A mese véget ér

Sziasztok!

Jó ideje tudom, hogy ennek a napnak előbb vagy utóbb el kell jönnie. Halogattam, próbálkoztam, húztam-nyúztam, mint a rétes tésztát, de most már bele kell törődnöm a ténybe, hogy a Mesevilágom végleg bezárja kapuit.
Most jöhetne a szokásos sablonszöveg arról, hogy mennyire élveztem, mennyi mindent adott nekem, satöbbi, satöbbi, de ha nem haragszotok ezeket a kötelező köröket most kihagynám és rátérnék a miértre.

Akik régen rendszeres olvasóim voltak tudják, hogy kb. másfél-két éve hatalmas törés volt az életemben - akkora, hogy szinte az életkedvemet is elvette. Ugyan nem írtam meg az okát és továbbra sem fogom, de elhihetitek nekem, istenesen földbe voltam döngölve. Elveszítettem a motivációmat mindenben, ami addig fontos volt számomra, és ezek között ott volt a blog is. Azóta, hogy a fájdalmas dolgok megtörténtek velem, nem tudtam hozni a szokásos formámat, és nem is akartam. Hiteltelennek, műmájernek éreztem volna magam, ha mindezek ellenére úgy próbáltam volna meg viselkedni, ahogy régen. Szerintem nem is ment volna, és ti is éreztétek volna az izzatdságszagú próbálkozást.

Ezt a búcsú bejegyzést eredetileg karácsony előtt szerettem volna közzé tenni, de úgy voltam vele, hogy régen azért eléggé szerettétek az ünnepi írásaimat, nem akartalak titeket arcon csapni egy olyannal, hogy helló, akkor én most kivonom magam a forgalomból, boldog karácsonyt és kösz a halakat. Az ember keresgélheti a megfelelő alkalmat arra, hogy elbúcsúzzon, de igazából nincs ilyen. A mai nap is pont olyan vacak erre, mint bármely másik. Tényleg irtózatosan nehéz megválnom a Mesevilágomtól, hiszen sok-sok éven át vezettem és szerettem. Alapjáraton olyan típusú ember vagyok, aki mindenhez ragaszkodik, amit megszokott és megszeretett, de meg kell tanulnom elengedni is dolgokat. Írhattam volna kb. harmadjára, vagy tán negyedjére is, hogy na akkor vágjunk megint bele, új év, újult erő, de ez lett volna a legnagyobb maszlag, amit csak írhattam volna. Igazából az van bennem, hogy még ebben az évben le szeretném zárni ezt a fejezetét az életemnek. Nem hiszek az új év, új én fogadalmakban, de valamiért mégis úgy érzem, hogy ha most nem engedem el a blogot, nem tudom mikor leszek rá képes. Márpedig el kell engednem. Tényleg iszonyatosan szerettem ezt a kis menedéket, ezt a búvóhelyet, ahová eljöhettem irogatni, kiélni a kreatív énemet, de az a törés, ami keletkezett bennem, nem engedi ott folytatni mindezt, ahol abbahagytam. És talán nem is lenne jó. Volt egy hangulata a Mesevilágomnak, és ezt nem szeretném elrontani azzal, amivé és akivé váltam. Mert sajnos tagadhatatlanul depressziós vagyok, és még ha rövid időre meg is látom az alagút végét, a saját gondolataim visszarángatnak abba a poshadt mocsárba, amiből közel két éve nem tudok kimászni. És hiszem, hogy a mostani lelki állapotom csak rossz hatással lenne erre az oldalra, márpedig szeretném, ha a Mesevilágomról az a kép maradna meg bennetek, amilyen másfél évvel ezelőttig volt.

Azt szeretném, ha arra emlékeznétek, amik ezt a blogot színessé tették; Viktor borzalmas poénjaira, a kreatív sminkes és körmös próbálkozásaimra, a hosszas gondolatmenetekre, a random etikai témákra, a táncos életutam kezdő lépéseire, és mindenre, ami rávett titeket arra, hogy nap nap után visszajöjjetek hozzám olvasgatni egy kicsit. Mert lehet, hogy a Mesevilágom egy nagy összevisszaság volt, de pontosan ez volt az, ami olyan jól tükrözött engem, én pedig csak hálás lehetek nektek, hogy ilyen lelkesen fogadtátok minden hülyeségemet.

A blog tehát itt véget ér, ezen az oldalon több bejegyzés nem fog születni. Egyelőre még nem törlöm ki, mert szeretnék bizonyos tartalmakat lementeni magamnak emlékbe, de utána pontot teszek egy korszak végére.
És hogy hogyan tovább, lesz-e tovább? Nos, nem tudom. Gondolkodom egy új blogon, ahová őszintén és elvárás mentesen írhatok mindarról, ami velem történik. Rengeteg versem született, amiket ide nem akartam kitenni, mert mindenkiből csak aggodalmat váltottam volna ki velük, és persze hosszasan tudnék írni a depresszióval folytatott szélmalom harcomról is. Sok minden történt velem, jó dolgok is persze - példának okáért továbbra is táncolok, az olvasás is szépen visszazökkent az életembe, és gazdagodtam 5 tetoválással, amikhez még szeretnék hozzácsapni néhányat. Viktor is kitartóan fáraszt a borzalmas humorával, és még akadnak barátaim is, akik annak ellenére, hogy mennyire begubóztam a rákpáncélomba, még mindig kitartóan szeretnek és próbálnak segíteni nekem. Ezekért a dolgokért végtelenül hálás vagyok, és persze nektek is, akik visszavártatok. Kaptam jó pár kommentet a visszatérésemmel kapcsolatban és néhányan még levélben is felkerestetek. Tőletek ezúton szeretnék elnézést kérni, mert egyikőtöknek sem válaszoltam, pedig ez nem szokásom. Sajnos akárhányszor nekiültem válaszokat fogalmazni nektek, egyszerűen képtelen voltam szavakba önteni a blog sorsát, vagy éppen azt, hogy velem mi van.
Ha pedig tényleg új blogba kezdek, nos, úgy döntöttem, hogy nem fogok semmilyen linket kitenni ide elérhetőség gyanánt. Eleinte szerettem volna, hogy aki akar a régi olvasóim közül, az könnyen rám találjon, de végül arra jutottam, hogy teljesen elejéről szeretném kezdeni az írást. Nem akarok sok száz feliratkozót, aki megtalál az megtalál, ha pedig nem lesznek olvasóim, az se baj. Eleinte ez a blog is csak a saját szórakoztatásomra készült, szóval visszatérek a gyökerekhez. Viszont ha valaki nagyon, de nagyon szeretne infót kapni rólam, vagy az esetleges új blogról, az dobjon meg egy mail-lel (oldalsávban megtaláljátok). Igyekszem válaszolni is rájuk :)

Egy szónak is száz a vége: KÖSZÖNÖM mindenkinek, aki része volt ennek a közel 8 éves kalandnak, amit itt, a Mesevilágon éltünk meg együtt. Végtelenül hálás vagyok a sok szép emlékért, és csak remélem, hogy valamicskét én is tudtam adni nektek az írásaim által.

A legjobbakat kívánom mindenkinek!
Sziasztok, és boldogabb új évet mindenkinek!

Szilvi kijelentkezik