Egy kis szünet

Kedves Mindenki!

Bizonytalan ideig a blog szünetelni fog.
Ennek az az oka, hogy a napokban költözünk, és az új otthonunkban még nincs internet kapcsolat kiépítve, s nem tudni mikor leszek ismét netközelbe.
A költözésről gyorsan pár szót; eddig Viktor nővérééknél laktunk, és ide is terveztünk mindent hosszú távon, mint ahogy azt régebben olvashattátok. Sajnos azonban kiderült, hogy nem vehetjük meg a felső szintet, ahová eredetileg szándékoztunk felköltözni, így viszont inkább úgy döntöttünk, hogy nem ölünk bele sok millió forintot, ha úgy sem lehet a miénk, hanem inkább elmegyünk albérletbe. Szigetszentmiklóson találtunk egy nagyon takaros kis lakást, ahová a mai nappal kezdődően költözünk. Rengeteg időt és energiát fog igényelni ez a folyamat, illetve az internetet is be kell köttetnünk, ami fogalmam sincs, mikor fog megvalósulni. Remélem azért pár héten belül már ismét tudok netezni és ide is írhatok, hiszen bőven lesz miről.
Addig is mindenkinek szép napokat, legyetek jók, nekünk meg drukkoljatok!

Alkonyat - kritika

Hát ez is megtörtént - kiolvastam az első Alkonyat kötetet.
Kicsit furcsa egyébként, mert anno megfogadtam, hogy én ezt a könyvet soha nem veszem a kezembe. A netes kalózfordítás bőven elegendő volt számomra ahhoz, hogy elkönyveljem egy értéktelen vacaknak, de aztán annyiszor szembetalálkoztam vele jártamban-keltemben, annyiszor olvastam róla, annyian ajánlották, hogy végül beadtam a derekamat. Elvégre hogyan utálhatnék valamit úgy, ha még csak nem is olvastam végig tisztességesen? Ezen felbuzdulva vettem meg az első könyvet a Twilight-saga-ból, és nekiálltam az olvasásnak. Félretettem minden előítéletemet, negatív nézetemet, mindent, ami csak egy kicsit is befolyásolhatna, és próbáltam csak a könyvre, a szövegre, a történetre koncentrálni. Én igyekeztem, igazán. De akármennyire is próbáltam becsempészni a szívembe ezt a történetet, nem jártam sikerrel. Egyszerűen annyira émelyítő és Zs-kategóriás az egész, hogy az valami fájdalmas. Persze ha tiniként olvastam volna, talán tetszene, de mégis... én ilyen stílusban 11 évesen írtam, mint ez az írónő. Jó, persze, állítólag csomóan pont azért szeretik az Alkonyatot, mert nekik való a nyelvezete, de én komoly értékkel bíró irodalmi műveken nőttem fel, olyan alkotók munkáit olvastam, akiknek a szókincse és fogalmazása hibátlan, ezek után pedig a kezembe akad egy ilyen izé... Pedig be kell ismerjem, a történet nem is olyan vészes. Mármint nem az émelyítő, cukrozott nyáltenger, amiben Bella és hőn szeretett Edwardja dagonyázik, hanem a mögöttes háttér. Az ottani vámpírok történelme, a karakterek, a mellékszereplők, a sejthető végkifejlet - ezek mind jó alapot szolgáltattak volna egy izgalmas könyvhöz, de az írónőnek sikerült szétbarmolnia az egészet azzal, hogy egy összefüggő, szirupos nyavalyává változtatta az egészet. Bella karaktere konkrétan bosszantó és idegesítő - azt a nőt komolyan fellőném a Holdra. Hogy lehet valaki ennyire szánalmas, mint ez a csaj? Egyszerűen fel nem foghatom. Komolyan, ha ötvenszer nem írta le oldalanként, hogy Edward milyen gyönyörű és milyen tökéletes, akkor egyszer se. És nem túlzok, komolyan így volt. Egy teljesen más témájú monológba és gondolatmenetbe is képes volt beleszőni azt, hogy az ő drága Edwardja milyen tökéletes és szép. A végére már a hányinger kerülgetett, és legszívesebben orrba vágtam volna ezt a csajt. Edward sem jobb, mert ő meg az állandó önmarcangolásával bírt az őrületbe kergetni. Egyik pillanatban még nem érdekli semmi, legyenek együtt, másik pillanatban meg már nem, nem szabad, ezt tilos, ebből baj lesz. Aztán megint kezdődött minden előlről. Volt, aki ezt képes volt fájdalmas nyöszörgések és kínlódás nélkül végigolvasni? Vagy csak én vagyok ilyen "túlkulturált"? És bosszantanak ezek a tények, mert ha jobban odafigyeltek volna a főszereplőkre, a fő szálra, akkor ez egy jó regény lehetne, de ehelyett csak egy tiniknek szóló ragacsos csuszmák lett belőle, amitől elkap a heveny hányinger. És én komolyan, tényleg komolyan próbáltam megszeretni. Nem volt rossz, de hogy kétszer nem fogom elolvasni, az biztos. Konkrétan végig kínlódtam az egészet. A cselekmény olyan nyögvenyelősen indult be, hogy azt hittem bekóphálósodik a retinám, mire valami izgalmas részhez jutok, és az a kevés izgi rész is el lett rontva ezzel a cukormázas förmedvénnyel.  Én szeretem a romantikát, de ez nem az. Ez 436 oldalnyi tömény cukormassza, a szerelmet eltúlozva, kifigurázva mutatja be, amitől az egész értékét veszti. Én elhiszem, hogy az írónő egy hatalmas, megható szerelmi szálat szeretett volna megalkotni, de néha jobb megtartani az érzelmeket egy kicsit finomabban, mert mikor ennyire eltúlozzák, értéküket vesztik. Mint mikor az embernek napjában nyolcvanszor elmondja a párja, hogy szereti - egy idő után nem váltja ki azt a hatást, mint amit kellene. Itt a romantikusnak szánt szál egyáltalán nem mozdított meg bennem semmit, egyáltalán nem tette elképzelhetővé, hogy létezhet ilyen szerelem, csupán röhögésre ösztökélt, mert annyira nevetségesen bárgyú volt mind a két főszereplő, hogy nem lehetett őket komolyan venni. Kár érte, többet is ki lehetett volna hozni a sztoriból. Ennek ellenére meg fogom venni a többi kötetet is és ha törik, ha szakad végig rágom magam rajtuk, mert bízom benne, hogy az idő jót tett drága Stephenie-nek, és a későbbi Alkonyatos alkotásai már egy fokkal jobbak lesznek, mint ez (ami maximum egy igaz szerelemről áhítozó tizenéves kislány fan fiction-jének felelne meg). Viszont ezután a trauma után azt hiszem megérdemlek egy kis minőséget, úgyhogy belevetem magam az utolsó Percy Jackson kötetbe. Na az, kérem szépen egy jó sorozat. Humoros, eseménydús, ötletes, van benne minden, ami csak kell. Egyedül csupán azt sajnálom, hogy ezzel vége is lesz, mert ez a befejező kötet. Hejj, de fog hiányozni... de végül is az a jó ezekben a remek történetekben, hogy bármikor visszatérhet hozzájuk az ember, így aztán talán én sem kényszerülök örök búcsút venni Percytől és a Félvér Tábortól. Nem is tudnék :)

Változtatások az egészségesebb élet felé

Nos, mint már arról régebben is írtam, szeretném egy kicsit megváltoztatni az életmódomat. Nem éreztem maximálisan jól magam a bőrömben, eltunyultnak, nehézkesnek, fáradtnak éreztem magam, mintha minden erő elpárologna belőlem, és már a szervezetem is jelezte, hogy az akkori életvitelem nem lesz rám jó hatással hosszú távon. Amióta elhatároztam magam, sok változás történt az életemben. Az első az volt, hogy teljes mértékben kiiktattam az étrendemből a pékárukat, amik olyan könnyen hízlalnak. Ez viszonylag könnyű volt, ugyanis a legtöbb emberrel ellentétben én nem vagyok annyira oda a kenyérért, zsömléért, kifliért, sem pedig más péksüteményért, szóval annyira nem is volt nagy lemondás. Ezek helyett abonettet, puffasztott rizst, kétszersültet fogyasztok. A mások által csak hungarocelnek csúfolt kenyér-pótlók mindig is a kedvenceim voltak, nem tudom miért, de nagyon szeretem őket, szerintem jó ízük van. A kollégáim azzal heccelnek, hogy majd egy hónap múlva is ezt mondjam, mikor már a könyökömön fg kijönni, de emlékszem, mikor régen évekig ilyeneken éltem, nem volt belőle semmi problémám, nem untam meg, nem vágytam a kenyérre. Egyszerűen szeretem, és még talán jobban is esik, mert nem nehezít annyira el. Ezen felül sokkal több nyers zöldséget és gyümölcsöt eszem, reggel és este fogyasztok minimum egy paradicsomot és paprikát az abonettem mellé, utána pedig kaukázusi kefirt iszom, ami valami csodálatos, nem tudom megunni. Néha, mikor olyanom van ezek a zöldségek mellé egy kis mozzarellát is, ami mint tudjuk a legsoványabb sajt mind közül, mégis nagyon ízletes. Persze van, aki a natúrsága miatt nem szereti (mint pl. Viktor), de nekem pont az tetszik benne, hogy olyan, mintha szilárd tejet ennék. Az előbb felsoroltak engem úgy ellaktatnak, hogy az valami hihetetlen. Természetesen emellé nagyon sokat iszom is, főleg natúr vizet és teát, illetve ha édességre vágyom, akkor müzliszeletet, joghurtot, magas kakaótartalmú étcsokoládét és gyümölcsöt eszem, sós ropogtatni valónak pedig újabban ott van a Grissini és a pirított, fűszeres kenyérkarika, meg a ropi. Ezek mellett eszembe sem jut chipset, vagy tejcsokit enni, mert nem is vágyom rá. Olyan lazán megyek el az ilyen nasi-pultok előtt, mintha ott sem lennének. Naponta csupán egyszer, délben eszem főtt ételt, és akkor is csak zóna-adagot kis tányéron, hogy becsapjam az agyamat, de nem is kívánok több meleg ennivalót fogyasztani. Ha vacsorára megennék egy tányér rakott krumplit úgy elnehezülnék, hogy még talán rosszul is lennék tőle, hiába kívánom az ízét. Megtanultam lemondani, bár ez nem is annyira jó fogalmazás. Majdnem mindent eszem ugyanúgy, mint eddig, csak kisebb mennyiségben, meghatározott időben, és más, egészségesebb formában, így aztán nem kell lemondanom a jó ízekről, sem pedig a jobb körézteről. A következő project a cukor elhagyása lesz. Emlékszem anno csakis és kizárólag édesítőszerrel, vagy pedig mézzel ittam a teáimat, és egyáltalán nem hiányzott a cukor. Úgy megszoktam az édesítőt, hogy egy idő után már a cukorral készült ételek/italok voltak számomra émelyítően édesek. Most ismét megpróbálok ráállni arra, hogy nem fogyasztok cukrot, remélem hamar megszokom újra az édesítőt, de persze néha belefér a méz is, főleg ha egy jóféle gyümölcsös teáról van éppen szó, vagy édesség gyanánt egy kis mézes-fahéjas dióról, manduláról :) Ja, és természetesen rendszeresen mozgok is mellé. Volt, mikor úgy belefeledkeztem, hogy 2 órán keresztül sportoltam, s végül Viktor figyelmeztetett arra, hogy este 11 óra van, talán menni kéne fürdeni és aludni... De ez a jobbik eset, szerintem. Igyekszem a héten legalább négyszer-ötször valamilyen formában mozogni (ez lehet akár hastánc, zumba, cardio edzés, szobabiciklizés, talajtorna), illetve a ház körüli teendőkben is aktívan részt veszek, mert pl. a kerti munkánál nincs jobb, mert az az egész testemet átmozgatja és olyan izomlázas leszek utána, hogy csak na. És nem kifogás az sem, hogy munka után vagyok és elfáradtam - igenis egy órát mindig rászántam arra, hogy valamit mozogjak. Persze 1-2 nap pihenőt kell benne tartani, mert az izmoknak, ízületeknek egy kicsit pihenniük kell, de utána újult erővel vágok bele a munkába.
Hihetetlen egyébként, hogy ilyen rövid idő alatt mennyivel jobb lett a közérzetem, mennyivel ruganyosabbnak, fittebbnek, könnyebbnek érzem magam. Tényleg csupán apró dolgokon kell változtatni, és csak az első lépés a nehéz, utána már szinte vágyjuk a mozgást, vágyjuk a finom, egészséges falatokat. Az elején kell kitartani, utána már elkezd a művelet rutinná válni, és automatikusan csinálja az ember, szinte úgy, hogy oda sem kell figyelnie. Szóval eddig jól haladok, remélem mindez így is marad.

Egy újabb élő baba

Ismét rábukkantam egy baba-kinézetű leányzóra, de ezúttal kellemesen csalódtam. Az előző brutális eset után ez a hölgyemény kész felüdülés, sokkal normálisabban, elfogadhatóbban néz ki, mint ukrán társa. A lentebbi képeken Dakota Rose látható, aki anno fiatalabb korában emo modellként tevékenykedett testvérével, a szintén híres Kiki Kanniballal. Be kell valljam, a mostani kinézete sokkal jobban tetszik, és kifejezetten esztétikusnak is találom. Mindig is szerettem a baba szerű szépségeket, és ez a lány a tökéletes példája. Nem esett túlzásokba, bár azért a szem itt is nagyon hangsúlyos, de valahogy mégis sokkal jobb, mint az előző bejegyzés Barbie babája. Ő inkább egy porcelán babára, vagy BJD babára emlékeztet, és az ilyen szépséget kifejezetten szeretem. Örülök, hogy áttért erre a stílusra, mert ez az emo/scene dolog nagyon durva volt az ő bájos arcához. Szóval íme egy példa arra, hogy a babás külsőt lehet ésszel is csinálni

.

Az élő Barbie baba

Békésen böngészgetem az egyik kedvenc képmegosztó portálomat, mikor egyszer csak szembe jön velem ez a kép;

Konkrétan lesokkoltam. A hozzászólásokban páran arra tippelnek, hogy ez egy robot, vagy egy szex-baba, de végül több megerősítéssel kiderül, hogy ez egy létező, valós személy, a neve Valeria Lukyanova. Ukrán modellként kezdte a pályafutását, utána pedig minden erejét és pénzét arra fektette be, hogy minél jobban hasonlítson az ikonikus Barbie babára.

Na most ilyenkor felvetül bennem egy aprócska kérdés; mi a jó bánatért akar valaki így kinézni? Egyszerűen elborzaszt ennek a nőnek a látványa. Szerintem nem normális, ha valaki ilyen mértékű változtatásokat eszközöl magán, amitől aztán tényleg úgy néz ki, mintha műanyagból lenne. Miért nem szeretik az emberek a természetességet? Miért kell ilyen gusztustalan, beteges, torz dolgokat művelnünk magunkkal, amiktől aztán már nem is hasonlítunk emberi lényekre? Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy ennek a nőnek is hogy borulhatott el ennyire az agya. Régen egy szép, normális lány volt, most meg ilyen mű valami lett belőle. A további képeken látni lehet a régi énjét, és azt, amivé változott. Mindenkinek a saját megítélésére bízom, hogy melyiket tartja esztétikusabbnak. 

ui.: azt viszont meg kell jegyeznem, hogy a leányzónak nagyon jó hangja van. Állítólag énekesi babérokra tör, és nem nyálas rágógumi zenét akar csinálni, mint amit a külsejéből feltételeznénk, hanem operákban utazik, és nem is csinálja rosszul. Kár, hogy így eltorzította magát. Szerintem az extrém külseje nélkül is felfigyelt volna rá a világ. 

Így nézett ki régen;

És így néz ki most;