Szuperjó szerdák

Mint ahogy a cím is sejteni engedi, a szerdai napok igen különlegessé váltak számomra. Ilyenkor táncórán vagyok, ami olyan remek élmény, hogy hosszú ideig feltölt pozitív energiával és elfeledtetni velem a problémáimat. Lenne min aggódnom, hiszen a tüdőproblémám kiújulóban van és eléggé betegeskedem, mégis ez a másfél óra, amit hastáncon töltök szinte csodát tesz velem. Egyszerűen imádom, rajongok érte, meg sem tudnék lenni nélküle! Egyik barátnőm nemes egyszerűséggel csak táncmániásnak nevez, de igaza is van. Amióta megtaláltam a nekem megfelelő csoportot és tanárt szinte megszállott lettem, minden szabad percemet gyakorlással töltöm, és igyekszem kivenni a részem a közös munkákból. El se tudom mondani micsoda felszabadító, örömteli érzés ezzel foglalkozni. Mostanra már nem telik el úgy napom, hogy ne hódoltam volna táncolási szenvedélyemnek, de nem is bírnám ki tánc nélkül. A hideg hónapok ilyen szempontból nagyon praktikusak, ugyanis a vastag télikabát rejteke alatt gyönyörűen lehet különféle hastáncmozdulatokat gyakorolni :P Ebből is látszik, hogy minden adandó alkalmat megragadok a fejlődésre, vagyis nagyon komolyan veszem ezt a fajta önkifejezést, ezt a művészetet.
Ma olyan jóleső, őszinte, elismerő kritikákat kaptam a tanárnőmtől, hogy még hazafele a buszon sem tudtam levakarni az arcomról az elégedett mosolyt. Az utasok többsége gondolom nem tudott mire vélni, de én valahol máshol jártam lélekben - valahol a felhők fölött ugrándoztam boldogságomban. Tanárnőm ugyanis közölte, hogy eszméletlenül szépen táncolok, és hogy még soha senkit nem látott ilyen lágyan, ilyen finoman mozogni, mint engem. Tollpihéhez hasonlított, olyan könnyedek a mozdulataim, én pedig csak irultam-pirultam (ami szerencsére a félhomályban nem látszott) és jó szokásomhoz híven vigyorogtam, mint a vadalma, meg hálálkodtam a kedves szavakért. És igazából tudom, hogy ezek nem bókok, mert a tanárnőm nem az a fajta ember, aki csak úgy hízelegne másoknak, hogy simogassa az egójukat - ő azt mondja, amit valóban gondol, így aztán még inkább megmelengeti a szívemet a kritikája. Végre elismerésben van részem, őszinte, igazi elismerésben, ez pedig hihetetlen módon motivál arra, hogy jobb és jobb legyek. Szeretnék neki és önmagamnak is megfelelni, és végre szerves része lenni a hastáncos szférának. Elég volt abból, hogy csak itthon, a négy fal között táncolgatok, szeretném megmutatni magam a világnak. Így is túl sokáig hagytam, hogy legyűrjön a kisebbségi komplexusom, holott sok más művészeti ághoz hasonlóan ehhez is van tehetségem, akkor meg miért hagynám elveszni? Inkább kiaknázom a lehetőségeimet, és lelkiismeretesen, szenvedéllyel haladok azon az úton, amit magaménak érzek. Nagyon remélem, hogy a mostanában kicsit ingázó egészségi állapotom nem fog közbeszólni abban, hogy jövő hét szerdán és utána is jöhessek, mert rá kellett jönnöm, hogy ez nem csak a testemnek, de a lelkemnek is jót tesz. Mintha mindkettőt edzenénk egyszerre, és erről a csodás élményről nem szeretnék lemondani. Bár magamat ismerve én még akkor is elvonszolnám oda magam, ha közben kiköpném a fél tüdőmet, szóval "nincs akadály, mi elébem áll", ahogy Giacimo mondotta volt a Hüvelyk Pannából :)

Segítsünk, vagy sem?

Vannak emberek, akik ösztönös késztetés éreznek arra, hogy segítsenek másokon. Jobbá akarják tenni mások életét, számukra ez okoz örömöt. Én is ezen emberek közé tartozom, de rá kellett jönnöm, hogy ilyennek lenni borzasztó hálátlan feladat. Sokféle embert sodort mellém az élet, akik mind valamilyen módon rászorultak a segítségemre - ki ezért, ki azért, nem volt két egyforma. És én segítettem nekik, ahol csak tudtam, sokszor a saját magánéletemet háttérbe szorítva. Könnyedén tudtam nekik adni magamból, mert alapjáraton túl vagyok telítődve pozitív energiákkal, és jól esett átadni valamennyit azoknak, akiknek kevés van belőlük. Jó lett volna látni és érezni, hogy az a pár kedves, őszinte szó, jó tanács, segítő szándék milyen jó hatással tud lenni egy beteg lélekre, de ez valamiért mindig elmaradt. Ezek az emberek - némelyiküket még barátnak is tekintettem - csak elvettek tőlem, de vissza nem adtak semmit. Nem energiára vágytam volna, csak egy kis megerősítésre, hogy lássam, van értelme küszködnöm és nem csak dobálom ki az ablakon a jó tanácsaimat. Ám sajnos hiába vártam. Olyan ez, mikor az ember befűti a szobát, de közben szélesre tárja az ablakot. Biztos vagyok benne, hogy fogok még segítségre szoruló emberekkel találkozni, mert ilyen a természetem, ilyen a kisugárzásom, vonzom őket magam mellé. A kérdés csupán az, hogy megéri-e nekem ezzel foglalkoznom? Eddig akárkinek nyújtottam segítő kezet, mind kihasználtak. Nem törődtek azzal, hogy én is érző, sokszor problémákkal küszködő emberi lény volnék, és néha nekem is járna egy kis törődés. Csupán az volt természetes számukra, hogy ők megkapják a napi pozitív energia adagjukat, kipanaszkodhatják magukat nekem (mindenki számára ismerős lelki szemetesláda effektus), majd mikor rám került volna a sor, magamra maradtam. Naplónak tekintettek, aki mindig mindent meghallgat, de törődni már nem kell vele. És a legszomorúbb ebben az, hogy apró vágyamért még én voltam beállítva hisztis, problémás, sok időt igénylő koloncnak, akivel csak azért tartották fent a kapcsolatot, hogy ne nyavalyogjon. Velem van a gond, hogy szerintem egy barátságban ennek nem kéne nyűgnek lennie? Mert ha magukkal kellett foglalkozni, az természetes volt, az nekik JÁRT. De mikor rajtam lett volna a sor, valahogy megállt a tudomány. Komolyan ott tartanánk, hogy az emberek nem tudnak hálásak lenni? Nem tudnak kölcsönösen viselkedni? Nem tudnak törődni a másikkal? Én tényleg nagyon szeretek segíteni másokon, de nem minden áron. Mert bármily hihetetlen, néha a segítséget nyújtó embernek is szüksége lehet valakire, akivel megbeszéli a problémáit, aki foglalkozik vele, akit érdekel, hogy miként telnek a napjai. Szerencsére néhány régi, jó barátom még most is akad, és az ő esetükben nem élősködőként zabáljuk fel egymástól a jókedvet, hanem oda-vissza számíthatunk egymásra. Csakhogy a mai emberek már nem tudnak kölcsönösek lenni. Annyira lefoglalja őket a maguk világa, a maguk problémája és a maguk élete, hogy másra már nem is tudnak figyelni. Nem szeretném újra megégetni magam, és nyilván óvatosabbnak kell lennem, de félő, hogy az alap jóhiszemű, segítő szándékú, anyáskodó természetemen nem tudok változtatni. Szeretek segíteni másokon, és szeretek barátkozni, csakhogy eddig mindenkit elveszítettem, akinek lelki támaszt nyújtottam, mert egy idő után teljesen lemerítettek. És talán az a legrosszabb az egészben, hogy többségük nyomtalanul felszívódik az életemből, miközben egy csepp megbánást sem mutatnak. Dolguk végeztével odébb állnak, mintha az együtt töltött hetek-hónapok-évek meg sem történtek volna. És ez fáj. Az az egy szerencsém, hogy akadnak még olyan emberek is az életemben, akik úgy gondolkodnak erről az egészről, mint én. Ők nem érzik nyűgnek, ha beszélgetni "kell" velem, szívesen érdeklődnek, és ha magamtól elfelejtenék mesélni, hát ők kérdeznek rá a mindennapjaimra. Nem traktálnak olyasmivel, ami már lerágott csont, és nem csak magukkal foglalkoznak. Számukra fontos a barátság és fontos vagyok én is. Őket nagyon nagyra becsülöm és igyekszem megőrizni becses barátságukat egy életen át, mert sajnos mint látható, ritka az ilyen. És hogy mi a tervem ezzel kapcsolatban a jövőre? Leginkább az, hogy sokkal óvatosabb leszek másokkal, hogy kit mennyire engedek magamhoz közel, mert nem hiányzik még több égési sérülés. Továbbra is meg lesz bennem a segítő szándék, de már nem fogom boldog-boldogtalannak osztogatni - csak annak, aki igazán megérdemli.

Virágzás tél előtt

Először is meg kell említenem, hogy kb. másfél órája szenvedtem a gázkonvektorunkkal, mert egyszerűen nem akart begyulladni. Hiába küzdöttem, hiába csináltam finoman, erősen, egyszerűen az istennek se akart begyulladni, én viszont már két pulcsiban és egy köntösben vacogtam jéggé fagyott ujjakkal, amihez most szép élénkpiros szín és vízhólyagok is társulnak a sok nyomkicolástól. Aztán szerencsére Viktornak eszébe jutott, hogy tegnap úgy tudtuk begyújtani, hogy miközben én adtam a gázt és szikráztattam, addig ő a csatlakozójával babrált valamit, szóval most gyorsan növesztettem egy harmadik kart (valójában csak nagyon gyors voltam és egyik mozdulat után gyorsan odakaptam), és miközben nyomtam a két gombot két kézzel, a nem létező harmadikkal megpiszkáltam a csatlakozót, és láááám, begyulladt. Szégyen nem szégyen én elsírtam magam, mikor végre sikerült. Azért másfél óra kétségbeesett, elkeseredett próbálkozás után ennyi belefér.

És akkor hogy ne legyen értelmetlen ezen bejegyzés címe, gyorsan magyarázkodom.
Mindenki számára nyilvánvaló, hogy lassan röpködni fognak a mínuszok, megérkezik a téli hideg, ezt azonban a fokföldi ibolyáim nem hajlandóak tudomásul venni. Mind a két virágom száz számra hozza a bimbókat, fürtökben lógnak rajtuk a kis hajtások. Nagyon szép látvány, és most úgy döntöttem, hogy meg is örökítem a kis aranyosakat. Természetesen én is belepofátlankodtam a képekbe, mert az ember nem csak a háziállataival, de a házi virágaival is fényképezkedhet, nem? :) Szóval íme az időjárást semmibe vevő csodaszép lila fokföldi ibolyám, meg én.

30 day challenge - Harmicadik nap

No hát ezzel be is fejeződik a 30 napos kihívás. Én nagyon jól éreztem magam közben, tetszettek a kérdések, biztos fogok még ilyet csinálni :) És akkor az utolsó feladat;

Három fénykép rólad

Régi

Kicsit közelebbi

Legújabb

Viktor ismét sziporkázott

Én: - Intenzív szeretet-adagra van szükségem!
Viktor: - Akkor majd bemegyünk anyudhoz és ott szeretgetlek.
(anyum az intenzív osztályon dolgozik a Klinikákon...)