, hogy régen azért eléggé szerettétek az ünnepi írásaimat, nem akartalak titeket arcon csapni egy olyannal, hogy helló, akkor én most kivonom magam a forgalomból, boldog karácsonyt és kösz a halakat. Az ember keresgélheti a megfelelő alkalmat arra, hogy elbúcsúzzon, de igazából nincs ilyen. A mai nap is pont olyan vacak erre, mint bármely másik. Tényleg irtózatosan nehéz megválnom a Mesevilágomtól, hiszen sok-sok éven át vezettem és szerettem. Alapjáraton olyan típusú ember vagyok, aki mindenhez ragaszkodik, amit megszokott és megszeretett, de meg kell tanulnom elengedni is dolgokat. Írhattam volna kb. harmadjára, vagy tán negyedjére is, hogy na akkor vágjunk megint bele, új év, újult erő, de ez lett volna a legnagyobb maszlag, amit csak írhattam volna. Igazából az van bennem, hogy még ebben az évben le szeretném zárni ezt a fejezetét az életemnek. Nem hiszek az új év, új én fogadalmakban, de valamiért mégis úgy érzem, hogy ha most nem engedem el a blogot, nem tudom mikor leszek rá képes. Márpedig el kell engednem. Tényleg iszonyatosan szerettem ezt a kis menedéket, ezt a búvóhelyet, ahová eljöhettem irogatni, kiélni a kreatív énemet, de az a törés, ami keletkezett bennem, nem engedi ott folytatni mindezt, ahol abbahagytam. És talán nem is lenne jó. Volt egy hangulata a Mesevilágomnak, és ezt nem szeretném elrontani azzal, amivé és akivé váltam. Mert sajnos tagadhatatlanul depressziós vagyok, és még ha rövid időre meg is látom az alagút végét, a saját gondolataim visszarángatnak abba a poshadt mocsárba, amiből közel két éve nem tudok kimászni. És hiszem, hogy a mostani lelki állapotom csak rossz hatással lenne erre az oldalra, márpedig szeretném, ha a Mesevilágomról az a kép maradna meg bennetek, amilyen másfél évvel ezelőttig volt.

Azt szeretném, ha arra emlékeznétek, amik ezt a blogot színessé tették; Viktor borzalmas poénjaira, a kreatív sminkes és körmös próbálkozásaimra, a hosszas gondolatmenetekre, a random etikai témákra, a táncos életutam kezdő lépéseire, és mindenre, ami rávett titeket arra, hogy nap nap után visszajöjjetek hozzám olvasgatni egy kicsit. Mert lehet, hogy a Mesevilágom egy nagy összevisszaság volt, de pontosan ez volt az, ami olyan jól tükrözött engem, én pedig csak hálás lehetek nektek, hogy ilyen lelkesen fogadtátok minden hülyeségemet.

A blog tehát itt véget ér, ezen az oldalon több bejegyzés nem fog születni. Egyelőre még nem törlöm ki, mert szeretnék bizonyos tartalmakat lementeni magamnak emlékbe, de utána pontot teszek egy korszak végére.
És hogy hogyan tovább, lesz-e tovább? Nos, nem tudom. Gondolkodom egy új blogon, ahová őszintén és elvárás mentesen írhatok mindarról, ami velem történik. Rengeteg versem született, amiket ide nem akartam kitenni, mert mindenkiből csak aggodalmat váltottam volna ki velük, és persze hosszasan tudnék írni a depresszióval folytatott szélmalom harcomról is. Sok minden történt velem, jó dolgok is persze - példának okáért továbbra is táncolok, az olvasás is szépen visszazökkent az életembe, és gazdagodtam 5 tetoválással, amikhez még szeretnék hozzácsapni néhányat. Viktor is kitartóan fáraszt a borzalmas humorával, és még akadnak barátaim is, akik annak ellenére, hogy mennyire begubóztam a rákpáncélomba, még mindig kitartóan szeretnek és próbálnak segíteni nekem. Ezekért a dolgokért végtelenül hálás vagyok, és persze nektek is, akik visszavártatok. Kaptam jó pár kommentet a visszatérésemmel kapcsolatban és néhányan még levélben is felkerestetek. Tőletek ezúton szeretnék elnézést kérni, mert egyikőtöknek sem válaszoltam, pedig ez nem szokásom. Sajnos akárhányszor nekiültem válaszokat fogalmazni nektek, egyszerűen képtelen voltam szavakba önteni a blog sorsát, vagy éppen azt, hogy velem mi van.
Ha pedig tényleg új blogba kezdek, nos, úgy döntöttem, hogy nem fogok semmilyen linket kitenni ide elérhetőség gyanánt. Eleinte szerettem volna, hogy aki akar a régi olvasóim közül, az könnyen rám találjon, de végül arra jutottam, hogy teljesen elejéről szeretném kezdeni az írást. Nem akarok sok száz feliratkozót, aki megtalál az megtalál, ha pedig nem lesznek olvasóim, az se baj. Eleinte ez a blog is csak a saját szórakoztatásomra készült, szóval visszatérek a gyökerekhez. Viszont ha valaki nagyon, de nagyon szeretne infót kapni rólam, vagy az esetleges új blogról, az dobjon meg egy mail-lel (oldalsávban megtaláljátok). Igyekszem válaszolni is rájuk :)

Egy szónak is száz a vége: KÖSZÖNÖM mindenkinek, aki része volt ennek a közel 8 éves kalandnak, amit itt, a Mesevilágon éltünk meg együtt. Végtelenül hálás vagyok a sok szép emlékért, és csak remélem, hogy valamicskét én is tudtam adni nektek az írásaim által.

A legjobbakat kívánom mindenkinek!
Sziasztok, és boldogabb új évet mindenkinek!

Szilvi kijelentkezik

Gondolatcseppek

Ismét hallom, édes hangon énekelnek fent a felhők,

s én csak állok a karzaton, s csodálom a zúgó esőt.

Eltompult a táj is, lassan nem látok a távolba,

de minek is néznék messzebbre, miért vágynék máshova?

Jó nekem itt. Fejem karom támaszában megpihen,

s egy mélyről jövő sóhajjal könnyítek a lelkemen.

Nézem a szomszéd erkélyen ácsorgó galambokat,

ahogy apró gombszemük száraz út után kutat.

Csendes eső. Szeretem. Nem tudok betelni vele.

De tudom, a csönd után viharnak kell jönnie.

S felhangzik az első moraj - életlenül, bágyadtan,

hogy percek múlva itt üvöltsön - itt bent, a dobhártyámban.

Villám csattan, zúg a víz, hömpölyög a járdákon,

még ha be is vág az eső, én akkor is bámulom.

Tépi a szél az ágakat, ruhámba is belemar,

végül is, cibálhat nyugton, engem csöppet sem zavar.

Menekülnek az állatok, rohannak az emberek

fejvesztve, lélekszakadva búvóhelyet keresnek.

De én csak állok az erkélyen, s lehunyom a szememet,

jobb, ha kint tombol a vihar, mint itt nálam, idebent...

(szájdnót: ez a vers pusztán azért született, mert per pill szakad az eső és én imádom órákon át bámulni. Nincs semmi mögöttes komolyabb tartalom, semmi elvont lélektani dráma, csak úgy jött. A melankóliám persze kiérezhető, de legalább jó párost alkot a mostani témával. Ja, és ezúttal saját képet akartam, nem művészi pinterest-est. Csak így lazán, smink nélkül, szemüveggel, itthoni pólóban, kócosan. Mert néha ilyen is kell.)

Kpop kedd - a kezdetek

Sziasztok!

Az előző bejegyzésemben sok mindenről meséltem, ami mostanság hatással volt rám, köztük kiemeltem a kpop zene iránti újdonsült rajongásomat. Akkor megígértem, hogy lesz erről egy részletesebb bejegyzés is, hát most érkezett el az ideje annak, hogy mélyre szántóbban meséljek a műfajjal való kapcsolatomról. Több ciklusban fogok írni róla, mert annyira tág műfaj és annyi sok gondolatom van róla, hogy egyetlen bejegyzésbe nem is férne bele. Szóval ha jól sikerül beosztanom az időmet, akkor keddenként kpoppal kapcsolatos dolgokról olvashattok majd :)

Elsőként le kell szögeznem, hogy mindig is a keményebb zenék rajongója voltam. Jó, kicsi koromban nyilván Miki Manóra tomboltam és voltak Britney-s kilengéseim is, de utána becsöppent az életembe a rock és a metal. Sosem tudnék megcsömörleni tőle, mindig biztonságot ad és mindig jó érzés visszatérni a régi kedvenc fémzenéimhez. Viszont ahogy idősödtem úgy nyitottam egyre több zenei műfaj felé. Érdekeltek más stílusok, más hangzásvilágok, és így történt az, hogy megkedveltem például a country, a folk, a dubstep, a trap és még a pop műfajt is. Mondhatjuk, hogy zene terén igazi mindenevő vagyok, de a fő profilom azért a rock és a metal maradt.
Aztán ahogy az animék szép lassan becsordogáltak az életembe, úgy hallgattam egyre több japán zenét is. Az ending-ek és opening-ek hozták magukkal a kíváncsiságot más ázsiai zenék iránt is, és az egyik ilyen keresgélés közben találtam rá a legelső kpop nótámra is. Egy SNSD szám volt az, a híres neves Gee. Tisztán emlékszem, hogy az első pár másodperc után kibuggyant belőlem a röhögés, annyira viccesnek találtam a nyelvet és a cuki stílust is, amiben énekeltek és táncoltak. Fura hangzása volt a nyelvnek, fura volt a dallam és még furább a tömény cukiság, ami a videóból áradt. Komolyan nem tudtam hova tenni. Néha még most sem :D

Hogy mi is az a kpop? Lényegében a koreai popzenét takarja, ami teljesen más, mint a nyugati pop zene. Tény és való, hogy a kpop nagyon sok ihletet merít a nyugati zenékből, de még így is meg van a maga sajátos hangzása. Kicsit olyan, mint egy nagy olvasztó tégely, amibe beleöntöttek mindenféle műfajt, plusz a saját kulturális és zenei hangzásukat. Bevallom, sokáig tartott, mire a fülem megszokta és meghallotta benne az élvezhetőt. Az első zene felfedezése után nagyon lassan ismerkedtem a kpoppal, sokáig nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem. Rengeteg kérdés vetődött fel bennem, ami szerintem minden kezdő kpop kedvelőben megfogalmazódik az elején. Vegyük is sorra a furcsaságokat, amik miatt nem tudtam hova tenni ezt a műfajt.

(rettentően élvezi :D)

- a kpop egy része túlcsordul a cukiságtól. Azért írom, hogy egy része, mert szerencsére vannak vagányabb hangzású koncepciók is, de a cuki és aranyos téma nagyon nagy részét képezi nem csak a kpopnak, de a koreai kultúrának is. Ez azt hiszem ilyen általános ázsiai ízlés lehet, hiszen a japánok is nagyon kedvelnek mindent, ami aranyos, és ez az ő zenéjükben is sokszor visszaköszön. Mivel az első zeném a Gee volt, ami tömény cukorbomba, ezért a youtube csupa ehhez hasonló nótát dobott ki, amiktől heveny hányingert kaptam. És nem csak a lánycsapatoknál van ez így, ó nem. Fiú bandák is előszeretettel "aranyoskodnak" (vagy még ha nem is így van, rákényszerülnek, mert a rajongók ezt várják el tőlük), Koreában ez irtó népszerű, nemtől függetlenül. Na most ez nekem nagyon nem jön be. Lányoknál is nehezen viselem, fiúknál pedig egyenesen taszít. Azt hiszem egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány cuki zenét kedvelek, annyira kevés van belőlük.

- míg a nyugati stílusú bandáknál a legnagyobb létszám az 5 fő, addig egy kpop csapat 7, 9, de akár 13 fős is lehet. Egyes csapatok olyan sok tagból állnak, hogy csak pislogtam, mikor megpróbáltam megjegyezni mindnek az arcát és nevét. Nem értettem miért van szükség ennyi emberre egy banda létrehozásához, és elég rendesen el is vesztem a tagok meg és felismerésében.

- szinte minden csapatban van rapper (kivétel a cuki lánycsapatok, ők általában csak énekelnek). Nagyon kevés zenei műfaj van, amire azt mondom, hogy nem kedvelem, de a hip-hop közéjük tartozott, ennél fogva a rappet sem tudtam megszeretni. Nem éreztem a zeneiségét, nem kaptam el az ízét, a zamatát, éppen ezért eleinte nagyon furcsa volt, hogy szinte minden csapatban van egy, vagy akár több rapper is. Ma már persze másképp gondolom, tényleg megszínesítik a számaikat a rap részek, sőt, mostanra magát a hip-hop műfajt is megkedveltem.

(no comment...)

- a kpop klippek olyanok, mintha belecsöppentél volna Alice csodaországába, azon belül is az őrült teapartiba. Néha semmi lényegük sincs, értelmetlen dolgokat dobálnak egymás hegyére-hátára, de mindezt iszonyatosan látványosan teszik. Tényleg brutálisan szép a látványvilág, csak értelmet ne keressen bennük az ember, mert azt nem mindig találni. Eleinte kigúvadt szemekkel néztem a kpop klippeket, mert hát miért kell egy hapsinak öt méter hosszú haj? Miért van az egyik tag a falhoz láncolva? Miért kell felgyújtani egy embert? Hogy férnek be 9-en egyetlen autóba? És mik ezek a nevetséges kosztümök meg kiegészítők? Nyakörv? Indián tollas fejdísz? Majom kosztüm??? Szóval felvetődött bennem jó pár kérdés, mikor még ízlelgettem a kpopot, de mostanra már rájöttem - felesleges értelmet keresni ezekben a videókban. Némelyiknek valóban van jó kis története, de akad olyan is, ami csak a szórakoztatásért készült.

- nem tudom miért, de a kpop imádja a magas hangokat. Általánosságban elmondható, hogy az ázsiai előadók többsége magasabb hangszínnel bír, mint nyugatiak, így eleinte azt is nehéz volt megszokni, hogy még a férfiaknak is jóval magasabb, élesebb a hangszíne (pedig nem vetem meg a magas hangú énekeseket, lásd 3 Inches of Blood). De ha ez nem lenne elég, akkor biztosra vehetjük, hogy egy valamire való kpop nótában valaki a szám vége felé tuti sikítva-visítva fog énekelni egy kicsit (azért ezt szoknom kellett, főleg fiúbandáknál). A koreaiak mondjuk ezt nagyon szeretik és nagyon tehetségesnek tartják azokat az énekeseket, akik magas hangon tudnak énekelni.

- a férfi kpop előadóknál is kötelező a (látványos) smink. Mindez része az ő zenei kultúrájuknak és mára már teljesen hozzászoktam, de aki most ismerkedik a műfajjal tuti kiszúrja, hogy a srácok is viselnek sminket. Azért írtam az elején, hogy látványos smink, mert szerintem mindenki tudja, hogy a nyugati férfi előadók is ki vannak festve a klipjeikben, csak nem olyan látványosan. Rajtuk is van alapozó meg púder, hogy jobban nézzenek ki a felvételeken, de egy férfi kpop előadó mondjuk még szemceruzát, szemhéjpúdert és akár egy kis rúzst is viselhet, hogy még látványosabb legyen a megjelenése. Számukra ez is hozzátartozik a látványvilághoz, kicsit sem tartják nőiesnek.

- a kpop előadók mindig táncolnak a fellépéseik közben, minden számukra van külön koreográfia. És itt nem csak ilyen jobbra kilép-csettint, balra kilép-csettint jellegű dologra kell gondolni, hanem nagyon komoly, szájtátós előadásokra, akár akrobatikus elemekkel is tarkítva. Tökéletes szinkronban kell mozogniuk, éppen ezért akár hónapokig is gyakorolják a lépéseket napi 10-12 órán keresztül.

- a kpop csapatokban különféle szerepek vannak, mindenki a "beosztása" szerint tevékenykedik. Vannak normális dolgok is, mint a vokalisták, akik énekelnek, meg a rapperek, akik értelem szerűen rappelnek, de van olyan pozíció is, mint táncos, maknae, visual és leader. Ezek a pozíciók a kpop sajátos rendszeréből adódnak, ami teljesen más felépítésű, mint a nyugati csapatoknál. A táncos például azért felelős, hogy a koreográfiákat hamar megtanulja (általában van is táncos előélete) és a tánctanár távollétében tanítsa a többi tagot, vagy éppen szólózzon különféle eseményeken. Aztán ott van a leader, azaz a vezető, aki úgymond összetartja a bandát, figyeli, hogy minden rendben menjen az interjúkon, fellépéseken. Vannak olyan pozíciók is, amik igazából zeneileg semmit nem tesznek a bandákhoz, de mégis léteznek. Az egyik ilyen a maknae, ami egy kulturális dolog - a legfiatalabb tagot jelöli. Koreában az életkor szerinti rangsorolást nagyon komolyan veszik, a fiatalabbaknak kötelességük tisztelni az idősebbeket még akkor is, ha csak fél évvel idősebbek náluk. Az idősebbek mint nagyon szeretik a maknae-t, akinek igazából az lenne a "dolga", hogy fiatal korából adódóan aranyos legyen. Hasonló a helyzet a visual-lal is, ami a legszebb/legjóképűbb tagot jelöli. Vannak még ehhez hasonló furcsaságok, mint a csapat arca, vagy a csapat színe, de ezekbe most nem mennék bele, mert akkor sosem ér véget ez a bejegyzés.

- a csapatnevek, ó, azok a rettentő kreatív csapatnevek! Kezdőként nagyon furcsálltam a kpop csapatok elnevezéseit, mert a legtöbb olybá tűnt, mintha random betűket és számokat összedobáltak volna, pl. 2AM, BTS, TVXQ, NCT127, 2NE1, f(x), ésatöbbi. Aztán persze ha belemerül az ember és utána olvas a dolgoknak mindig kiderül, hogy van mögöttük koncepció és jelentés, de elsőre nagyon furcsa a dolog.

- miután kicsit jobban belemélyedtem a műfajba észrevettem, amit többen is nehezményeznek - hogy kissé futószalagon gyártott hatása van a kpopnak. A nagy cégek folyamatosan újabb és újabb csapatokat képeznek ki, akik megtanulnak ugyan táncolni, énekelni és rappelni, de sem a stílusukba, sem a dalaikba nincs túl sok beleszólásuk. Amit a cég kitalál, azt kell megvalósítaniuk függetlenül attól, hogy akarják-e vagy sem. Ezen kívül sajnos nagyon sok dal megy a süllyesztőbe, mert egynyári slágernek írják őket, nem foglalkoznak azzal, hogy legyen a daloknak komolyabb mondanivalója, vagy újszerű dallamvilága. Egy a lényeg, pár hónapig játsszák a médiában, jöjjön belőle sok pénz és akkor meg is van a siker. Szerencsére azért vannak kivételek, egyre több cég változtat apránként ezen a régi rendszeresen és hagyják érvényesülni az előadóikat, pl. írhatnak saját dalokat, dalszövegeket.


Szóval mint olvashattátok, voltak aggályaim a műfajjal. Hosszú út volt, mire nem csak megszoktam, de meg is szerettem a kpop-ot és tovább láttam annál a felszínes dolognál, amit elsőként mutatott magából. Persze mélyebb rétegekre kellett ásnom ehhez, de megérte, mert így azt hiszem nagyjából megértettem ezt a nagyon furcsa, nagyon különleges zenei világot. Továbbra sem szeretem minden szegletét, vannak stílusok, koncepciók, amiket sosem fog bevenni a gyomrom, de találtam igazán értékes, csodálatosan megírt dalokat és remek csapatokat, szólistákat is, akik ismét tágítottak kicsit a zenei ízlésemen.

Folytatása következik :)
Szép napot nektek!

Újra itt!

Sziasztok!

Továbbra is rettentő idétlenül érzem magam, ha hosszú kihagyás után el kell kezdenem egy bejegyzést. Sokkal egyszerűbb volt ez, mikor kb. napi szinten raktam ki az írásaimat, de ha az ember hosszabb időre elvonul a blogos szférából olyan kínos megtörni a csendet. Persze mindez megelőzhető lenne azzal, ha rendszeresen írnék ide, de ilyen vakmerő kijelentést én már nem merek tenni. A motivációm nagyban függ a lelki állapotomtól, ami mostanában eléggé a béka segge alatt volt/van. Az okokat továbbra sem ecsetelném, legyen elég annyi, hogy megint depibe süllyedve élek. Volt már ilyen, lesz is még, nincs min csodálkozni. Szerintem minden embernek vannak durva mélypontjai, nem csak egy és nem is kettő, én most épp a sokadik posványomban ülök. De azért ezt ne úgy tessék elképzelni, hogy hónapok óta sírok-rívok, mert elég hullámzó ez a dolog. Elég jól tudom rejtegetni azokat a viharokat, sosem voltam ezzel kapcsolatban kitárulkozós típus, szóval aki nem ismer olyan jól és nem tud olvasni az apró jelekből rá sem jön, hogy bajom van. És ez egyáltalán nem is baj, mert mint mondottam volt, nem szeretem ezt világgá kürtölni (haha, ellentmondás, hiszen most is erről írok, de azért értitek). A munkahelyre nyilván nem viszem be a problémáimat, így az ottani környezetem semmit nem vesz észre az egészből, a családom/barátaim meg talán valamennyit látnak belőle, de ilyenkor is ügyesen felöltöm Mona Lisa mosolyomat és a téma javarészt olyan hamar elillan a beszélgetéseinkből, hogy nem kell bajlódnom a mélyebb magyarázkodásokkal. Meg őszintén, én az a típus vagyok, aki szereti maga rendezni a lelki problémáit. Anno is egyedül másztam ki belőle, most sem tervezem másképp csinálni. És egyébként is, a nagyon mély részéből talán - hangsúlyozom, talán - már kikecmeregtem, mert az utóbbi időkben azt vettem észre, hogy képes vagyok jól érezni magam. Nem tudom, hogy pontosan minek köszönhető mindez, szerintem több tényezőnek is köze van hozzá, pl. annak, hogy telik az idő és szép lassan tompulnak bennem a fájó emlékek, meg hát jön a tavasz, ilyenkor az embernek nehéz szontyinak maradnia.
Igazából erről is szeretnék leginkább mesélni, hogy az utóbbi időben mi minden történt velem, mik lopóztak be az életembe és segítettek kicsit jobb állapotba kerülni. Úgy érzem, hogy ha kiírom magamból még nyomatékosabbá teszem az egészet. Ahogy újra átgondolom mi minden változott velem/bennem mostanában, az emlékek felélénkülnek és az a szottyadt kis izé ott a mellkasomban ismét el kezd verdesni :)

- Először muszáj vagyok a tavaszt megemlíteni, mert hihetetlen milyen jó hatással van rám az időjárás változás. Tudjátok jól, hogy ez a csajszi határozottan őszi/téli típus, aki a ködben, esőben, hidegben és sötétben érzi jól magát (haha, tisztára mint egy penészgomba), de ahogy elkezdtek világosodni a reggelek, valahogy én is felélénkültem. Nem tudom, hogy madárék mitől olyan izgatottak hajnali 4 órakor, de tökre jó érzés rájuk felébredni. Azt is élvezem, hogy a munkába utazásom közben kel fel a nap, és jelenleg még az sem zavar, hogy kitolja a szememet. Majd később fogok csak anyázni, amikor már megszokom. A mandulafák is tetszenek. A legtöbb már bontogatja a szirmait, de őszintén már az is jóleső látvány, hogy a fákon-bokrokon látom az élet első jeleit. A levegő illata is más, édes és parfümös a virágoktól, meg határozottan friss. Ilyenkor kedvem támad Jane Austen filmeket nézni, és angolos tea partit szervezni háromszögletű uborkás szendvicsekkel meg habos-babos süteményekkel. Nem mintha lenne hozzá kertem, de azért álmodozni szavad :) Elő kéne kapnom a könyveimet is és újra fel kéne élesztenem magamban a könyvmolyt, mert mostanság a könyvek csak porosodnak a polcaimon, ami tudom, szégyen-gyalázat. Én is szarul érzem magam miatta, de ha az embernek még élni sincs kedve, akkor a könyvek után sem nagyon nyúl. Azért ezen tervezek változtatni.

- Bármennyire is furán hangozhat, de a munkám is hihetetlen sokat segített. Az, hogy gyerekekkel foglalkozom mindig örömmel töltött el, és a tavasz közeledtével egyre több lehetőségünk van kinti programokra is, amik az én kedvemet is feldobják. A húsvét csodásan sikerült, a gyerekek akkora izgalommal keresték a suli kertjében a nyuszi tojásait, hogy öröm volt nézni. Aztán moziztunk is együtt, meg csináltunk papírsárkányt, amiket meg is reptettünk rendesen, ültettünk fűfejet és krumplinyomdáztunk, szóval volt itt minden. Most majd az anyák napi műsorra fogunk gyúrni, ha lement a szavaló verseny. Néha az az érzésem, hogy ezeket a készülődéseket és programokat én jobban élvezem, mint maguk a gyerekek :P

- Teljesen ráfüggtem az ebay-re. Ez leginkább azért vicces, mert én voltam a tökéletes példája az online vásárlástól való rettegésnek. Az ismerőseim folyton mesélték, hogy miket rendeltek Külföldiából, és hogy milyen olcsó és milyen klassz és hű meg hú, én meg nem mertem rászánni magam, mert hát jaj, mi van, ha nem küldik a cuccot és lenyúlják a pénzemet, mi van, ha elkallódik a postán, mi van, ha a bolygók állása nem kedvez, ésatöbbi. Aztán már nem is tudom mivel, de megtört a jég és azóta a fizumnak még csak megmelegednie sincs ideje a számlámon, mert azonnal belevetődök az ebay sötét bugyraiba és rakatra rendelem magamnak a jóságokat. Leginkább a fülbevalókra vagyok rákattanva, hiszen azok a kedvenc kiegészítőim, de vettem már pár ruhát is onnan és eddig meg vagyok velük elégedve. Féltem persze, hiszen az ázsiai méretezések nem épp rám lettek kitalálva, de egész jó plus size cuccok vannak fenn, amiből válogathatok. És amikor megérkezik egy-egy csomag, hát az felér egy mini karácsonnyal. Ez leginkább azért van, mert ha hó elején rendelek, akkor az legkorábban hó közepén, de inkább a végefelé érkezik meg hozzám, addigra meg gyönyörűen el is felejtem miket rendeltem és tökre nagy a meglepi, mikor kibontom a csomagjaimat :) Jelenleg 19 leadott rendelésem van, szóval lesz öröm é bódottá, ha ezek szép lassan beszállingóznak hozzám ^^

- Ez lesz talán a legszokatlanabb infóm az elmúlt időkről, de teljesen rákattantam a kpop-ra. Azért gondolnám szokatlannak, mert aki kicsit is ismeri ezt a zenei műfajt, valószínűleg nem társítaná hozzám. Mert én ugye leginkább a metalt preferálom, bár mindenevőnek vallom magam zenei ízlés terén. És hogy miként fér meg egymás mellett a metal és a kpop? Jelentem teljesen jól. Ismét tágult egy kicsit a zenei ízlésem, valami teljesen újat ismertem meg és olyan mélyre süllyedtem benne, hogy azt még én se gondoltam volna. Azért azt hozzá kell tennem, hogy nem egészen újkeletű nálam a kpop iránti rajongás, sőt úgy általánosságban az ázsiai zenék szeretete sem. Tini korom óta imádom az animéket, ebből kifolyólag elég sok japán zenével ismerkedtem meg, innen pedig egyenes út vezetett a koreai zenéhez. Bevallom a kpop-ot jobban is szeretem, valahogy közelebb áll hozzám, de a japán zenéknek is meg van a maga varázsa. Azt hiszem az első kpop számomat úgy 8 évvel ezelőtt hallgattam meg és azóta apránként csordogált be egyre több muzsika az életembe ebből a műfajból, mostanra viszont teljesen függő lettem. Nem igazán írtam róla eddig, mivel azt tapasztaltam, hogy az emberek hajlamosak lenézni azt, aki kpop-ot hallgat. Szóval ja, betoji voltam és nem vállaltam fel azt, amit szerettem, pedig semmi ciki nincs ebben az egészben. Nagyon változatos műfaj, elsőre szokatlan is volt, kellett egy kis idő, mire nem hangzott idegenül a nyelv és a különféle nyugati stílustól eltérő koncepciók sem vágtak mellbe. Ennek majd szeretnék egyébként egy külön bejegyzést szentelni, mert tényleg hatalmas segítség volt ez az új zene számomra, legfőképpen a BTS. Igen, tudom, nagyon felkapottak a golyóálló fiúk, és igen, a csapból is ők folynak, de mentségemre legyen szólva, hogy én kb. 3 éve ismerkedtem meg velük, szóval még a nagy BTS hullám előtt lettem A.R.M.Y. Egész szép kis kollekcióm gyűlt össze a lemezeikből és dvd-ikből, de erről a témáról majd később mesélek.

- Kicsit az előző témához vág az, hogy rákattantam a koreai kozmetikumokra. Ahogy a kpop belépett az életembe úgy hozta magával a koreai kozmetikumok iránti érdeklődést is, és a sokadik próbálgatás után azt kell mondjam, nem csalódtam bennük. Tudom, ezeket már sok blogger felfedezte, de én elég szkeptikus ember vagyok, szép apránként próbálgattam őket. Először csak apróságokkal kezdtem; kézkrémekkel, fátyolmaszkokkal, amikkel nagyon nem lehet mellé lőni, aztán kipróbáltam a híres lip tint-eket. Vizesebb állagú és lehúzható verziót is kipróbáltam és habár először nagyon idegennek éreztem magamon ezeket a sminkeket, szép apránként nemcsak hogy megbarátkoztam velük, de meg is szerettem őket. Mostanság egyre többször kapom magam azon, hogy nem matt folyékony rúzst használok, hanem az egyik lip tintemet. Egészen más érzés ezeket viselni, és habár néha felfrissítésre szorulnak, én mégis előszeretettel használom őket a hétköznapokon.

Olyan hatást lehet velük elérni, mintha az ember lánya nem is viselne semmit az ajkain, de közben mégis. A csillámos szemre valókat is nagyon megszerettem, így tavasszal szívesen használom őket. Most is elég sok koreai kozmetikum érkezését várom és egyre komolyabb dolgokat próbálok ki. Az elején még óvatos voltam, próbáltam biztonsági pályán mozogni, de most, hogy egyre jobban belemélyülök a koreai szépségápolásba és megismerem a jó oldalait, szívesebben próbálok ki többféle terméket is. Nagyon kíváncsi leszek mindazokra, amiket rendeltem, remélem továbbra is pozitív tapasztalataim lesznek.

Hát úgy nagy vonalakban ezek voltak a főbb témák, amiket érinteni szerettem volna. Talán apróságoknak tűnhetnek, de nekem nagy segítséget nyújtottak. Néha csak egy-egy apró dolognak kell történnie ahhoz, hogy az hatalmas lökést adjon az embernek. Én mostanában ezekbe az újj hobbikba, örömökbe kapaszkodok, ezek segítenek átlendülni a mélypontjaimon.
És örömmel konstatálom, hogy még mindig képes vagyok mosolyogni, meg idétlenkedni is :P

(nem tudom mi történt a szemöldökömmel... :D)

Találkozunk legközelebb!
(remélem... :P :D)

Untitled

"Beteg vagyok.

Ronggyá tépett szívem cserben hagyott.

Börtön-testbe kárhozva, szebbre, jobbra vágyódva

tengődöm csöndesen.

Fáradt vagyok.

Nem hagynak nyugodni a démonok.

Önmagamhoz láncolva, sűrű ködben bolyongva

folytogatnak szüntelen.

Halott vagyok.

Porrá aszott lelkemmel elkorhadok.

Nincs, ki karját felém nyújtsa, vagy akár szóra méltatna.

Oly sötét van idebent..."

(2017. 09. ..)

zene